Kultúra
Fotó: Bielik István / 24.hu

A szír barátaim már mind elmenekültek vagy meghaltak

Jankovics Márton
Jankovics Márton

újságíró. 2018. 04. 26. 15:05

Mathias Énard fiatalon szeretett bele az arab és perzsa kultúrába és hosszú ideig élt a Közel-Keleten. Testközelből látta a libanoni vérengzést, majd megírta az egyik legkíméletlenebb regényt a háború borzalmairól, amikkel szerinte nem szeretünk szembesülni. Számos ex-katonával beszélgetett az erőszakról, még Budapesten is járt, hogy Eduardo Rózsa-Floresszel találkozzon egy kávézó teraszán. Szerinte az iszlám világ sokkal jobban ismeri a Nyugatot, mint fordítva, épp ezen próbál a könyveivel változtatni. Pár évvel ezelőtt megkapta a legnagyobb francia irodalmi elismerést, a Goncourt-díjat, most a Budapesti Könyvfesztiválra érkezett. Interjú.
Korábban a témában:

Mikor járt legutóbb Szíriában?

2010-ben, úgy három hónappal a polgárháború kitörése előtt.

Vannak még ott barátai?

Szíriában már nincsenek. Az utolsó, aki még bírta, az idén januárban hagyta el Damaszkuszt, átköltözött Franciaországba. A szír barátaim nagy része vagy a Perzsa öböl menti országokba vagy Európába menekült, a többiek pedig halottak.

Tudom, hogy rettentően bonyolult a helyzet, de ön elég jól ismeri a régiót. Lát bármi reményt a gyors rendeződésre?

Borzasztó nehéz optimistának, sőt akár realistának lenni a háborúval kapcsolatban.

Még ha Aszad vissza is hódítaná azokat a területeket, amelyek a forradalom előtt Szíriához tartoztak, kötve hiszem, hogy az ellenérdekelt nagyhatalmak beletörődnének a helyzetbe. Szaúd-Arábia, Törökország, az Egyesült Államok vagy Európa valamilyen módon megpróbálna ellenlépéseket tenni, ami megbontaná az amúgy is tünékeny stabilitást. És akkor az állam nélkül maradt kurdok helyzetéről még nem is beszéltünk, amire szintén nem mutatkozik békés megoldás a közeljövőben.

Fotó: Bielik István / 24.hu
Fotó: Bielik István / 24.hu

Valójában nem érdekeltek a felek a békében?

Dehogynem. Biztos vagyok benne, hogy akár Aszadot, akár az irániakat, akár a kurdokat, sőt, ha Emmanuel Macront kérdezzük, mindenki azt felelné, hogy békét akar. Csak mindenki a saját feltételei alapján akarja a békét, az pedig a többieknek elfogadhatatlan.

Ha Szíriában nem is, látott testközelből háborút?

Igen, Libanonban a 90-es évek elején. Fiatalon még újságíró akartam lenni, ezért elutaztam, hogy írjak egy háborús tudósítást a libanoni Vöröskereszt munkájáról. Már a vége fele közeledett a háború, de így is bőven eleget láttam.

A Zónában mintha a háború lenne a végső valóság. A civilizáció puszta máz, amivel próbáljuk elfedni mindazt a barbarizmust és brutalitást, amit képesek vagyunk elkövetni egymással szemben. Tényleg a népirtásokon és vérengzéseken keresztül érthető meg legjobban a történelem?

Azt nem mondanám, hogy ezen keresztül érthető meg legjobban, de ez is egy valóság, amivel szembe kell néznünk.

A történelmünk nem pusztán békés forradalmakból, irodalmi remekművekből és nagy művészi teljesítményekből áll, hanem erőszakból és tömegmészárlásokból is.

Ez a kettősség már a nyugati irodalom születésénél, Homérosznál is megvan. Az egyik oldalon ott az Iliász, a másikon az Odüsszeia. Az elsőről gyakran megfeledkezünk, és csak Odüsszeusz tengeri kalandjaira koncentrálunk. Ez azonban egy hazugság, hisz megpróbáljuk letagadni a véres háborút, ami a hazautat megelőzi.

A Zóna tulajdonképpen egy monumentális borzalomkatalógus, nagyon precíz leírásokkal a népirtásokról, gyilkosságokról és válogatott kínzásokról. Mennyi ideig és egyáltalán hogyan gyűjtötte ezeket a történeteket?

Először tudósként kutattam a háborús erőszakot. Arra voltam kíváncsi, maguk a harcosok hogy írják le az erőszakot, akár elkövetői, akár elszenvedői voltak. Számos ex-katonával interjúztam a libanoni, az irak-iráni, vagy a balkáni háborúból. A beszélgetések során rengeteg élményt és személyes történetet halmoztam fel, amikből tudtam szemezgetni a Zóna írása közben.

Fotó: Bielik István / 24.hu
Fotó: Bielik István / 24.hu

A félig magyar származású kalandor-forradalmár, Eduardo Rózsa-Flores is feltűnik a könyvben. Vele találkozott esetleg személyesen?

Igen, egyszer találkoztunk itt, Budapesten. Nem volt egyszerű összehozni.

Egy Barcelonában élő ismerősömtől hallottam róla először, akinek a délszláv háborúban nagy valószínűséggel épp Rózsa-Flores ölte meg a barátját, egy angol újságírót. Mondtam, hogy engem nagyon érdekelnek Rózsa háborús emlékei.

A memoárját ugyan csak magyarul és horvátul adták ki, de úgy tudtam, hogy eredetileg spanyolul írta. Volt egy bizarr honlapja, tele iszlamista propagandával és háborús szuvenírek fotóival, talán még mindig fent van a neten. Először itt próbáltam meg felvenni vele a kapcsolatot, de nem válaszolt a megkeresésemre. Aztán kiderült, hogy egy AFP-nek dolgozó fotós barátom is ismeri, lakott vele Horvátországban 1991-ben a háború idején. Rajta keresztül sikerült elérnem, és mondtam neki, hogy el akarom olvasni a könyvét, de kéne a spanyol verzió. Megkérdezte, el tudok-e jönni érte Budapestre. Persze – feleltem, hiszen úgyis épp kellett Zágrábba utaznom. Itt találkoztunk valahol a Nyugati környékén, egy kávézó teraszán. Az első mondata az volt, hogy akkor kapom meg a könyvet, ha szimpatikus leszek neki.

Ezek szerint bírta önt.

Hát azt nem tudom, de végül odaadta a könyvet. Nagyon furcsa, paranoiás és veszélyes alak volt, sötét titkokkal. Roppant tanulságos volt a memoárja, ahogy az életéről készült Chico című film is. Többet nem találkoztunk, legközelebb 2009-ben hallottam róla, amikor Bolíviában agyonlőtték. Valószínűleg sose fogjuk pontosan megtudni, mi történt ott igazából.

A háborúk és gyilkosságok mellett mindig erősen jelen van egy másik valóság a könyveiben: a művészet és kultúra világa. Melyik az erősebb? Vagy ez a kettő nem is tud meglenni egymás nélkül?

A kettő számomra kiegészíti egymást. Az Iránytű és a Zóna nem két külön világ, inkább egyazon érme két oldala, akárcsak az Odüsszeia és az Iliász. Az előbbi az intellektuális és művészi motívumok állandó áramlását mutatja be, a másik pedig a háború borzalmait, amire ugyanúgy képesek vagyunk, mint csodálatos könyvek vagy zenék létrehozására. Persze megtehetjük, hogy a mediterrán térség utóbbi évszázadaiból kitöröljük a csaták és gyilkosságok emlékét, és csak a nagy kulturális találkozásokra koncentrálunk, mint például Leonardo vagy Michelangelo meghívása a szultáni udvarba, aminek révén a reneszánsz zsenijei tervezhettek volna hidat a Boszporusz fölé. De azért jó, ha közben tudjuk, hogy ekkor is épp harcok dúltak Boszniában.

A párbeszéd és a pusztítás tehát mindig párhuzamosan létezik egymás mellett.

Manapság, talán a sok erőszak miatt, nagyon fogékonnyá váltunk a fekete-fehér megközelítésekre. A regényeimben igyekszem visszaadni a világ komplexitását, hogy ne csak a közösségi médiából ránk ömlő, riasztó hírek formálják bennünk a képet.

Magyarországon például a muszlim világ sokak szemében egyetlen primitív képre, az Európát „leigázni” akaró migránsokra és terroristákra szűkült – amiből persze a kormányzati kommunikáció is bőven kivette a részét. Gondolja, hogy ezen lehet könyvekkel bármit változtatni?

Inkább csak remélem, mert az irodalom szinte az egyetlen módja ma annak, hogy visszaadjuk az árnyalatoktól megfosztott világ összetettségét. Ez persze borzasztó nehéz küldetés, mert nagyon kevesen olvasnak könyveket. Azt látom, hogy egy különös, átmeneti korszakot élünk, amikor a párhuzamos valóságok egyre messzebbre sodródnak egymástól. Még vannak mérvadó újságok, könyvek és jó filmek, de ezek egyre kevesebb embert érnek el, a kiválasztottak szűk csoportjához szólnak. A társadalmak nagy részére így könnyebben hatnak a manipulatív, félelemre építő üzenetek. Nem tudom, mi következik ezután, de abban biztos vagyok, hogy a helyzetnek változnia kell.

Fotó: Bielik István / 24.hu
Fotó: Bielik István / 24.hu

És hogy látnak minket a másik oldalról? A közel-keleti országokban is ilyen leegyszerűsítő képek élnek Európáról és a Nyugatról?

Ott egész más a helyzet. Legyen szó a kultúráról vagy a nyelvről, sokkal pontosabb tudásuk van a Nyugatról, mint nekünk róluk. Eleve rengetegen beszélnek angolul, míg nálunk nem jellemző, hogy valaki ért arabul vagy perzsául. A nyelven keresztül jobban megnyílik számukra a világunk, ezen túl pedig sokkal több nyugati könyvet fordítanak, mint ami hozzánk eljut abból a térségből. Ugyanez látszik a tévében is.

A teheráni híradóban például minden nap bemutatnak valamit abból, mi történt Párizsban, Bécsben vagy Madridban, amit fordítva nem igazán mondhatunk el.

Aztán ott van a sok Európában élő bevándorló, és Törökország, amely eleve kapuként szolgál a keresztény világra. Mindezek miatt a mediterrán tenger túloldalán nagyságrendekkel jobban értik, hogy kik vagyunk és hogy élünk, mint mi a Közel-Keletet. A nyugati országokban van egyfajta kulturális fölényérzet, mintha nem is akarnánk őket igazán megismerni.

A birodalmi központok és a periféria viszonya mindig így nézett ki, nem? Persze ettől még veszélyes a fölényérzet és a tudatlanság…

Nemcsak veszélyes, de szégyenletes is. Fogalmunk sincs, mennyi nagy gondolatot és művészeti alkotást köszönhetünk a Másikkal való kulturális párbeszédnek. Ez a kapcsolat persze sokszor a dominancián alapul, amivel Európa és az Egyesült Államok szintén ritkán hajlandó szembenézni. Az egész 19. századi orientalizmus egyfelől őszinte tudásvágyból és a kelet iránt ébredő kíváncsiságból fakadt, de már akkor is elválaszthatatlan volt tőle a gazdasági és katonai kizsákmányolás, aminek hatásait a mai napig érezzük.

Ön hogy esett szerelembe az arab és perzsa kultúrával?

Az elején engem is ez az orientális álom ragadt meg. Egy apró nyugat-franciaországi városkában nőttem fel, nem nagyon volt lehetőségem utazni fiatalkoromban. Helyette inkább olvastam, rengeteget olvastam, és közben távoli vidékekről és városokról álmodoztam.

Így először nem repülővel, vonattal, vagy hajóval jártam be a Közel-Keletet, a könyvek voltak a járműveim.

Aztán a valóságban is megismerte a térséget, ami gondolom eléggé más volt, mint ahogy fiatalon megálmodta…

Természetesen, a valóság mindig más. Az első igazi élményem az arab világról épp Kairó volt. Márpedig amikor az ember eljut Kairóba, megtanulja, mit jelent az a szó, hogy „valóság”. Egyszerre minden érzékszervén keresztül csapja meg az élmény. Nagyon felfokozott, koszos, hangos, erőszakos és csodálatos hely.

És ez egyből vonzó volt?

Először inkább sokkolt. Beláttam, hogy oké, ezt az álmot nem lesz könnyű élni. De aztán megismertem az egyiptomiakat, akik fantasztikus emberek, a felfoghatatlanul hatalmas történelmük pedig ott hever a koszos utcákon. Mert Egyiptomban nem is évszázadokon, hanem évezredeken sétálsz nap, mint nap, ami eleve szürreális élmény. A múlton pedig ott burjánzik a vibráló jelen. Kairó Afrika legnagyobb városa, 20 millió lakossal. Nyughatatlan metropolisz, ami tényleg soha nem alszik.

Fotó: Bielik István / 24.hu
Fotó: Bielik István / 24.hu

A Zóna és az Iránytű is tudatfolyam-regény, ahol sok száz oldalon keresztül sodródunk a főhős emlékei és gondolatai között. Az előbbi egy olasz vonatúton, az utóbbi pedig egy végigvirrasztott szíriai éjszaka alatt játszódik. Mi fogta meg ennyire ebben a nagyon kötött és mégis nagy szabadságot adó szerkezetben?

Az íráshoz mindig szükségem van valamilyen megszorításokra, amikhez igazodhatok. A Zónában a vonatút segített, amely az írás ritmusát is diktálta. Minden oldal egy kilométernek felel meg a könyvben. Ez egy nagyon egyértelmű és megfogható keretet nyújtott számomra, és talán az olvasónak is segít, hogy érzékelje a térbeli haladást, és ne vesszen el teljesen az asszociációk között. Bármennyire is messze kalandoznak a főhős gondolatai, az olvasó végig tudja, hogy ott ülünk a vonaton, és egy ponton befutunk majd a római pályaudvarra. Az Iránytűben is hasonló a helyzet, csak ott nem a tér, hanem az idő adja a sorvezetőt. Egy éjszakát töltünk el a főhős szobájában, és minden oldal 90 másodpercet fed le. Írás közben így mindig pontosan tudtam, hány óra van, és mikor kezd virradni.

Nagyon egzakt módszer, még egy programozónak is becsületére válna.

Tényleg egyfajta algoritmusról van szó, bár én akkor már inkább a zeneszerzéshez hasonlítanám. Csak itt a metronóm helyett az óra ketyegése, vagy a vonat kattogása jelöli ki az alapritmust.

Most is vonattal érkezett Budapestre?

Nem, de 13 éve, amikor Eduardo Rózsát látogattam, vonattal jöttem Velencéből.

A Zóna után nem biztos, hogy tudni akarom, mi járt a fejében az út során…

A gondolataimra már nem emlékszem, arra viszont nagyon is, hogy elég zaklatott út volt: 15 percenként megállítottak minket egy-egy határon, és nagy felhajtással ellenőrizték az útlevelünket. Mindig ugyanazzal a szigorú, hivatalos arccal kopogtattak a kabin ajtaján, csak az akcentus és az egyenruha változott országról-országra. Akkoriban csak gyűjtöttem az anyagot, még nem kezdtem el írni a Zónát.

Jól sejtem, hogy a könyvben felhalmozott borzalmak nemcsak a kiégett főhőst, hanem önt is kísértették?

Persze, szörnyen nyomasztó volt évekig ebben élni. Többször le is kellett állnom az írással, mert képtelen voltam folytatni.

Az ilyen történetek vissza-visszatérnek, nem könnyű kiverni őket a fejedből. Emlékszem, hogy miután befejeztem a regényt, még évekig ott állt a szobámban több ezer oldalnyi kinyomtatott dokumentum a katonákkal készült interjúimból. Azon gondolkodtam, hogy kéne megszabadulnom ettől a pokoli csomagtól.

És sikerült?

Igen, végül fogtam magam, és elégettem az egészet. Ez volt az egyetlen módszer, amit megfelelőnek éreztem.

Mathias Énard két regénye – a Zóna valamint a Mesélj nekik csatákról, királyokról és elefántokról – a Jelenkor kiadónál, az Iránytű pedig a Magvetőnél jelent meg. 

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.