Kultúra filmkritika

Végül is csak egy pedofil molesztált egész gyerekkorodban, mit balhézol?

Bodnár Judit Lola
Bodnár Judit Lola

újságíró. 2018. 07. 04. 17:40

"Ekkora balhé egy kis ujjazásért!" – így anyu a lányának, akit a család közeli barátja, nem mellesleg beteg pedofil rendszeresen erőszakolt. Fojtogató film készült a gyerekmolesztálást övező nagyüzemi tagadásról. Kritika Karlovy Varyból.
Korábban a témában:

Teljesen egyértelműen beteg emberek, ez ugyanakkor nem menti fel a gyerekmolesztálókat – ezt aligha kell írásba adnom pont nekem. De akkor hogy lehetne megvédeni a gyerekeket, akiknek sem eszközeik, sem bátorságuk, sem hangjuk nincsen az ilyen ragadozók ellen?  És mit lehet tenni utólag, ha már megtörtént – esetleg sorozatosan – a baj, hogyan küzd meg, dolgoz fel, enged el az áldozat, hogyan reagálnak az érintettek, a barátok, a világ? Erről beszél zavarba ejtő intimitással a Les chatouilles, angol címén Little Tickles (kb. Csiklandozások) című francia film, ami a színpad és a mozivászon határmezsgyéjét fájdalmasan hatásosan használja. Még Cannes-ban mutatták be, én Karlovy Varyban csíptem el, és nagyon szerettem – már amennyire lehet ilyet mondani egy olyan élményre, ami a torok elszorulásával járt.

Odette egyfelől angyalszerűen édes nyolcéves kislány, nyílt tekintetével, keresetlenségével az ártatlanság szó illusztrációja lehetne bármely szótárban. Másrészt Odette késő húszas – kora harmincas nő, arcára írt gyanakvással, aki egyetlen barátján kívül nemigen képes közel engedni senkit. A két Odette között nemcsak az eltelt idő áll, hanem egy sor trauma, mely során kapcsolatuk nem igazán erősödött meg – annak ellenére, hogy – jó eséllyel már rájött az olvasó – a két Odette egy és ugyanazon személy. Ami a felnőtt Odette-et évtizedekre elszakította gyerekkori önmagától, az a rendszeres bántalmazás: a kislány szobájába ugyanis nyolcéves korában besétált apja legjobb barátja, majd megkérdezte, babázna-e vele, de úgy, hogy Odette lenne a baba, ő pedig öltöztetné. A dolog aztán rendszeres lesz, a férfi „egy kis csikizésként” aposztrofálja az egyre durvuló molesztálást.

Fotó: KVIFF

Mindezt Odette emlékeiből tudjuk meg, amikor végre terapeutához fordul, miután annyian piszkálják azzal, hogy ordító zaklatottságával kezdjen valamit. Odette-ről ugyanis messziről látszik, hogy „történt vele valami”, az űzött Perdita-típus minden jegyét magán viseli, szerhasználó, féktelenül iszik, bulizik, és a párkapcsolati kötődéssel is vannak gondjai, ám ő akkor kezdi felfogni a terápia szükségességét, amikor már tánctanára is javasolja neki. Odette ugyanis táncos, gyerekkora óta ez az a terület, ahol önmaga és szabad lehet, és ahová felnőve a traumáit kezdi csatornázni.

A film egyik kerete tehát a terápiás folyamat, azon belül pedig a képzelet és a tánc, formája pedig az idő- és térbeli ugrálás múlt és jelen között. Odette a terapeutájának mesél, megtörtént eseteket, és elképzelteket arról, hogyan mondhatta volna, mondhatná el, ami vele történt a kollégáinak, barátainak, a szüleinek, néha pedig visszatérünk a jelenbe, ahol a terápia nyomán lassan-lassan oldódik belőle a görcs. A film csaknem végig kíméletlenül kerüli a szokásos hatásvadászatot – amikor mégis megengedi magának, egyből gyengül is kicsit, de ilyen jelenetekből szerencsére nincs sok – és nagyon kimérten, szinte érzelemmentesen beszél az Odette által átéltekről, ez a száraz őszinteség pedig jól passzol a főhős kezdeti fagyottságához.

Vándorlunk emlékek, ábrándozások, mozgásszínházi képek – botladozó próbálkozások a gyógyulásra – ,„így is lehetett volna”-képek és a jelen valósága között, a terapeutával együtt, akit a film fizikailag is a traumaélményekbe helyez, a nézővel együtt. Ott állunk a hétvégi ház szobájában, amikor a férfi saját alvó kisfiai mellett nyúl a kislányhoz, és a terapeuta mindannyiunk vágyát fogalmazza meg, amikor legszívesebben kijönne ebből az emlékből. Ott vagyunk a rettegéstől néma gyerek Odette mellett, amikor már majdnem beszélne, de nem sikerül neki, főként amiatt, hogy szülei annyira nem tudnak elképzelni semmi rosszat a gazdag, sármos családi jóbarátról, hogy akkor sem ébred fel bennük a gyanú, amikor már beszédes jelei vannak az eseményeknek.

Fotó: KVIFF

Ott vagyunk a nagy beszélgetésnél is, ami egyrészt tartja az érzelemmentes, szinte rideg közlésmódot, nem érzelgősködik, nem szól szomorú vonószene, és a reakciók sem éppen azok, amire naivan számítanánk – másrészt viszont itt már olyan súlyos mondatok hangzanak el, olyan indulatok lobognak, hogy azt nem lehet felkavarodás nélkül nézni. A film utolsó egynegyedében még egy sor ilyen jelenetet kapunk: az író-rendező-főszereplő Andréa Bescond és direktortársa, Eric Métayer úgy önti a nézőre az addig felgyülemlett feszültséget, az összes visszafojtott érzelmet, ahogy Odette-ben is lassan csak felszakad a történtek fájdalma.

A film ezzel együtt vét bőven hibákat, néhol hamisan vagy erőltetetten szólal meg, és a zárójelenet mézesmázossága nélkül is erősebb lett volna a végeredmény, ugyanakkor olyan erejű közlésvággyal és szenvedéllyel – és ami még meglepőbb: briliáns humorral! – mesél, hogy igazi érzéketlenség kell hozzá, hogy ne bocsássuk meg neki mindezt. Számon kérhetnénk például a naivitást, amivel a hatóságok hozzáállását ábrázolja a film – bár lehet, hogy csak innen nézve álomszerű, hogy áldozathibáztatás nélkül, gyorsan és hatékonyan intézkednek. Ugyanakkor egyértelmű, hogy a filmbeli történet nem társadalomkritikai céllal készült, hanem mélyen személyes és terápiás jelleggel: Bescond önéletrajzi ihletéssel írta a monodráma formátumú színpadi változatot, amiből a nagy sikerre tekintettel csinálta meg a filmváltozatot, melyen, mint említettem, jócskán látszik is a színházi eredet. Ez a mély személyesség, leplezetlenség és intimitás az, ami ki- és felemeli a filmet: ilyen bátorság előtt csak fejet hajtani lehet.

Little Tickles (Les chatouilles) – francia filmdráma, 103 perc – 8/10

A trailer francia nyelvű, de egészen egyértelműen érthető. A filmet Karlovy Varyban láttuk, franciaországi terjesztését novemberre tervezik, hogy hozzánk eljut-e, az nagyban függ a fesztiválszerepléstől.

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Hungary's Bence Banhidi (C) vies with Denmark's Rasmus Lauge Schmidt (2ndL) during the IHF Men's World Championship 2019 Group II handball match between Denmark and Hungary at the Jyske Bank Boxen arena in Herning on January 19, 2019. (Photo by Jonathan NACKSTRAND / AFP)
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.