A Made in Hungária után most ismét nagyköltségvetésű, zenés közönségfilmben lesz látható, augusztus 15-től, ez a fura című Pappa Pia. Mit lehet tudni a filmről?
Ez egy nyári bulifilm, ami arról szól, hogy van egy nagypapa, őt Nagy Feró alakítja, aki elég link alak, és egy csónakház az utolsó érték az életében, ezt pedig két fronton is támadják. Az egyik a Stohl András által játszott gonosz diszkós, aki szeretné megkaparintani a helyet, a másik pedig egy banki jelzáloghitel. Ezek miatt ez a nagyapa ír egy levelet az unokájának – ez én vagyok, külföldön zenélek. Én hazajövök évek múlva, és szembesülök azzal, hogy a nagypapa már öregek otthonában van, és belevetem magam a haverjaimmal egy romkocsma-átalakításba, hogy pénzt szerezzünk, és ki tudjuk fizetni a jelzáloghitelt. Merthogy nem csak az örökségem, de az egész gyerekkoromat ebben a csónakházban töltöttem.
E körül játszódik a történet, áthangszerelt régebbi és mai slágerekkel, és van benne szerelem meg apa-fiú viszony, izgalmas alapanyag, amiből egyelőre nekem fogalmam sincs, mi lett, mert még nem láttam. De szerintem, ha műalkotást nézünk, legyen az festészet, színészet, koncert, az nagyon fontos, hogy nézőként ne prekoncepciókkal üljünk be, hanem próbáljuk megérteni, hogy mit akartak az alkotók csinálni, és aztán abból már ki lehet indulni, hogy azt mennyire sikerült véghezvinni.
Ez is egy retró hangulatú film, amit általában nagyon kajálnak a magyarok, filmen is, buliban is – miért lehet ez?
Erről azért nem nagyon tudok véleményt formálni, mert nem nagyon járok bulikba, se retróba, se modernbe. De szerintem ez egy nagyon izgalmas kor, egészen az ötvenes évektől kezdve napjainkig, főleg a 70-es, 80-as, 90-es évek. Bár egyébként Japánban még jobban kajálják a magyar retrót. Például két éve Tokióban az EU Film Days-en, ahova minden uniós ország nominál egy filmet, amikor a Made in Hungáriát levetítették, teljesen meg voltak érte őrülve az emberek. De ha megnézem a magyar filmgyártást, abban is azok a legizgalmasabb filmek, amik az ’50-es évek témájáról szólnak, mondhatnám A vizsgát meg A berni követet, de annyi történet van ebből a korból a történelmünkben, fel nem dolgozott, ki nem beszélt történetek, rengeteg izgalmas sztori, ami a filmeseknek, alkotóknak igazi aranybánya. Köbli Norbi, aki az említett két filmet, meg az Apró meséket is írta, amit Szász Attilával csinálok majd, amikor A berni követet csináltuk, mesélte, hogy erre a történetre – ami egy igaz történet – teljesen véletlenül akadt rá egy másik filmre készülés közben, és még felfedezett huszonöt másik ilyet,ugyanebből a korból, ami itthon egyáltalán nem volt téma. Vonzódunk ehhez a korhoz, szerintem a ki nem beszéltség miatt.
Annak idején a Made in Hungária jóval ismertebbé tette, mint más, frissen végzett színészeket, komoly lökést adva a karrierjének. Jó volt ez így? Mennyiben volt tudatos a filmek felé fordulás?
Az egy nagyon jókor elkészült film volt, és főleg szórakoztató, nézhető film, az egyik utolsó nagy alkotása az akkori magyar filmkészítő rendszernek, a Magyar Mozgókép Közalapítvánnyal, aminek az utolsó farvizén még elő tudtam bukkanni én, és azóta nem adom meg magam, hanem rendületlenül dolgozom színházban meg filmekben.
De nagyon büszke vagyok rá, rengeteg fesztiválon ment a film, sőt, most, hogy jön megint egy zenés film, egyre inkább büszke vagyok. Azóta készült ugyan zenés film, de – és nem azért, mert én abban játszottam, hanem teljesen szakmailag nézve – nem nagyon láttam olyat, ami azt a színvonalat megütötte volna. Hogy mennyire volt tudatos? Inkább így alakult. Magyarországon nincsen filmszínészképzés, és bár a Színművészeti Egyetemen a két mesterem, Ascher Tamás és Novák Eszter, meg egy csomó más tanár elég sok mindenre megtanított minket, soha nem készültem filmes pályára, nem is nagyon volt filmes kurzusunk. Amikor harmadikos voltam, és megkaptam az egyik szerepet a Koltay-féle Megy a gőzösben, ott kezdtem el filmmel komolyabban foglalkozni. Szinte ott kellett megtanulni dolgokat a forgatáson, és a mai napig, ha forgatok, tanulok egy csomó újdonságot. Szóval nem terveztem el, és most se tervezek, nagyon sok mindenre mondok nemet, és általában az ösztöneim jókat súgnak – legalábbis eddig. Persze, nem látom előre, hogy amit elvállalok, az majd jó lesz-e, De ettől függetlenül is készülhet valami borzalom, a filmezés épp azért kiszolgáltatottabb egy színésznek, mert megcsinálod a részed, és a többi nem rajtad múlik, ha például nincs jó rendeződ, aki az egészet átlátja, akkor nem leszel jó a filmben, ezt én határozottan állítom.
Az utóbbi években szépen felívelt a magyar filmgyártás. Nézi ezeket a filmeket? Volt olyan, amit látva eszébe jutott, hogy „ebben azért jó lett volna szerepelni”?
Most legutóbb A martfűi rémet néztem meg, és nem feltétlenül voltam elégedett, de nagyon korrektül összerakott film volt, és nagyon jók voltak benne a színészek. Aztán láttam a Hajnali lázat, ami nagyon tetszett, Schruff Milán nekem nagyon jó cimborám, és még életemben nem láttam ilyen jónak. Sok olyan film van, amit nagyon szeretnék megnézni, de még váratnak magukra, például a Kincsemet még nem láttam. Olyan viszont, hogy sajnálkozom, nem nagyon van, magam miatt: nagyon sok rossz energiát szül, meg emészt fel jó energiákat, hogy sajnálkozzak, ezt nem engedem meg magamnak. Van nekem elég sok melóm, elég sok jó melóm, örülök, ha azokat meg tudom oldani, és még remélem, hogy nagyon sok vár rám.
Erős az önismeret a szavai mögött.
Persze, nagyon sokat foglalkozom magammal, meg vizsgálom magamat. És mindenkinek ezt tanácsolom egyébként, mert ez nagyon hasznos dolog. Harminchárom éves vagyok, elég sok minden pont ebben a korban csapódik le, próbálok változtatni sok mindenen, elérni sok mindent, agyalni azon, hogy egyáltalán mik a vágyaim, mivel akarok foglalkozni tíz év múlva. Nekem azt tanították a főiskolán, hogy minden pillanatban figyeljem magamat, a vécén üléstől kezdve a szexuális együttléteken keresztül odáig, ahogy sétálok az utcán, és figyeljem a többi embert is, mert nagyon sok mindent lehet ebből tanulni, és észrevenni magamon, amit aztán tudok hasznosítani. Azért mégis csak az őszinteségről szól a szakmánk, és amikor ott vagyok egy jelenetben, akkor nem árt, hogyha eszembe jut, hogy én egyébként egy ilyen szituációban hogy viselkedem. Ezért fontos önmagam és mások vizsgálata állandóan.
Egyre több nagy költségvetésű külföldi filmet forgatnak Magyarországon, ennek milyen hatása van a mai magyar színészgenerációra?
Jó lehetőségek ezek a filmek, például Miller Dávid, aki az öcsémet játssza a Pappa Piában, a Vörös verébben pont Jennifer Lawrence-szel forgatott. Én nem teszek semmit annak érdekében, hogy bekerüljek ilyen filmekbe, de ha hívnának, biztos baromi boldogan vállalnám. De amíg magyar filmekkel el tudok jutni olyan fesztiválokra, ahova pár éve még egyáltalán nem gondoltam volna, addig ezt szeretném még egy kicsit ütögetni. Ha már ebben nem lesz semmi új, akkor lehet, hogy megpróbálok szerezni egy kontaktot, meg ráfeküdni az angoltanulásra, és megnézni, hogy mit tudok kezdeni egy ilyen filmben. De nagyon hasznos, hogy ezek vannak, mert nagyon sok szakembernek, aki külföld felé gondolkodik, nem árt, ha a showreeljébe be tudja ezeket rakosgatni.
Az 1945, amiben ön is szerepel, sorra hozza a fesztiváldíjakat, és még az is megtörténhet, hogy jövőre megint magyar Oscarért fogunk drukkolni.
Persze, ha a Filmalap ezt a filmet nominálja. De szerintem nagyon megérdemelné, ez egy nagyon fontos alkotás, ráadásul nagyon jó minőségű alkotás, és nagyon sok olyan színész van benne, akiket most már jó pár éve nem láttunk filmen, és nem értem, miért, amikor olyan dolgokra képesek, hogy az állam leesik.
Például?
Szirtes Ági például mindenképpen. De ebben az országban rengeteg tehetséges ember van. Csak amíg azzal van altatva kilenc és fél millió ember, hogy a tévében ízléstelenül kornyikálók már egyből színészek is, mintha az nem egy hivatás lenne, amit egyetemen tanítanak, hanem énekeltél kettőt, akkor te már az egyik vezető zenés színházban, vagy egy napi sorozatban színész vagy, ott egy borzasztó rossz dolog készül, ami ellen nekünk küzdenünk kell nap mint nap. Tisztelet a kivételnek, Ez egy hibás koncepció, mert ezek az emberek nem maradnak fenn, miközben a valódi értékeket nem tudják eljuttatni azokhoz, akiknek erre lenne igénye. Miközben szerintem a magyar színész-génállomány magasan veri Európát, de az biztos, hogy az első háromban benne van. Amit mi csinálunk, hogy párhuzamosan tíz-tizenhárom darabban játszunk, azért egy francia vagy német színész már úgy néz rád, mint egy istenre. Ők úgynevezett ensemble rendszerben dolgoznak, például játszanak egy Vámpírok bálját, és lehet, hogy ötszázötvenötször csak azt – míg, mondjuk, én most játszom zsinórban kilenc előadásban, mellette forgatok, ez nekik tök ufó. Mi iszonyú jól vagyunk trenírozva, csak nincs az a felület, ahol ezt meg lehetne látni. Vagyis most már van, mert a Filmalap jó lehetőségeket ad, vagy a Média Mecenatúra Programban is új forgatókönyvírók, rendezők kapnak most munkát, és ez nagyon üdvözlendő. Egyre több tévéfilm és mozifilm készül, ahol olyan emberek is kapnak lehetőségeket, akik eddig nem, vagy nagyon régen kaptak. És végre vannak olyan filmek, amire érdemes elmenni, évek óta nő a magyar filmek iránti érdeklődés, az emberek is látják, hogy minőségi dolgok készültek.
A soron következő filmje is hamarosan forog. Mi lesz ez?
Ez is egy 1945-ben játszódó film, Apró mesék lesz a címe, és egy fiúról szól, aki visszajön a frontról. Ez vagyok én. Aztán történik valami, nevezzük sorsszerű találkozásnak, és teljesen felfordul az élete. De ennél többet nem mondhatok. Ősszel kezdjük a forgatást, és most arra készülök. Nagyon sok 1945 és 1950 közötti Filmhíradót nézek, hogy egyáltalán milyen volt az „ájere” a korszaknak, hogy amikor ott állok majd egy szétbombázott budapesti utcaképben, akkor valami közöm legyen az egészhez. Azt érzem, hogy és bennem van a hihetetlen vágy, hogy csináljam, próbálok minél koncentráltabb és nyitottabb lenni, hogy amikor odakerülök, akkor már ne a saját kis paráimmal legyek elfoglalva, hanem vegytisztán azt tudjam csinálni, amit kérnek tőlem, meg amit gondolok.
Zenés színészként végzett, mégis, a klasszikus hazai musicalszínész-életutat egy pillanatig sem követte. Miért?
Mert nagyon sok zenés színházat néztem, és azt éreztem, hogy nem hiszem el, hogy ezt csak így lehet csinálni, hogy színes jelenetekben ugrálnak emberek tök szándék nélkül, és csak azért megy jobbra, mert azt mondták neki, hogy menjen jobbra – azért ennél én többet gondolok a zenés színházról. Például mikor kezdődik el egy dal? Amikor már szóban nem tudod tovább fokozni, és van egy érzelmi váltás. Vagy például mi a válasz arra, hogy a dal hogy szolgálja az adott jelenetet, hogy támogatod te a zenét, hogy vagy jelen egy dalban, mit fejezel ki, mit akarsz mondani? Ezekből nyomokban sem látok-láttam azokban a zenés színházi előadásokban, amiket néztem vagy nézek, tisztelet a kivételnek. Mi ennél azért eggyel bonyolultabban tanultuk ezt a szakmát. Tudok mondani három olyan rendezőt, akivel szívesen dolgoznék együtt zenés színházon, mert tudom, hogy nekik hasonló elképzeléseik vannak, de rajtuk kívül nem találtam meg azt a közeget itthon, amelyben én zenés színházat csinálnék. Ebben is van egy eluralkodott rossz ízlés, ami már több generációt megfertőzött, és akkor onnantól
Az Orlai Produkciós Irodával elég szoros az együttműködésük. Ők az egyik utolsó független társulat – ez szempont volt?
Az mindenképp, hogy független legyen. Amikor a Nemzetinél volt az igazgatóváltás – erről lehetne vitázni, hogy az politikailag hogy volt – akkor Vidnyánszkyval közös megegyezés alapján döntöttünk úgy, hogy távozom, mert ő nem tudott olyan feladatokat adni nekem, amiket én szívesen vállaltam volna. Illetve nem feltétlen nézek a színházban olyan embereket, akik mondjuk névleg művészi vezetők, de közben a parlamentben ülnek. A színház az a családom, a politika egyszerűen nem oda való, mint ahogy mi sem megyünk el a parlamentbe majomkodni, mert az meg nem oda való. És ez után én úgy gondoltam, hogy még egy társulathoz nem tudok leszerződni, ahol megint megszeretek egy csomó embert, aztán megint jön egy választás, és azt a sok embert megint elvesztem.
Inkább olyan helyet kerestem, és valahogy összeértünk Tiborral, mert ő meg engem keresett, ahol nincs ez a fajta politikai nyomás, hanem inkább egy szabadon együtt gondolkodó és dolgozó közösséget lehet építeni, ahol igenis rád mint egyénre terveznek. Tehát nem tudom, például melyik színházigazgató vette volna meg csak miattam a Száll a kakukk fészkére jogait? Azt érzem, hogy itt biztonságban vagyok, szeretve vagyok, meg gondolkoznak bennem. Míg egy kőszínházban lehet, hogy ha az aktuális sodrásba bekerülök, akkor osztanának rám nagyobb szerepeket, de nem tudom, hogy a tehetségem miatt-e, vagy azért, mert épp ráérek, máskor meg XY-t jobban szeretik, mert ő van a Barátok köztben. Ez nekem nem pálya. Mert ennyire meg vagyok hiú, hogy ilyen helyre nem mennék el, mint ahogy nem is mentem el.
A Pappa Pia Szabó Kimmel Tamással, Ostorházi Bernadett-tel, Nagy Feróval és Stohl Andrással augusztus 15-től látható a magyar mozikban.
