Kultúra
View of the famous revue theater "Moulin Rouge" (l) and a restaurant at the Place Blanche of the quarter Montmartre in Paris, France, in November 1970. Photo: Wilfried Glienke

Étert szívott a lány, mielőtt kaszinózni indult

24.hu
24.hu

2018. 01. 14. 09:00

Párizs, ​hatvanas évek. Egy srácot furcsa, szerencsejátékból élő párral hoz össze a véletlen, aztán persze beleszeret a nőbe, megszökteti őt, új életet kezdenek. 2014 irodalmi Nobel-díjasától matinézunk.
Korábban a témában:

A nő átlagos termetű volt, Gérard van Bever valamivel alacsonyabb nála. Harminc éve találkoztam velük egy téli estén, elkísértem őket a quai de la Tournelle-en lévő szállodájukig, sőt, még a szobájukba is fölmentem. Két ágy volt benne: egy az ajtónál, egy az ablak alatt. Manzárdszoba volt, ha jól emlékszem, és nem a rakpartra nézett az ablaka.

Makulátlan rend volt. Az ágyak bevetve. Sehol egy bőrönd. Vagy ruha. Csak egy nagy ébresztőóra az egyik éjjeliszekrényen. De hiába volt oda kitéve az óra, úgy tűnt, mintha Van Beverék titokban laknának ott, mintha nem akarnának nyomot hagyni maguk után.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

Azon az első estén egyébként sem időztem sokat a szobájukban, csak megelégeltem a cipekedést, és letettem náluk azokat a művészeti könyveimet, amelyeket nem sikerült elsóznom a könyvkereskedőnek a place Saint-Michelen.

A place Saint-Michelen jöttek oda hozzám Van Beverék is késő délután, a metrólejáróhoz és a körúton fölfelé hömpölygő tömegben. Tudok-e postát a közelben, kérdezték. Soha nem tudtam rendesen elmondani, hogy lehet valahová a legegyszerűbben eljutni, ezért meg sem kíséreltem homályos magyarázatokba bocsátkozni. Inkább elkísértem őket az Odéonnál lévő postára. Útközben a nő vett három bélyeget egy bárban, ahol trafikárut is tartottak. Ahogy ragasztotta fel a bélyegeket a borítékra, elolvastam a címzést: Mallorca.

A postán bedobta a levelet az egyik ládába, meg se nézte, hogy „Külföldi küldemények – Légiposta” van-e ráírva. Elindultunk vissza a place Saint-Michel és a Szajna-part felé. A nő aggódva nézte, ahogy a könyveimet cipelem, „nehéz lehet”, mondta.

– Igazán segíthetnél neki – vetette oda szárazon Van Bevernek.

Van Bever mosolyogva átvette és a hóna alá csapta a legnagyobb könyvet.

Des  CRS font face aux étudiants qui manifestent sur le boulevard Saint-Michel au Quartier Latin, le 16 juin 1968 ŕ Paris,  peu de temps avant l'évacuation par les forces de l'ordre de l'université de Paris-Sorbonne. / AFP PHOTO / ARCHIVES
Fotó: AFP

A hotelszobájukban a quai de la Tournelle-en letettem a könyveket a mellé az éjjeliszekrény mellé, amelyiken az ébresztőóra állt. Nem ketyegett. Az óramutató három órán állt. A párna foltos volt. Ahogy az ágy fölé hajoltam, hogy letegyem a könyveket, éterszag csapta meg az orrom. A nő odanyúlt, hogy felkapcsolja az éjjeliszekrényen a lámpát, hozzám ért a karja.

Elmentünk vacsorázni egy szállodához közeli kávézóba a rakparton. A vacsoramenüből csak a főfogást rendeltük. Van Bever fizetett. Nálam aznap este nem volt egy frank sem, és Van Bever először azt hitte, hogy nem lesz elég a pénze. Kiforgatta a kabátja és a zakója összes zsebét, mire összeszedte a hiányzó öt frankot apróban. A nő csak ült és cigarettázott, szórakozottan figyelte. Nekünk adta a vacsoráját, és Van Bever tányérjáról csipegetett.

– Legközelebb majd egy rendes étterembe megyünk… – mondta rekedten.

Később kettesben maradtam vele a szálloda előtt, amíg Van Bever fölment a szobába a könyveimért. Nem akartam némán ott állni, ezért megkérdeztem, hogy régóta laknak-e a hotelban, és hogy vidékiek-e vagy külföldiek. Párizs környékiek, mondta. Két hónapja laknak ott. Ennyit tudtam meg aznap este. És a keresztnevét: Jacqueline-nak hívták.

Visszajött Van Bever a könyveimmel. Érdeklődött, hogy másnap is megpróbálom-e eladni őket, és hogy meg tudok-e ebből élni. Szívesen találkoznának még velem, mondták. Csak nem tudják, mikor, viszont van egy vendéglő a rue Dante sarkán, ahol gyakran megfordulnak.

Álmomban néha visszajárok oda. Legutóbb egy februári alkonyon mentem a rue Dante-on, és a szemembe sütött a nap. Az utca ugyanolyan volt, mint régen.

Megálltam a vendéglő üvegezett terasza előtt, láttam odabent a pultot, a flippert, és az a néhány asztal is ugyanúgy volt elrendezve, mint régen: mintha egy táncparkett szélén állnának volna.

Az utca egyik felére szemből árnyékot borított egy nagy ház a boulevard Saint-Germainen, és az utca közepénél beléptem én is az árnyékba. Mögöttem még sütötte a járdát a nap.

Amikor felébredtem, rájöttem, hogy a fények és árnyékok hasonlóan éles váltakozása nagyon is jellemző volt az életemnek arra az időszakára, amikor megismertem Jacqueline-t. A fakó, téli utcák mellett ott volt a zsalukon átszüremlő fény.

***

Gérard Van Bever egy nagy, halszálkamintás kabátban járt. Látom magam előtt, ahogy abban a kabátban áll a flippernél a rue Dante-ban. De nem ő játszik, hanem Jacqueline. Jacqueline karja, törzse alig mozdul, csak a flipper kattog, villódzik.Van Bever kabátja a térde alá ér, és lötyög rajta. Lehajtott gallérral, zsebre dugott kézzel, feszesen áll. Jacqueline csavart mintás szürke garbót és puha, barna bőrdzsekit visel.

Drugstore Saint-Germain. Paris (VIčme ardt), 1963-1965.     HA-1468-39
Fotó: AFP

Amikor először futottam össze velük a rue Dante-ban, Jacqueline csak rám mosolygott, és flipperezett tovább. Leültem egy asztalhoz. A nehéz gép mellett Jacqueline karja és teste olyan törékenynek tűnt, mintha a masszív gép bármelyik pillanatban fellökhetné. Szinte ráfeküdt a gépre, nehogy hátraessen. Aztán leült mellém az asztalhoz, és Van Bever játszott tovább. Eleinte csodálkoztam, milyen sokáig bírják. Később sokszor nekem kellett félbeszakítani őket, különben soha nem hagyták volna abba a játékot.

Délután szinte üres volt a vendéglő, este hat órától viszont alig volt hely a pultnál és annál a néhány asztalnál a teremben. A nagy hangzavarban, flipperkattogásban, tülekedésben először észre sem vettem Van Bevert és Jacqueline-t. Aztán megláttam Van Bever halszálkamintás kabátját és mellette Jacqueline-t. Többször jártam már ott, és mindannyiszor sokáig üldögéltem egy asztalnál, de nem sikerült összefutnom velük. Azt hittem, soha többé nem látom őket, hogy örökre elnyelte őket a zaj és a tolongó tömeg. Mígnem egy délután ott álltak egymás mellett a flipper előtt, az üres terem végében.

*

Az életemnek abból az időszakából másra alig emlékszem. A szüleim arcára is alig. Egy ideig náluk laktam, aztán otthagytam az iskolát, és régi könyvek eladásából éltem.

Nem sokkal azután, hogy megismerkedtem Jacqueline-nal és Van Beverrel, beköltöztem egy hozzájuk közeli szállodába, az Hôtel de Limába. Átírtam a születési dátumomat az útlevelemben, és egy évvel idősebbnek mondtam magam, mintha nagykorú volnék.

Mielőtt beköltöztem a Limába, pár napig nem volt hol laknom, és Jacqueline-ék odaadták nekem a szobájuk kulcsát, ott aludtam, amíg ők szokás szerint elmentek vidékre kaszinózni.

Az enghien-i kaszinóval és két-három kisebb vidéki kaszinóval kezdték a normann tengerparton. De amikor megismertem őket, csak Dieppe-be, Forges-les-Eaux-ba és Bagnoles-del’Orne-ba jártak. Szombaton mentek, hétfőn jöttek a nyereménnyel, ami soha nem volt több ezer franknál. Van Bever mindig „az ötösre duplázott” boule-on, de a szisztémája csak akkor működött, ha kis tétekben játszott.

Én soha nem mentem velük. Vártam őket és a hétfőt, ki se nagyon mozdultam a Lima környékéről. Aztán idővel már csak Van Bever járt „Forges-ba”, mert az közelebb volt, mint Bagnoles-de-l’Orne, Jacqueline Párizsban maradt.

Gamblers at a roulette table in a London casino, circa 1970. (Photo by Steve Lewis/Getty Images)
Fotó: Steve Lewis/Getty Images

A szobájukban magányosan töltött éjszakáimat éterszag lengte be. A kék színű éteres üveg ott állt a mosdó feletti polcon. A beépített szekrényben ruhák: zakó, nadrág, Jacqueline melltartója és egy szürke, csavart mintás garbó.

Nem aludtam jól ott. Mindig arra ébredtem, hogy nem tudom, hol vagyok. Sokáig eltartott, mire fölismertem a szobát. Ha megkérdezik, mi közöm Van Beverhez vagy Jacqueline-hoz, nem tudom, mit mondtam volna, mit keresek a szobájukban. Azt se tudtam, visszajönnek-e. Néha elfogott a kétely. A szálloda portáján, a sötét fapult mögött ülő férfit nem zavarta, hogy följárok Jacqueline-ék szobájába, vagy, hogy nálam van a kulcs. Ha látott, biccentett.

Amikor utoljára aludtam ott, hajnali ötkor fölébredtem, és nem tudtam visszaaludni. Talán mert Jacqueline ágyán feküdtem, és az ébresztőóra olyan hangosan ketyegett, hogy legszívesebben bedugtam volna a szekrénybe vagy a párna alá. De a csendtől is féltem. Inkább fölkeltem, és jártam egyet. Elmentem a rakparton a botanikus kert vaskerítéséig, aztán beültem az egyetlen nyitva tartó kávézóba az Austerlitz-pályaudvarral szemben.

Előző héten a dieppe-i kaszinóban voltak, és kora hajnalban érkeztek. Talán ma is így lesz. Még egy óra vagy kettő, és megjönnek… Egyre több utas érkezett az Austerlitz-re a külvárosokból, ittak egy kávét a bárpultnál, aztán elnyelte őket a metrólejáró. Sötét volt. Elindultam vissza a botanikus kert kerítése mellett, aztán végig a régi Borcsarnok mellett.

Már messziről észrevettem őket. Van Bever halszálkamintás kabátja világos foltként vált ki a sötétből. A rakpart túlsó oldalán üldögéltek egy padon, a Szajna-parti könyvárusok bezárt standjai előtt. Nemrég érkeztek Dieppe-ből. Kopogtattak az ajtón, de nem voltam a szobában. Amikor elmentem sétálni, a zsebemben felejtettem a kulcsot.

*

A Limában az ablakom a boulevard SaintGermain-re és a rue des Bernardins felső szakaszára nyílt. Az ágyamról már nem tudom, melyik templom tornyát láttam az ablak négyzetében. Éjszaka is hallatszott a harangszó, ha a forgalom zaja már elült. Jacqueline-ék gyakran hazakísértek. Miután megvacsoráztunk egy kínai étteremben. Vagy megnéztünk egy filmet a moziban.

Ugyanúgy, mint az egyetemisták, akiket esténként a boulevard Saint-Michelen láttunk. Van Bever kopottas kabátja és Jacqueline bőrdzsekije beleolvadt a Quartier Latin szürkeségébe. Én egy ócska, koszos bézs ballonkabátban jártam, és könyveket cipeltem a hónom alatt. Nem, valóban nem tudom, miért szúrtunk volna szemet bárkinek is.

*

A Limában csak a rend kedvéért írtam azt a bejelentő lapra, hogy „bölcsészhallgató” vagyok, mert a recepciós nem kérdezősködött. Neki elég volt, ha hetente fizettem.

– Na, megy a tanulás? – kérdezte egyszer, amikor épp egy szatyor könyvet vittem eladni az egyik ismerős könyvkereskedőhöz. Először azt hittem, gúnyolódik. De komolyan kérdezte.

Az Hôtel de la Tournelle ugyanolyan nyugalmas hely volt, mint a Lima. Jacqueline-on és Van Beveren kívül más nem is lakott ott. Hamarosan bezár a szálló, mondták, lakóházzá alakítják. Napközben valóban kopácsolás hallatszott a szomszédos szobákból.

Ők is töltöttek ki bejelentőlapot, kérdeztem Jacqueline-éktől, és mit írtak rá, mivel foglalkoznak? Ő hivatalosan „házaló”, mondta Van Bever, de lehet, hogy csak ugratott. Jacqueline megvonta a vállát. Neki nincs foglalkozása. Házaló: tulajdonképpen én is az voltam, hiszen naphosszat a könyvesboltokat jártam a könyveimmel.

Hideg volt. Felrémlenek bennem a tél szürkésfekete színei, a járdán és a rakpartokon olvadó hó. Jacqueline még mindig ugyanabban a vékony bőrdzsekiben járt.

Patrick Modiano: Felejtett álom

Tarandus 2017

Kiemelt kép: AFP/Wilfried Glienke

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Kommentek

Fotó: Bielik István / 24.hu
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.