Kultúra
black cow and red calf in straw of barn on dutch organic farm in the netherlands

Borjúellést vezényelt Mengele Argentínában

24.hu
24.hu

2018. 01. 01. 09:00

A műtét sikerült, az állat elpusztult. Matiné az auschwitzi koncentrációs tábor orvosának dél-amerikai éveiből.
Korábban a témában:

Ezek a dzsungelben született németek csöppet sem emlékeztettek a hazámbéliekre, legfeljebb azokra a sűrítmény-németekre, akiknek a társaságát az ember oly sokszor kényszerült elviselni puszta hazafiasságból. Háborús időket éltünk, mégis, az ilyen németek töménysége intellektuális értelemben roppant fárasztó volt a számomra. Ostoba múzeumi teremőröknek láttam őket, akik az undor, a dölyf és a sértettség arckifejezését öltötték magukra, az általuk őrzött értékek lényegéről azonban fogalmuk sem volt. Csak azt tudták, hogy meg kell védeniük azokat, akár az életük árán is. Ha csak valaki közelített a német szellem – számukra élettelen és érthetetlen – alkotásai felé, ők vicsorogni kezdtek, kieresztett karmokkal ugrottak, hogy őrizzék a házat, amelyet gazdáik rájuk bíztak.

Minél véresebb munkát végeztek, annál hűségesebbnek érezték magukat; annál hazafibbnak.

De szükségünk volt rájuk. Szükség a keleti fronton, szükség a tábori rend fenntartásában és szükség most, az átmenet éveiben is, amíg elmúlik ez a háború utáni hisztéria.

Elviselem hát őket, sőt bizonyos mértékben ki is elégítem vérszomjas hazafiságukat. No, nem azzal, hogy történeteket mesélek nekik a háborús időkről, hanem éppen azzal, hogy hallgatok róluk. Konokul és sejtelmesen, így téve lehetővé rémtörténetekre fogékony elméjüknek, hogy töltse be az űrt, amelyet hagytam, illetve voltaképpen teremtettem neki. Eltűröm izzadt és tolakvó Kameradenschaftjukat, olcsó zsidógyűlöletüket, laikusan érvelt faji büszkeségüket. Engedem, hogy egynek lássanak maguk közül, pontosabban: egynek lássák magukat velem, a magam fajtájával.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

Rurális életük hétköznapjaiban részt veszek. Azt hazudom, hogy gazdálkodó vagyok magam is. Hazugságomon persze átlátnak, érzik a beszédemen, látják a kezeimen, hogy másféle életre rendeltettem, mint ők, de tudják, hogy a titkomból akkor részesülhetnek leginkább, ha segítenek megőrizni.

„Jó, akkor gazda”, gondolják tehát.

Fogaim közé szögeket, markomba kalapácsot veszek, akárcsak ők, mikor a szövetkezet új silóját építjük az őserdő puha fáiból. A trágyázó gépet, amelyet – nem tudják – apám munkásai szereltek össze a günzburgi gyár futószalagjain, segítek beüzemelni; este osztozom örömükben, amikor kövér korsókkal a kézben ünnepeljük, hogy földjeiken mélyebben és egyenletesebben oszlattuk el a barmaik ürüléket, mint korábban bármikor.

A borjak születésénél jelen vagyok. Húzom a borjú lábára kötött, a régebbi ellésektől büdös kötelet, akár a többiek. Hórukk, hórukk, kiáltom velük, mintha csak valami vidám vásári mulatságban vennénk részt. A szétrepedő, obszcénül megnyíló tehén faránál felhangzó pajzán tréfákon nevetek.

Múlt héten a kötél sem segített. Az előjelek is kedvezőtlenek voltak. Az üsző egy napja szenvedett már, hol a lábaira omlott le, hol tántorogva felállt, le-fel, le-fel. Meg sűrűn maga alá is vizelt, tulajdonosai nem győzték cserélni alatta a szalmát.

A szövetkezet parasztjain úrrá lett a kétségbeesés, tükröződött a korlátolt szemükben, amely csontos koponyájuk mély gödrében úgy ült meg, akár egy rémült kisegér.

Ez farfekvéses lesz, orvost, gyorsan hívjátok az orvost!, kiáltozták egymásnak, de nem mozdult senki, mert tudták jól, hogy Röhm, a falu önjelölt doctor veterinarae-je most is részegen fetreng fönn, a hegyen lévő kunyhójában, ahonnan mostanában már alig-alig jön elő; ha ugyan él még.

Minden szempár felém fordult. Nem tudták, hogy orvos vagyok, csak azt, hogy tanult ember.

Hozzák, jóemberek, azt az ellőkötelet, mondtam bátorítólag. Aztán, végképp elcsöndesítve a körülöttem ácsorgókat, hozzátettem még azt is: Forró vizet ide meg egy dézsa klórmeszet! És tiszta lepedőket is, de sebesen!

Néhány paraszt magához intette asszonyát, röviden és katonásan értekezett velük, azok meg, akár a postagalambok, akiket sürgős üzenet kézbesítésével bíztak meg, kirepültek az istállóból.

Gyakorlott mozdulatokkal összekevertem a vizet meg a beléje gazdagon hintett meszet, és hozzáláttam, hogy fertőtlenítsem a kezeimet. Úgy mosakodtam be, ahogy műtétek előtt szoktunk. Négy ujjammal az ujjközeimet dörzsöltem be, alaposan megmostam a kézhátat meg a körömvég alatt az ujjbegyeket is. A parasztok csámpás tömegén tisztelettudó moraj futott végig. Csöpögő kezekkel az asszonyokhoz fordultam, akik megrendülten nyújtották felém a fehér vászonlepedőket. Megtöröltem a kezem, és az állat farához léptem.

Ujjaimmal széthúztam a pérarést, benyúltam és kitapogattam a borjú csülkeit. Ahogy széthúztam a könnyező nyílást, a hozzám közelebb álló gazdák láthatták, hogy a borjú körmei lefele néznek.

Nem farfekvéses ez, más lehet a baj!, kiáltottak fel egyszerre, amit én elsőre nem értettem, de azért jóváhagyólag bólintottam.

Még mindig nem túl mélyen, de azért beljebb nyúltam a pérarésben, egészen a térdízületig. Kitapogattam az egyre passzívabb borjú hátulsó végtagjait, és ebből megértettem azt, amit a férfiak az előbb olyan magától értetődő hangsúllyal mondtak.

Megragadtam a csülköket, megpróbáltam kijjebb húzni a két végtagot, de egymagam nem bírtam velük. A fejem egyetlen, nemes mozdulatával odaintettem az iménti két nagyokost, akik kötelességtudóan meg is ragadták az állatot, hogy a megfelelő magasságban aztán rácsomózzák lábaira az ellőkötél egy-egy szárát.

Ekkor a tehén mellé léptem. Mint egy, a zenekarát készenlétbe helyező karmester, magasba lendítettem a karomat – istenem, hogy hiányzott most a rövid kis lovaglóostorom –, és hórukkot vezényeltem a kötél összesodort vezetőszára mentén fölsorakozó parasztoknak.

Karlendítéseim ritmusára elkezdték húzni a kötelet, ennek azonban semmi értékelhető eredménye nem lett, sőt a tehén látványosan szenvedni kezdett, egyszer ki is rúgott a mögötte állók felé, akik engedélyem hiányában el éppen nem engedték a kötelet, de elernyesztették, és szabad kezeikkel a homlokukat törölgették.

Nyírmada, 2009. október 21.
Egy borjút segítenek a világra, Gerő Csaba vállalkozó nyírmadai tehenészetében. A gazdaság 70 holstein-fríz tehene évente hatszázezer liter tejet ad. A gazdaság idén tavasztól veszteségessé vált. Egyetlen ágazatban sem alakult ki olyan mély válság, mint a tejszektorban, hogy nyolc hónapon keresztül egyetlen termelőnek sem sikerült az önköltsége fölötti árat megkapni a tejéért. Némi segítséget jelent a plusz támogatás, az az összeg azonban a literenként 50-55 forintért értékesített tej mellet csak a veszteségek egynegyedét fedezi. A jövő évi agrárköltségvetés terhére 280 millió eurós tejalap létrehozását javasolja az Európai Bizottság az uniós tagországok nagy része és az Európai Parlament nyomására.
MTI Fotó: Balázs Attila
Fotó: MTI/Balázs Attila

Sejtelmem sem volt, mi mehet végbe ebben az ostoba anyaállatban, de az előző reveláció után, amelynek eredményeképp immár bármikor gond nélkül meg tudom állapítani, vajon fej- vagy farfekvéses vemhességről van-e szó, önbizalmat nyertem. Lám, milyen primitív is az állati anatómia az emberihez képest, amelynek tudósa vagyok!

Járattam az agyam, igyekeztem logikusan számba venni a lehetőségeket, és hogy időt nyerjek, meg azért is, mert így tartottam helyesnek, újból bemosakodtam.

Felegyenesedtem, alkalmi asszisztenciámtól kéz- és homloktörlést kértem, aztán ismét a tehén farához léptem.

Az esőerdő német parasztjai hátrébb húzódtak, most el is engedték, és csak nézték-nézték a kötelet, amely a szenvedő tehén farából lógott ki. Az összehúzódások ritmusára a kötél néha rángott egyet, csapkodott a levegőben, akár egy gazdátlan tűzoltó-fecskendő.

Két parasztot a tekintetemmel jobbról is, balról is a tehén farához parancsoltam, fogják meg jól, én meg a lüktető, nedvedző nyíláshoz léptem, és ezúttal már istenigazából bedugtam a karomat. Először csuklóig, némi tapogatózás után könyékig, aztán egész a vállamig hatoltam előre. Okádni tudtam volna a szülőcsatornában felhabosodott nyák ősi, metsző szagától, de nem mutattam, ahogyan azt sem, hogy belül egyetlen, összeugrott izomcsomó vagyok a feszültségtől és a félelemtől, hogy ez a szerencsétlen jószág esetleg fel találhat rúgni.

A két paraszt azonban, akiknek orcáin lázrózsákat nyitott az izgalom, derekasan helytállt, erősen tartották az ugyancsak ficánkolni kezdő anyaállatot. A pérarésen át pontosan kitapogathattam a borjú testrészeit, mélyebbre nyomulva pedig éreztem azt is, hogy valóban nagy a baj, a borjú nyaka ugyanis nem hosszanti irányban fekszik a szülőcsatornában, hanem visszahajolva, a mellső lábai közé keveredve. A parasztok kötélhúzásától ráadásul a köldökzsinór is egészen megfeszült a tehén odúszerű medencéjében.

A borjú, uraim, fuldoklik!, jelentettem ki komolyan, mintha csak egy konzílium rangidőse lennék, akitől a kollégák a helyes diagnózist várják. A borjú ekkor már valóban alig adott életjeleket, oldalának lüktetése érezhetően lassult és erőtlenedett. Tudtam, hogy egyetlen esélyünk maradt. Az elméleti megoldás felvázolása igazán nem okozott különösebb kihívást.

Maga meg maga két oldalról megragadja a borjú egyik és másik csülkét, értem? Maguk ott, tartják az anyaállatot! Ha már narcosisra nincs időnk, legalább ne akadályozzon minket ez a szerencsétlen jószág… Számolni fogok, háromra megpróbálják beljebb tolni a borjút.

Beljebb?, kérdezte az egyik paraszt, de a többiek méltatlankodó tekintetét elkapva rögtön meg is bánta a dolgot.

Beljebb, barátom, feleltem türelmesen. No, éppen csak annyira, hogy ez az íjként feszülő kicsi test ellazulhasson, újra oxigénhez jusson, míg én, emitt, oldalt be nem nyúlok, hogy a fejét visszaigazítsam a szülőcsatornába. Készen állnak?

Az emberek bólintottak, szemükben sorra gyúltak ki a tisztelet kicsiny tüzei, ahogy végighordoztam rajtuk a tekintetem.

A vállam szinte kiugrott a helyéről, ahogy – hiszen egyetlen kézzel semmit sem tudtam elérni – a másik karommal is be kellett nyomulnom a szülőcsatornába. Arcomat, nem tehettem mást, egészen nekipréseltem a tehén nyirkos, remegő farának; orromban még ma is érzem azt a meleg, rothadó szagot.

Mengele halála

Ahogy a Wikipédia is írja, Mengele a Vörös Hadsereg megérkezése előtt, 1945. január 17-én elmenekült Auschwitzból. Egy kórházban bujkált, majd június közepén álnéven amerikai hadifogságba került. Nyáron visszatért szülővárosába, Günzburgba, ősszel Fritz Hollmann néven felső-bajorországi Mangoldingbe ment.

1949 áprilisában Helmut Gregor néven Genovába utazott, majd június 20-án Buenos Airesbe hajózott, ahol az ötvenes évek végéig élt. A Buenos Aires-i konzulátuson német útlevelet kapott a valódi nevével, és feleségül vette Martha nevű sógornőjét. 1960 októberében São Paulo mellett rejtőzött el, hosszú éveket élt a valódi nevén. 1979. február 7-én a tengerben fürdött, szélütést kapott, meghalt. Wolfgang Gerhard néven temették el.

A műtét mindenesetre sikerült. A borjú fejét ki tudtam szabadítani önnön végtagjai fogságából, egyenesbe állítottam a szülőcsatornában, így a parasztok – egy, kettő, há-rom! – most már csakugyan húzhatták az ellőkötelet, anélkül, hogy a borjút megfojtották volna.

Ahogy az újszülött a tehén farához terített ponyvára pottyant, néhány asszony elsírta magát, a mellettem álló gazdák pedig a lapockámat kezdték paskolni, míg tekintetemből el nem értették, hogy az efféle közvetlenkedést nem szívlelem. Ezért a továbbiakban inkább beálltak a többiek közé ők is, és velük együtt bravóztak meg tapsoltak megkönnyebbülten.

A borjú másnap pusztult el. Mindez azonban már nem változtatott a közmegbecsülésen, amit Hohenau népe körében azon az estén kivívtam magamnak, és amelynek kifejezéseképpen kivétel nélkül úgy neveznek: Herr Doktor. Ez legalább nyugvót jelent az idegen identitásokkal folytatott fogócskámban is. Beteg kölykeiket és megesett indián szolgálóikat azóta az én portámra hordják. Úgy fest, a tehetség utat tör magának mindenütt, legyen szó frontszolgálatról, lágerről, vagy dél-amerikai esőerdőről. Az vagyok, aminek születtem. Gyógyító ember.

 

Pesti Kalligram, 2017

Gyurkovics Tamás: Mengele bőröndja

Pesti Kalligram, 2017

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Henri de Toulouse-Lautrec (1864-1901), Idylle princière, 1897
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.