Amióta jelölték a Libri-díjra, sokszor kellett felelnie a kérdésre, hogy milyen érzés egyedüli nőként szerepelni kilenc férfi között. Mondta, hogy olykor önben is felébred a gyanú, hátha csak „dísznőként” került a listára. Most, hogy megkapta a díjat, eloszlottak a kételyei?
Nagyon nehéz erre jól válaszolni. A minap beszéltem egy írótársammal, aki nagyon drukkolt nekem és izgatottan kérdezte, hogy kapta-e már meg nő a díjat. Nem azt mondta, hogy „Szerintem a regényed annyira jó, hogy megérdemelné a díjat”, hanem, hogy „Kapta-e már nő?”. Ilyenkor kicsit el is szomorodom, hogy mindenkiben ez a kérdés munkál, ahelyett, hogy vajon a zsűrinek melyik könyv tetszett idén a legjobban és miért.
Aztán mégsem akart provokálni?
Egyrészt nem vagyok performatív ember, másrészt épp egy olyan rendszerbe szeretnék belesimulni, ahol írók vannak, akik mellesleg ilyen és olyan neműek. Én is azt szeretném, hogy ne 90-10 százalék legyen a férfi-nő arány, de nagy kérdés, hogy mit tudok én magamra venni ebből. Nem igazán formálom a rendszert, mert nincsenek nagy tetteim és gondolataim, amikkel ezt megtehetném. Előfordult már, hogy színházi kuratóriumba kellett volna beülnöm egyedüli nőként hét férfi mellé, és nemet mondtam. Ott úgy éreztem, megvan a lehetőségem, hogy a kurátortársaimat is érzékenyítsem kicsit. Mert szerintem nemcsak az fontos, hogy nőként ne simuljunk bele olyan könnyen ezekbe a helyzetekbe, de az is, hogy férfitársainkat ráébresszük: egy ilyen rendszerben tulajdonképpen nekik se jó lenni. Ez ugyanis épp a lényegről tereli el a figyelmet. Most is erről beszélünk, ami egyfelől érthető, ám íróként számomra nem ez számít igazán, hanem maguk a könyvek.
Feltűnt, hogy akár erről, akár másról nyilatkozik, sosem csinál titkot a vívódásaiból, ami szerintem ritka manapság, az egyszerű válaszok és nagy megmondások korában. A tépelődés felvállalása tudatos döntés?
A gondolkodás fontos részének tartom, hogy megvizsgáljuk, az állításaink nézhetőek-e máshonnan, esetleg létezik-e más igazság is, mint a miénk. Ezt tanítom a diákjaimnak is. Írnak valamit, én meg azt mondom: Jó, és most nézzük meg, mi a helyzet az ellenkezőjével. Gyakran kiderül, hogy abban is van igazság, az emberi élethelyzetek ugyanis ritkán egyszerűek. Minden állításhoz sok lábjegyzetet és körülményt kell hozzárakni, hogy ne plakátra nyomtatható szlogenként vagy ideológiaként végezze, hanem az igazságkeresés részévé váljon. Ez persze sok esetben meg is nehezíti, hogy megszólaljunk.
Írás közben is kételkedik magában, vagy ott mindig tudja, mit akar?
El se tudok képzelni kételymentes írói attitűdöt. Az alkotáshoz hozzátartozik a folyamatos rákérdezés: Mi ennek az értelme? Kit fog ez érdekelni? Egyáltalán érdekel-e engem eléggé? A vívódás felvállalása amúgy részben életkori kérdés.
Huszonéves koromban nyilván más volt a helyzet. Olyankor azt gondolja az ember, hogy mindig mindent muszáj jól csinálni. Aztán rájön, hogy vállalni lehet azt is, hogy a dolgok nem mindig csinálódnak olyan jól. Sőt, néha kifejezetten rosszul sülnek el. A kevés bizonyosságom egyike épp az, hogy inkább szimpátiát vált ki, ha az ember láthatóvá teszi a töredékességét. Segíthet abban, hogy a másik is jobb viszonyt alakítson ki a saját töredékességével, elfogadja, vagy akár megszeresse a benne élő ellentmondásokat.
Az Omertában is felmerülnek ilyen kérdések, mégse „vívódások könyve”, hanem „hallgatások könyve” az alcíme. Ami elsőre furcsa, hiszen a szereplők mást sem csinálnak, csak beszélnek a könyvben…
Magam is szórakoztatónak éreztem, hogy 600 oldalon keresztül beszéltetek embereket, aztán mégis választhatom ezt az alcímet. Ha igazán bátor lettem volna, semmilyen alcímet nem adok, csak attól tartottam, hogy az „Omerta” önmagában elriasztja a lehetséges olvasókat. Végül jó döntésnek bizonyult, nagyon megszerettem a hallgatás gondolatkörét, a jó és a rossz változatait. A könyv inkább az utóbbiakról szól. Elhallgatásokról, tabukról, fojtogató helyzetekről, amikor nem lehet beszélni, vagy nem szabad kimondani valami fontosat, ami belülről emészt, vagy a nagy magányban nincs kihez. Pedig létezik az az állapot is, mikor két ember csak úgy együtt van, és azért hallgat, mert szavak nélkül is jól megérti egymást.
Az 50-es évek román diktatúrája, gondolom, nem hagyott túl sok teret a belülről fakadó hallgatásnak.
Ez mindenképp benne van, de a személyes oldala is fontos. A könyvben megjelenített emberi kapcsolatok nem elég mélyek ahhoz, hogy a szereplőkben lakozó jó csend felszínre tudjon törni. Talán csak egy-két kivételes pillanat van, mikor ez megtörténik.
Lehet a rossz hallgatás gyógyítása a beszéd, amivel a szereplők is próbálkoznak?
A beszéd hol gyógyít, hol inkább elfed. Sokszor olcsó magyarázkodásba kezdünk, ahelyett, hogy csöndben maradnánk. Pedig a csönd értelmezhetőbb volna. Minden szereplőnek próbáltam adni valamilyen motivációt, hogy miért is szólal meg – az egyik fontos tényező mindegyiküknél a magány. A hatalommal lepaktáló rózsanemesítő, Vilmos szorul rá leginkább a magyarázkodásra. „Engem csak a rózsáim érdekelnek, ami körülöttem történik, azzal nem foglalkozom.”
Vilmoson keresztül és a saját életemben is megtapasztaltam, hogyan inflálódnak a szavak a magyarázkodástól. Nem biztos, hogy ezt sikerült jól megírni az Omertában, de még van időm, hogy újra megpróbáljam.
Ennyire fontos önnek a téma?
A belső csend állandó elnyomása alapvető emberi gyengeségünk. Ilyenkor nem adunk lehetőséget annak, hogy megértsük, mi történik velünk vagy mit érzünk. Ehelyett mindenre készen kapott válaszaink vannak, amik mögött általában ott bujkál az önfelmentés, a valamilyennek látszani akarás vágya. Pedig nagy szükség volna rá, hogy néha kicsit kussban maradjunk, körbenézzünk, és feltegyük magunknak a kérdést: mi is zajlik körülöttem? Mit nem vettem észre?
Önnek van alkalma megélni ezt a valódi csöndet?
Enélkül megbolondulnék. Van egy jógatanár barátom, aki néha felhív, és megkérdezi, mit csinálok. Jógikus bosszantásképp szoktam felelni: épp anti-tevékenységet folytatok. Nem meditálok, egyszerűen csak próbálok a világban benne lenni. A folyamatosan érkező ingerek ugyanis megnehezítik a kapcsolódást.
A hatalommal való megalkuvás kérdéseit a legtöbben művészsorsokon keresztül formálták meg. Szándékos eltávolítás, hogy ön egy biológust lökött ebbe a helyzetbe?
Féltem volna művészregényt írni. Nagyon nagy elődök és óriási elvárások sorakoznak ebben a műfajban. Pedig adta volna magát, hiszen az 50-es éveknek ugyanúgy szüksége volt a művészekre, ahogy a sztálini érának, vagy akár a jelennek a Magyar Művészeti Akadémiára. Közben izgalmasabbnak is éreztem ezt a helyzetet, mintha leakasztok egy írót magamnak. Mindig fel akartam fedezni olyanokat, akik valami kézzel fogható, gyakorlati dolgot csinálnak. Az ember ne csak a fejtől fölfelé létezzen, legyen köze a saját testéhez és a tárgyakhoz is.
Így a hatalom paranoid természete is élesebb megvilágításba kerül. Egy ilyen rendszerben nemcsak az ártatlannak tűnő szavak, de a virágok is könnyen átpolitizálódnak. Ez a folyamat a mai magyar közéletből is ismerős lehet, még ha a rózsákig nem is jutottunk el. Az áthallások mekkora szerepet játszottak a korszak kiválasztásában?
A könyv központi gondolatait nem a jelen inspirálta. Inkább azt próbáltam kutatni, milyen közérzet uralkodik el egy ilyen helyzetben. Ha lehet ilyet mondani, szinte a génjeimben hordozom ezt a közérzetet.
Ezek a korok egyfelől hasonlítanak egymásra, másrészt fontos különbségeket kell köztük tenni. Sok tekintetben teljesen más világot élünk, mégis le tudjuk szúrni a jelzőoszlopokat, amik emlékeztetnek a szabadságfok állandó csökkenésére. Nemrég a kolozsvári könyvhéten jártam, ahol azt láttam, hogy szinte csak a kormány által bőkezűen támogatott írószervezet tagjai szerepeltek a programban. Nem azt nehezményeztem, hogy engem nem hívtak, mert sokkal több szereplési lehetőséget kapok, mint amire valaha számítottam. Inkább a kizárólagosság ijesztő, hogy az értékek helyett politikai oldalakban gondolkodunk. Ez olyan szinten mérgez meg mindent, hogy az ember sokszor úgy érzi: nincs más lehetőség, mint kivonulni a világból, és Homéroszt olvasni.
Ön kivonul?
Nem, együtt dobog a szívem a jelennel, de megőrülnék, ha egyfolytában a világ feszültségeivel kellene összekapcsolódnom. Nem aggódhatok állandóan azon, milyen irracionális jelenünk van, és hogyan tűnnek el a közös értékeink. Egyszer megkérdeztem Esterházy Pétertől, hogy szerepelt-e 2010 óta a közmédiában, és azt felelte: nem. Szerintem ez egészen rémisztő. Ha ő nem szerepel, akkor kijelenthetjük: a kortárs magyar irodalom fontos értékei szorulnak ki a közmédiából. Hogy normális családi életünk legyen, szeressük a munkánkat, vagy tudjunk néha nagyokat sétálni, el kell fordulnunk ezektől az állandó feszültségektől. Úgy elég sivár az élet, ha mindenről ugyanaz a pár politikus jut csak az eszünkbe.
És hogy dönti el, mikor érdemes megszólalni és mikor nem? Nemrég például azon élcelődött egy Facebook-posztban, hogy a Magyar Idők elfelejtette listázni önt a bérből rettegő írók között.
Egyetlen dolgot fogadtam meg: ha van valami mondandóm, azt nem nyomom el, és próbálok legalább 70 százaléknyi őszinteséggel megszólalni, ahogy azt Kukorelly Endre elvárja az irodalomkritikusoktól. De nem akarok állandó megmondóember, vitapartner és céltábla lenni – még ha a karaktergyilkosságoknak virágzik is a kultúrája nálunk manapság. Csak arra figyelek, hogy mikor van mondandóm. És nincs olyan gyakran, mert nagyon sok történést nem látok át. Ritkán érzem, hogy pont én tudok hozzátenni valami újat a témához. Az viszont kétnaponta felmerül bennem, hogy meg kéne szüntetnem az írói Facebook-oldalamat is. Személyes profilom már rég nincs, pont azért, mert sokszor agresszív és nem valóságos beszélgetőtérré vált ez a felület.
„Nem győzni, hanem beszélgetni kell” – mondta nemrég egy interjúban. De akkor ez mégsem mindig lehetséges?
Hát igen, sokszor én magam vagyok a cáfolata ennek a mondatnak. Ez is tekinthető egyfajta kudarcnak. Ennek ellenére azt hiszem, mégis keresnünk kell azokat a helyzeteket és főleg tereket, ahol erre értelmes lehetőség nyílik.
Az Omertában nemcsak az emberek tudnak beszélni, de az állatok is. Legalábbis egy, Annuska, a kolozsvári parasztlány lova. Ha jól tudom, eredetileg neki is lett volna egy monológja a könyvben. De mit tudott volna egy ló elmondani, amit az emberek nem?
Az állatok nagyon közel állnak hozzám. Majdnem minden könyvemben vannak fontos állatszereplők. Arra jöttem rá, hogy közös velük a szenvedéstörténetünk. Amitől az emberek szenvednek, attól az állatok is szenvednek. Egy háborút például ugyanúgy megsínylenek, mint mi. Az 50-es éveknek pedig az állatok voltak a legnagyobb vesztesei. Jött a nitrogén, és már nem kellett a trágya, a traktor egy csapásra leváltotta a lovat.
Nincsenek egyértelmű adatok, de Romániában nagyjából nyolcszázezer lovat vágtak le ekkoriban, ami döbbenetes szám. Ennyit nem tudtam volna megírni, egyet viszont megpróbáltam, csak nem találtam a hangját. Ez földhözragadtabb könyv annál, minthogy elviseljen egy ilyen mesei réteget.
„Akinek nincs szája, ahelyett kell mi beszéljünk” – hangzik el a regény vége felé. Ez mintha az írói küldetéstudat summája lenne, ami nemcsak az állatok szenvedésére, de a könyvben megörökített emberi sorsokra is vonatkozna.
Az Omertának kifejezetten a valaki helyett beszélés az alappoétikája. Ez nyilván nagyon kényes kérdés: ki helyett beszélhetünk, és mennyire szabad egyáltalán beszélnünk mások nevében? Miért nem őket beszéltetjük inkább? A kortárs művészet egyik nagy dilemmája ez. Én magamra vettem a felelősséget, hogy ezek helyett az emberek helyett beszéljek, és átélhetővé tegyem a történetüket. Hangot lehet adni annak, akinek nagyon halk, vagy egyáltalán nincs is hangja.
Ha valaki diktatúrában nő fel, aztán egyszer csak kiszabadul, képes valaha maga mögött hagyni a fenyegetettség érzését?
Valamiféle érzékenység megmarad. Persze ebben is számítanak az életszakaszok. Én is képes voltam jó időre eltompítani magamban ezt az érzékenységet, a közélet sem érdekelt akkoriban. Mikor nagy önkeresésben vagyunk, akkor nem az foglalkoztat, van-e a kórházban vécépapír, inkább, hogy ki vagyok én és mit kezdjek magammal. 18 éves voltam mikor vége lett a román diktatúrának. Olyan érzékenységet hoztunk magunkkal, ami bizonyos dolgokat lehetetlenné tesz, akár jó dolgokat is.
Például?
Például az intézményekbe vetett bizalmat, vagy a közmédiába vetett hitet. Legyőzhetetlen undor él bennem számtalan külső elvárással szemben, amit az állam előír. Több mint tíz évig egyenruhában kellett iskolába járnom, rövid ideig katona is voltam.
Pedig teljesen normális, de ezt a normalitást én már nem fogom tudni átélni, hiszen mindig valami szörnyűséget jelent majd számomra. Persze ennek az érmének is két oldala van. A túlzott érzékenység azzal is együtt jár, hogy talán hamarabb észleljük a vészjósló jeleket, ha fogy a levegő körülöttünk.
