Az internetet behálózzák a többé-kevésbé hihető, főleg az alacsonyabb végzettségű emberek közt hódító összeesküvés-elméletek, melyekből azt is megtudhatjuk, hogy a repülőgépek mind mérgező vegyszereket szórnak, ezzel betegségek millióit szabadítva az emberekre, a világot a szabadkőművesek irányítják, a földönkívüli fajok tucatjai pedig mindennapos vendégek a Földön.
A műfaj sokkal régebbi, mint hinnénk, hiszen az emberek évszázadok óta vonzódnak a fura történetekhez, így puszira elhitték, hogy létezik a szakállas és pikkelyes tengeri püspök, a Holdon pedig unikornisokkal barátkozó szárnyas, denevérszerű emberek élnek.
Sokan meg vannak győződve arról is, hogy az ember sosem járt a Holdon, legfőbb bizonyítékként azt felhozva, hogy az Apollo-küldetések több felvételén úgy tűnik, mintha az amerikai zászló a szélben lengedezne – a Holdnak azonban voltaképp nincs légköre. Legalább ennyien úgy gondolják, hogy az űrhajósok számos alkalommal találkoztak már földönkívüliekkel az űrben, ezt pedig néhány, a földi irányítóközpont, illetve az űrhajósok közti rádióüzenet részletével bizonyítják.
A leggyakrabban felhozott, tényleg megdönthetetlennek tűnő – hiszen tényleg a NASA által kiadott felvételek részletei – bizonyítékokat oldalak egész sora mutatta be, sőt, a legnagyobb videómegosztókon is rájuk találhatunk, akár még magyar felirattal is:
De mi hallatszik a felvételeken? Nézzük őket sorban!
“Van egy mumusunk, tíz óránál, magasan” (Gemini-7, 1965. december 7.)
A Frank Borman parancsnok által említett mumus (bogey), illetve mumusok valójában csak a komplett űrhajót hajtó rakéták egyike által létrehozott, az átlagosnál valamivel nagyobb űrszemétdarabok voltak – a földi irányítás a beszélgetés későbbi pontján épp ezért kérdezett rá, hogy látja-e a horozórakéta még meglévő fokozatait, hiszen akkor akár a darabok pontos forrására is fény derülhetett volna.
“Úgy tűnik, mintha bukdácsolna. Tegnap óta mindig velünk van, és úgy tűnik, mintha követne minket.” (Apollo-12, 1969. november 15.)
A megoldást itt is a következő, már nem kiragadott, és humort már nyomokban sem tartalmazó mondat adja meg. A parancsnok, Pete Conrad száját ugyanis a
A Saturn-V rakéták utolsó fokozataként működő S-IVB-ről van tehát csak szó, ami hamar Nap körüli pályára állt, és azóta két alkalommal, 2002-ben, illetve 2006-ban is megfigyelték.Előbbi alkalommal meglepően közel is került hozzánk, sőt akkor a tudósok nem zárták ki teljesen a lehetőséget, hogy a fokozat akár vissza is zuhanhat a Földre.
“- Megint látogatóink voltak.
– Igen… Alig érdemes megemlíteni.
-Egyetértek.”
(Apollo-14, 1971. február 5.)
Edgar Mitchell holdkomp-pilóta és Alan Shepard parancsnok a felszínen használt eszközök szállítására használt, sokszor egyszerűen csak riksaként emlegetett MET összeállítása közben folytatott beszélgetése első hallásra tényleg jelenthetné akár azt is, hogy a közelben kecsesen karcsú, szürke bőrű idegenek tébláboltak, a valóság azonban sokkal kiábrándítóbb ennél.
A két férfi ugyanis egyszerűen csak megtalált egyet a tartalék személyzet által a legváratlanabb helyekre elrejtett, kissé átalakított küldetési logók közül, melyen a Hold felszínén az amerikai zászlót tartó Kengyelfutó gyalogkakukk állt, az űrben pedig a felé tartó éhező, szakállas (hiszen 47 évesen Alan Shepard volt a világ legidősebb, valaha Holdra lépett embere, egyben az első amerikai űrhajós), pocakos (mint Edgar Mitchell), és vörös (Stuart Allen Roosa, a parancsnoki egység pilótájának hajszíne) szőrű prérifarkas volt látható:
“Még mindig van egy idegen űrhajónk… Figyeljük.” (Discovery STS-29, 1989. március 13.)
A felvétel kakukktojás a sorban, hiszen az nem hozzáférhető a NASA oldalán, sőt, tagadják, hogy ilyen beszélgetés valaha elhangzott volna. A néhány másodperces részletet a baltimore-i rádióamatőr, Donald Ratsch tette közzé, az önjelölt szakértők pedig azonnal felkapták. A NASA-tól érkező cáfolat legtöbbükben csak megerősítette az idegen űrhajók létezését.
Ratsch később belátta, hogy a mondat jó eséllyel csak egy másik rádioamatőr az adásba való beavatkozása volt.
“Látunk egy azonosítatlan repülő objektumot.” (Columbia STS-73, 1995. október 21.)
A küldetésfelelős Catherine Grace Coleman híressé vált mondata az indulás után alig huszonnégy órával hangzott el, mikor a szintén első repülésén résztvevő Michael Eladio Lopez-Alegria belibbent váltani őt a Spacelab laboratóriumba, de tapasztalatlan űrhajósként megpattant a mennyezetet jelentő paneleken.
Coleman egész egyszerűen csak viccelni akart, bár ezt azóta már milliószor megbánhatta.
“Távcsővel zoomolunk az első ablakokon át, és próbáljuk kitalálni, hogy mi ez a dolog. A legjobb mód, hogy leírjam, ez valamiféle fényvisszaverő szövet, vagy valamilyen fémes kinézetű abrosz. A szerkezet egyáltalán nem merev, vagyis egyáltalán nem szilárd fém struktúra…” (Atlantis, STS-115, 2006. szeptember 15.)
Az elég hosszúnak tűnő részletből persze itt is kimaradtak fontos mondatrészek, hiszen az űrhajós beszámol róla, hogy az egyik darabról egyértelműen egy rögzítőszíj lóg, és hozzáteszi, hogy korábban semmi hasonlót nem látott az űrhajón kívül. A következő órák, illetve napok vizsgálata során kiderült, hogy nem a hőpajzs darabjairól van szó, így a parancsnok, Brent W. Jett Jr. a darabok megjelenése előtt néhány órával a harminc kilométerre álló Nemzetközi Űrállomásra dokkoló Szojuz-modult hitte a forrásnak.
A végleges válasz végül kicsit később született meg: a feltűnő tárgyak a raktér kabantartásakor kiszabaduló apróságok voltak – ez a repülések elején számos alkalommal előfordul, az erős napsütés pedig sokszor olyan illúziót kelt, mintha a ténylegesnél jóval nagyobb objektumok szállnának a hajó mellett.
A tanulság mindössze annyi, hogy a hasonló hangfelvételeket meghallgatva, vagy fotókat látva az első dolgunk ne az legyen, hogy mindenféle ellenvetés nélkül elfogadjuk az állításokat, hanem az, hogy megnyitjuk a lassan húsz éves Google-t, és ne féljünk néhány perc alatt utánanézni a dolgoknak.
