A 20. század történelme bőséggel kínálja a feldolgozni valót. Persze, mindenütt, mi, magyarok sem panaszkodhatunk, jócskán kivettük a részünket mindabból a tömény mocsokból, amit ez a század kínált. Az összes nagy háborúban tevékenyen részt vettünk, az összes torz ideológiát kipróbáltuk azok összes betegesen elfajzott megvalósulásával együtt, utáltunk mindenkit, akit értünk, szembeköptük egymást ugyanúgy, mint önmagunkat, mikor épp hogy jött ki a lépés. Hogy ez a sok-sok borzalom hogyan épül egymásra, hogy fonódik össze az évszázados, feudalizmusból hozott frusztrációkkal és a magyar néplélekkel, és hogy válik gyilkos vérgőzzé, arról mesél Závada Pál alig két éves regénye, az Egy piaci nap, amiből most elkészült a színpadi változat is a Radnóti Színházban.
Nem sokkal a második világháború vége után járunk egy nagykunsági faluban, a fiktív Kunvadason – ami az egyáltalán nem fiktív Kunmadarasról kapta a nevét –, ahol eseményszámba megy, ha van a vonatról leszálló utas. Történetünk kezdetén van néhány: pár zsidó száll le a vonatról, akik túlélve a haláltábort, hazatértek, hogy megpróbálják újrakezdeni életüket. Az ellenségeskedés már ekkor megindul, hiszen az elhurcolt családok házait megkapta-megszerezte más, ingóságaikat széthurcolták, és néhány év elég volt ahhoz, hogy az új tulajdonosok megszokják és megszeressék könnyen jött vagyontárgyaikat. Azért valahogy elrendeződik a helyzet, de a hazatérés körüli irigység, vádaskodás és bűntudat indulatai tovább munkálnak, hogy aztán hamarosan robbanásig fokozódjon a nyomás: a falu népéből egy teljesen más okból összeverődött társaság körében valahogy szörnyű pletyka indul el, mely szerint eltűnt a faluból két gyerek, akik bizonyosan szörnyű véget értek, minthogy néhány zsidó gyerekhúsból készült kolbászt árult. Persze teljes képtelenség az egész, de a rémhír szárnyra kap, és a nép még azon melegében megindul, hogy felelőst keressen. Az őrület másnap is folytatódik, nemtől-kortól függetlenül vernek agyon, tépnek szét öregasszonyt, gyereket, férfit, minden áldozat zsidó.
A megtörtént eseményeket, a kunmadarasi zsidó-pogromot megörökítő történet több síkon játszódik, mindezt két asszony számon kérő – szemrehányó számvetése foglalja keretbe, ahogy emlékeznek, történetük össze-összeér. Pedig látszólag a történelem ellentétes oldalain vannak, mégis közel egymáshoz, és mindkettejüknek fájdalmas veszteség, hogy el kell taszítaniuk a másikat holmi történelmi kötelességtudatból. A szerkesztés is rájátszik a történelem önismétlő hajlamára, ahogy az események jellegükben átfednek, jelen vannak egymásban, olyan a megjelenítés is: mindenki mindig jelen van a színen, legfeljebb fókuszon kívül, de mindig szerepben, néha legfeljebb arcot, köpönyeget, helyzetet fordítva.
Egyfelől csodaszép színészi bravúr, ahogy egyet fordítva a minimális, többfunkciós, zenei eszköznek is alkalmas díszleten, egy-egy jelmezdarabon máris új karakterben működik a színész, de azért mégsem ez adja az igazi erőt – ha csak ennyi lenne, azt hívnák tisztességes iparos munkának, ugye – de közben kőkemény szimbolika mindez. Mohácsi János rendező mondandója könnyen dekódolható: A mesélő néha összekeveredik az elmesélt történettel, beszédpartnere néz értetlenül, hogy kihez beszél ez a holdkóros – mint a hiba a mátrixban, a történetek vékony szövetei összeérnek, megesik egy-egy hiba a mintán.
Mohácsi János Závada Pál alapanyagán keresztül sok mindenről beszél az Egy piaci napban: megmutatja a frusztrációk összecsattanását, ahogy az örökké nyomorgóból kirobban az örök nyomorgás minden dühe, ami csak csatornát és célpontot keres, de beszél a tudatlanságról is, amint az indulattal keveredve kiforralja ugyanezt a mérges keveréket. Mohácsi mesél a történelmünkről is, ahogy egyik embertelen, gyilkos ideológiából átzuhan a nép a másikba, a dolog fekete humora pedig, hogy a látszólag ellentétes ideológiák működésükben épp annyira azonosak, amennyire gondolatilag különbözőnek tartják magukat. Szó esik a klasszikus törvényről, hogy rablóból lesz a legjobb pandúr, vagy arról, ahogy az ártalmatlan, szürke senkit behúzza a gyűlöletörvény, aki végre először nem kitaszított – nem mellesleg a szélsőséges ideológiák éppen ezzel nyernek bázist általában.
De megmutatja az egyéni, emberi felelősséget is: annak döbbenetét például, hogy ez az egész egy faluban történik. Ha valaki nem értené, mit jelent ez: Nem mintha lenne olyan vérengzés, ami jobb egy másiknál, mégis, itt különösen borzalmas színt ad az eseményeknek, hogy itt egymást közelről ismerő emberek véreztetik ki egymást, szomszéd szomszédot öl, minden gyilkos tudja áldozata keresztnevét, és azt is, kinek a gyereke.
A darab nők szemén keresztül mutatja meg a nők által is történő rettenetet, akaratlanul is demonstrálva a Radnóti kivételesen erős színésznő-gárdáját: Martinovics Dorina, Radnay Csilla, Lovas Rozi és Sodró Eliza viszik a főbb női figurákat, olyan erővel, annyiféleképpen, hogy nemigen lehet kiemelni közülük senkit, de még ezzel együtt is mondanám, hogy bármelyikük alakítása díjért kiált, ha ez az egész olyan semmiségekre menne ki, mint holmi díjak. Ezzel együtt a Radnóti ezzel a darabjával ismét letette a névjegyét azon színházak között, amelyek színvonalban egyre-másra önmagukat igyekeznek meghaladni, sikerrel: a szintén „bejutni lehetetlen”-kategóriás Futótűz ereje képviseli magát itt is, egy másik arccal, de ugyanazzal az erővel. Piti gyarlóságok találkoznak évtizedes-évszázados össztársadalmi frusztrációkkal, az Egy piaci nap pedig ezt a találkozást fejtegeti. Gyors, ám annál mélyebb tanítást ad arról, mi és hogyan fonódik össze itt a Kárpát-medencében, aminek újra és újra lincselés, gyilkolás a vége, hogyan jutottunk idáig, és miért fogunk vélhetőleg előbb-utóbb újra – lásd szurikáta-ügy, ugye -, míg egyszer csak valóra nem válik a nem túl nagyra törő vágyálom, melynek hallatán teljesen őszintén szakad ki a keserű nevetés az egész nézőtérből: hátha egyszer majd olyan hely lesz ez, ahol lehet élni.
Az Egy piaci nap a Radnóti Színházban látható május 13-tól.
Závada Pál regényét színpadra alkalmazta Mohácsi István és Mohácsi János.
Szereplők: Martinovics Dorina, Radnay Csilla, Pál András, Porogi Ádám, Lovas Rozi, Sodró Eliza, Gazsó György, Kelemen József, László Zsolt, Schneider Zoltán, Róbert Gábor, Józsa Bettina eh., Konfár Erik eh., Némedi Árpád
Közreműködik: Kovács Márton (hegedű), Gyulai Csaba (ütő/gadulka), Móser Ádám (tangóharmonika), Némedi Árpád (cimbalom), dramaturg: Mohácsi István, jelmeztervező: Remete Kriszta, díszlettervező: Khell Zsolt, világítás: Baumgartner Sándor, zene: Kovács Márton, ügyelő: Kónya József, súgó: Farkas Erzsébet, a rendező munkatársa: Ari Zsófi
Rendező: Mohácsi János
