Kultúra filmkritika

Dehogyisnem szabad röhögni egy gyászoló családon

Bodnár Judit Lola
Bodnár Judit Lola

újságíró. 2018. 07. 03. 12:08

Ex-vámpír forgatott meg minket a gyászban – és élveztük. A The Parting Glass, avagy Búcsúpohár csodás családi dráma, és tényleg dráma, mégis annyit röhögtünk, hogy már-már szégyelljük magunkat. A Karlovy Vary-i Filmfesztivál egyik legerősebb élménye váratlanul jött.
Korábban a témában:

Nem nagyon készülnek filmek a gyászról. Pontosabban arról a fajta feldolgozatlan gyászról készül azért néha egy-egy, amit ami egy életre megtör (Manchester by the Sea), és a szerette halála felett érzett gyászát grandiózus cselekedetbe, az élete újraindításába (Vadon) vagy bosszúba (egy teljes zsáner) csatornázó hőst is láttunk már sokat. Ám arról, hogy tényleg, mi van a gyász érdemi, köznapi feldolgozásával, hogyan néz ki egy átlagos család az után, hogy kihullott belőle egy szeretett ember, hogyan élnek túl és tovább az itt maradottak, arról alig beszélünk. Mondjuk általában a halálról se, ha már itt tartunk. Pedig a legtöbb gyászoló ember és család értelemszerűen tovább él, és így vagy úgy, de működik tovább. De hogyan dolgozzák fel a veszteség első sokkját, hogyan építik meg azt az emlékképet, amit aztán a halottról őriznek majd, és hogyan őrzik meg saját maguk és a család integritását? Rendezői debütálásában erről mesél Stephen Moyer a The Parting Glass (Búcsúpohár) című csodás filmjével.

A The Parting Glass az írek, tágabb értelemben az angolszász kultúra egyik leghíresebb dala, amit olyan régen (legalább az 1600-as évek óta) énekelnek, hogy máig nem tudni, pontosan kitől is származik, mindenesetre a búcsúzás klasszikus kísérődala, amit nemrég az ügyeletes trubadúr Ed Sheeran is feldolgozott.

Ezt csak azért meséltem el, mert ez az ízléses kis húzás, amivel filmjét a cím által az ősi kultúrához kapcsolja, szépen illusztrálja azt az érzékenységet és kifinomult intelligenciát, ami az egész filmet jellemzi: a forgatókönyv és dramaturgia építkezésében, a karakterek bemutatásában, az érzelmi ívben, a képi világban ugyanez az átgondoltság és szeretet jelenik meg. Mert hogy ez a film szerelemprojekt, az akkor is nyilvánvaló lenne, ha nem ültem volna végig az alkotók érzelmes felvezetőjét a Karlovy Vary-i Filmfesztiválon. Majd’ az összes szereplő és alkotó nyakig benne volt a filmben, a kulcsszereplők vagy ezer éve barátok (Moyer és O’Hare) vagy éppenséggel házastársak (Moyer és Paquin), majd’ mindenki producer is volt és kitette a lelkét, hogy összelapátolják a büdzsét, és elmondják, megmutassák, amit akarnak.

Hogy mit is akarnak, az ugyanakkor szép fokozatosan bontakozik csak ki. Embereket látunk, kocsival mennek valahová, mint kiderül, ők valahogy családtagok, és először is idős apjukat meg még valakit mennek felnyalábolni valami kisvárosi büfébe, aztán együtt, már három autóval, esetlen konvojban mennek tovább – mire elindulnak, a közönség már sírva röhög, annyira tipikusan családi bénázás. Mint kiderül, a még valaki a vej/sógor, azon testvér férje, aki nemrégiben meghalt, ez a haláleset az apropója a közös kocsikázásnak, az ő lakásába tartanak összeszedni a holmiját, meg elintézni az ilyenkor általában adódó teendőket. Három testvér, apu és a férj, a legvégére még csatlakozik egy negyedik testvér is, nagy család, sok emlék, sok gyász, sokféle reakció, és a film ezeket mutatja meg csendesen, ráérősen, egyik családtagról vándorol a kamera a másikra, és közben emlékeikből kirajzolódik a nézők előtt a legkisebb testvér alakja is – ő az, akit elvesztettek –, meg az is, ahogy működnek ők családként.

Fotó: CASM Films

És hát fergeteges, ahogy működnek, ha boltban lehetne venni, én is ilyen családot akarnék, minden hiba és ellentét ellenére is ilyen szorost, összetartót, ahol a tagok összes hülye rigolyáján lehet röhögni, mert közben végtelen türelmes szeretet van a dolgok mélyén. Így egy családtag halála nem magányos kínlódás az itt maradóknak, hanem úgy zár, úgy kapaszkodik össze ez a néhány ember, hogy végül talán még erősebben is jönnek ki a veszteségből. Ennek a nagyon szó szerint értett családi történet-jellegnek az is a hozadéka, hogy végeredményben nincs is igazából egy főhős, az összes szereplő hozza a saját színeit, és, mint a valós családokban, mindenki azonos súllyal esik latba.

A film mutat némi hasonlóságot a már említett Manchester by the Sea-vel (a magyar címet direkt nem használom, olyan rémes), aligha szándékosan, de sose legyen egy filmnek nagyobb baja, mint hogy egy akkora mesterműhöz hasonlít. Emlékeztet Kenneth Lonergan Oscar-díjas filmjéhez a képi világ és a hangulat is, nem meglepő, a The Parting Glass is ugyanabból az amerikai függetlenfilmes hagyományból nőtt ki, ahol a látvány nem a csillivilli trükkök káprázatát, inkább a természet puritán szépségét jelenti, a hangsúly pedig a fordulatos cselekmény helyett a nagyon erős, nagyon mély, nagyon átélhető és valóságos érzelmeken, emberi kapcsolatokon, drámán van. Hasonló az is, ahogy a dramaturgia épülget: jó ideig nem egészen tiszta, hogy pontosan mi is történik, hova és miért tartanak ezek az emberek, és csak lassacskán csöpög az info arról, ami pedig nem is végkifejlet, épp ellenkezőleg, a filmen látott események eredője. Ám míg ott a sokáig csak sejtetett események leleplezése óriási érzelmi csúcspont, itt sokkal keresetlenebbül kezelik a dolgot, egyetlen köznapi félmondatból és egy száraz orvosi leírásból tudjuk meg, pontosan mi is történt. Az érzelmi töltet sem a leleplezésnél éri el a csúcspontját, hanem jóval később, egy döbbenetesen gyönyörű jelenetben szakadva ki a család egyik tagjából, egyértelműen mindannyiuk nevében, ami után a néző együtt könnyebbül meg a család tagjaival.

Fotó: CASM Films

A rendező Stephen Moyer eddig elsősorban színész volt, egyebek mellett a True Bloodban szlopálta a vérszérumot, és bár színészként sem volt rossz, még sikerei is akadtak, ám nagyjátékfilmes rendezői debütálása alapján – mert a True Bloodban rendezett már pár részt – egyértelműen itt, a kamera túloldalán van a helye. Aki ugyanis ilyen erővel rak össze egy ilyen furcsa dramaturgiájú, ennyire mély, okos, emberi történetet, ráadásul azonos szeretettel, tisztelettel kezelve a színészeit, annak bizony van érzéke ehhez a szakmához. A téli közép-nyugati Amerika rideg tájain, tipikus lepukkant büféiben, moteljeiben és benzinzabáló kocsijaiban zajló forgatókönyvet, nem kevés önéletrajzi elemmel, Denis O’Hare jegyzi, aki, ugye, a rendezőhöz hasonlóan eredetileg szintén színész. Itt például az egyik főszerepet játssza – mondanám, hogy kimagaslóan, de az van, hogy nem lehet kimagasodni egy egységesen magas teljesítő mezőnyből, itt pedig ez a helyzet, nem is vártunk mást olyan nevektől, mint Melissa Leo, Rhys Ifans, Cynthia Nixon,vagy Ed Asner.

Azért nincs oka panaszra, mert a forgatókönyvre önmagában is büszke lehet az olyan remek húzásokért, ahogy például a pici emlékdarabokból összeáll a néha Colleen alakja – Anna Paquin tíz percet sincs színen összesen, de ennyiből is megoldja, sőt – vagy, ahogy a párbeszédekből már az első percekben kirajzolódik a testvérek közötti dinamika. Miközben arra is jut idő, hogy folyamatosan olyan humor uralja az eseményeket, hogy kicsit szégyelltem is magam, hogy egy gyászoló családon ennyit röhögök. Vagyis dehogy szégyelltem, csodás volt az egész: másfélórányi bánatot és gyászt legyőző, szeretetteljes életigenlés.

The Parting Glass – amerikai filmdráma, 95 perc – 9/10

A The Parting Glasst egyelőre csak az Edinburgh-i és a Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztiválon vetítették, én utóbbin láttam. A fesztiváloztatás egyik célja a forgalmazó megtalálása, amire jó esélye is van, sőt, ügyes PR-ral a film a díjszezonban is jól szerepelhet. Így bár egyelőre magyar premierről értelemszerűen nem tudni, nagy erőkkel drukkolok érte.

Kiemelt kép: CASM Films

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

WASHINGTON, DC - SEPTEMBER 06:  Supreme Court nominee Judge Brett Kavanaugh organizes his desk before testifying to the Senate Judiciary Committee on the third day of his Supreme Court confirmation hearing in the Hart Senate Office Building on Capitol Hill September 6, 2018 in Washington, DC. Kavanaugh was nominated by President Donald Trump to fill the vacancy on the court left by retiring Associate Justice Anthony Kennedy.  (Photo by Chip Somodevilla/Getty Images)
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.