Mindannyiunkban van valami rettenetes. Nagyon szerencsés, aki nem szembesül vele
– vonja le a tanulságot a szelíd kisnyugdíjas, miközben táskájából kiszűrődik a házi készítésű bomba halk ketyegése. A szerkezetet egy forgalmas étteremben tervezi felrobbantani, abban a reményben, hogy így visszakaphatja férjét az Alzheimer-kórtól. Hogy függ össze a csodálatos gyógyulás és a borzalmas tömegmészárlás? Nem tudjuk, mégis ezt ígéri az a titokzatos férfi, aki a The Place nevű kávézóban tartja végtelenített fogadóóráját, és teljesíti a hozzá fordulók vágyait. Cserébe persze mindig kér tőlük valamit, általában egy szörnyű és értelmetlennek tűnő tettet kell végrehajtaniuk.
Ez a capuccinók fölött megkötött fausti alku A Hely alapvetése. Ebből is látszik, hogy Paolo Genovese, az olasz mozi új sztárrendezője sok tekintetben előző filmje, a Teljesen idegenek receptjét ismétli. Mindkét esetben egy kamaradrámába oltott morális tanmeséről van szó, ahol széles mosollyal dörgölheti az orrunk alá, hogy valójában mennyire kevéssé ismerjük egymást és saját magunkat. A Teljesen idegenek a mobiljainkba zárt titkokon keresztül mutatta be, hogy mi mindent rejtegetünk a barátaink és családtagjaink elől, miután egy ártatlannak induló játék eldurvul a nagy, közös vacsora során.
A Helyben Genovese igyekszik még mélyebbre ásni önhazugságainkban, bemutatva, mi minden rejlik a tisztes polgár megnyugtató felszíne mögött. Ehhez tovább egyszerűsíti és absztrahálja a Teljesen idegenek koncepcióját: a játéktér a lakás helyett egyetlen asztalra szűkül, a zsebünkben lapuló telefonok után pedig a paktumokat felajánló mitikus férfi válik a cselekmény katalizátorává. Hogy ki is ő pontosan, azt a film direkt homályban hagyja. A premier miatt Budapestre érkező Genovese el is mondta: mindenképp a nézőre akarta bízni a döntést, hogy az ördögnek, az Istennek vagy épp a lelkiismeret hangjának tekinti-e.
A lényeg úgysem az ő kérdésein, hanem az azokra adott válaszainkon múlik. Hiszen a férfi senkit sem kényszerít, pusztán lehetőségeket ajánl a vágyaink beteljesítésére. A többiről mi magunk döntünk. Ránézésre ráadásul nincs benne semmi misztikus, inkább elcsigázott és szenvtelen hivatalnoknak, mint túlvilági démonnak tűnik. Genovese ezzel ügyesen rántja át a legborzalmasabb kísértéseket a hétköznapiság talajára, egyik fontos elemét ragadva meg az önigazolás pszichológiájának.
Ez a morális dilemma és a szereplők vívódása adja a film alapfeszültségét, amire szükség is van, merthogy önmagában nem ígér túl nagy izgalmakat, hogy emberek beszélgetnek egy asztalnál ülve, és néha rendelnek egy kávét.
Nagy teret kap tehát a színészi játék, és élnek is a lehetőséggel. Genovese pedig türelmesen fonja egymásba a szálakat, ügyesen adagolva az információt, egyfajta karmikus thrillert kerekítve a történetből. Csak közben sajnos egyre látványosabban telepszik rá a cselekményre a nagybetűs Mondanivaló. Nekem már a Teljesen idegenek fináléja is elég didaktikus volt, A Helyben viszont végképp túlteng a tanító szándék. Genovese nem hagyja hogy a nézőben csapódjon le a tanulság, inkább mindig kimondatja a szereplőkkel. És nemcsak a terroristának álló kisnyugdíjas életbölcsességeiről van szó, a többiek is beszállnak a moralizálási versenybe.
– Szörnyeteg vagy!
– Mondjuk úgy, hogy enni adok a szörnyeknek.
– feleli például a név nélküli férfi a maga szenvtelen módján, mikor egyik kétségbeesett „ügyfele” nekitámad. Az előre emésztett tanulságok nélkül erősebb lehetne a film, így viszont a tanulságok rikító neonfeliratként villognak a cselekmény fölött. A teljesen fölösleges, erőltetett csattanóra kifuttatott pincérnős mellékszál csak tovább gyengíti a filmet, és sajnos a hiteles atmoszférát sem sikerült végig fenntartani, amiben ez a moralitásjáték átélhető lenne.
A film formailag ugyanis nemcsak letisztult, de kissé steril is lett. Ez olykor a képi világon, legfőképp pedig jellegtelen a zenehasználaton érződik, amely sikeresen ássa alá a drámai alapvetést. És nem Bobby Hebb emblematikus slágerére, a zenegépből egyszer felcsendülő Sunnyra gondolok, mert az úgy-ahogy megtalálja a helyét az adott jelenetben. A faltól falig érő, érzelemmentes, tingli-tangli háttérzene viszont inkább a telefonos ügyfélszolgálatokon való várakozás idegőrlően unalmas perceit idézi, nem pedig egy sorsfordító döntés alaphangulatát.
Genovese tehát továbbra is izgalmas kérdéseket feszeget, és kevés eszközzel is tud feszültséget építeni, csak egyre tanárbácsisabban közelíti meg a témáit. Ígérete szerint, következő, New Yorkban fogatott filmje teljesen más lesz, mint az előző kettő. Reméljük, ez egyben azt jelenti, hogy a népnevelés helyett inkább az árnyalt figurákra helyezi a hangsúlyt.
A HELY, The Place, 113 perc, 6/10
