A 2007-ben elhunyt Madeleine L’Engle valószínűleg mindenkinél jobban értett ahhoz, hogy miként tegye gyerekek számára is érthetővé – és ami még fontosabb, élvezetessé – a különféle tudományterületeket.
A széria egyes köteteiben megismerteti a lurkókkal az időutazást, a dimenziókat, a sejtbiológiát, a történelmet és még a teológiát is.
Az Időcsavarnál jobb kezdőlöketet a sci-fi műfajához valószínűleg semmi nem adhat, aztán jöhet a többi kötet.
Noha manapság már mások az igények, mint atyáink idejében, az teljesen biztos, hogy Karl May Winnetouja kitörölhetetlen emlék marad az idősebb generációk gyerekkorából.
Jómagam gyerekkoromban nem álltam neki, felnőtt fejjel viszont elolvastam a nemes indiánról szóló könyveket.
Előfordulhat, hogy a megváltozott világ miatt már nem fog tetszeni a mai ifjúságnak, de egy próbát mindenképpen érdemes tenni vele.
A coming of age-filmeket alapvetően szeretjük, mert mindig érdekes visszanézni azt, hogy mi mégis hogy váltunk felnőttekké, a gyerekek pedig épp azért szeretik, mert azt látják, hogy mi vár még rájuk az életben, beleértve az örökké tartó barátságokat, az első szerelmet vagy a halál megértését is, ráadásul a saját szemükön keresztül mutatják meg nekik.
Louis Sachar a regényeiben mindig a felnőtté válás témakörét boncolgatja változatosabbnál változatosabb karaktereken keresztül.
Legjobb könyve, a Stanley, a szerencse fia egy elátkozott fiú történetét mutatja be, aki a legalapvetőbb értékek megtalálásával, az igaz barátság segítségével és remek kalandok során tisztára mossa a saját nevét és leveszi családja fejéről az átkot.
A legjobb ifjúsági regények ismérve, hogy nullától száz éves korig bárki kézbe veheti.
C. S. Lewis világára ez minden szempontból igaz. A legkisebb számára aranyos mese, a legidősebbek pedig komoly teológiai és etikai tanulságokat szűrhetnek le belőle.
Az ifjak számára – akiknek voltaképpen készült – pedig a Narnia Krónikái a gyerekkoruk utolsó epikus meséje, de még inkább a felnőttkor első hatalmas kalandja. Furcsamód a regény alapján készült filmek nem lettek kasszasikerek, most úgy néz ki, folytatást és egyben rebootot is kaphatnak.
Anthony Horowitz az egyik legjobb dolog, ami csak az ifjúsági irodalommal történhetett. Az Alex Rider-széria simán lemossa James Bondot, a Diamond fivérek pedig még Alex Ridert is.
A Sólyom gyémántja című nyitókötet már bemutatja, hogy mire is számíthatunk az egész sorozat folyamán.
Egy testvérpár a klasszikus krimiket megszégyenítve (de persze azoknak kalapot emelve) oldja meg a legbonyolultabb ügyeket is, mindezt olyan remek humorral keresztezve, hogy arra még Rejtő Jenő és a Monty Python is elismerően bólintana.
Ami a legjobb, hogy sosem késő elkezdeni.
Habár a cím erősen kétségessé teszi, hogy érdemes-e gyerekek kezébe adni a könyvet, néhány fejezet múlva tisztázódik, hogy határozottan érdemes.
A Baudelaire-árvák története ugyanis egyszerre érzékeny és szórakoztató mese arról, hogy az emberek még a legzordabb időkben is képesek helyt állni, akkor is, ha az egész világ ellenük dolgozik – a rosszak azért, hogy megrövidítsék őket, a jók pedig azért, mert épp jó szándékuk miatt az orruknál sem látnak tovább.
Az egyetlen probléma, hogy a magyar kiadás félbe maradt valahol a sorozat közepénél, de elegendő olvasóval ez is orvosolható lenne.
Ez az egyetlen olyan könyv a listán, amivel mindenki találkozik élete során, mert a kötelező olvasmányokat, ha akarnánk, se tudnánk elkerülni.
Azonban a kínzással felérő Kincskereső kisködmön és a Tüskevár után Molnár Ferenc regénye nem pusztán felüdülés, hanem valószínűleg a legfontosabb könyv, amit ebben az életkorban csak olvasni lehet.
Persze semmi garancia rá, hogy ezután bárki megszereti az olvasást, de gyakorló olvasók abbahagyni sem emiatt fogják, mert olyan alapvető emberi értékeket tanít, amik mindenki számára személyesen is fontosak.
Lois Lowry igazán nagy fába vágta a fejszéjét, amikor úgy döntött, hogy ideje megértetni a gyerekekkel a szeretet és a szabadság fontosságát.
Az emlékek őrével kezdődő négykötetes könyvsorozat ugyanis egy szeretetdeficites univerzumban játszódik, ahol mindenkinek kiutalják a gyerekét, ahol az érzelmek ellen bogyókat szedetnek az emberekkel és ahol a halál súlyával senki nincs tisztában – cserébe a tökéletes szociális és gazdasági biztonságért és a háborúktól és időjárási szélsőségektől mentes világért.
Ha valaki azt mondja, hogy jó ötlet az 1984 diktatórikus világát a gyerekeknek is bemutatni, kiröhögöm. Csakhogy tényleg jó ötlet.
A horror alapjában véve olyan műfaj, amitől mindenki igyekszik megkímélni a gyerekét. Márpedig Darren Shan 12 részes sorozata horror.
De azt muszáj leszögeznünk, hogy a horrort azért szeretjük, mert borzongani jó – a gyerekek nem hiába szeretik a Jancsi és Juliskát, pedig abban van boszorkányégetés és kis híján kannibalizmus is.
Nem a horrortól lesz egy gyerek félős vagy rossz alvó, ettől pedig pláne nem, ugyanis a Vámpírkönyvek nem undorító, zsigerelős horror, de nem is metafizikai rémregény.
Remekül felépített történet egy fiúról, akinek az a sorsa, hogy vámpír legyen, ezáltal bemutasson egy, a miénknél emberségesebb és bajtársiasabb értékrendet.
Mi lehet jobb bizonyíték arra, hogy egy gyerek igenis megszeretheti a könyveket, mint az a könyvsorozat, amely egy komplett generációval szerettette meg néhány évvel ezelőtt az olvasást?
J. K. Rowling regénysorozata igenis megmutatta, hogy nincs betűundorral született gyerek, legfeljebb olyan, aki még nem kapta kézbe a megfelelő könyvet.
A kis túlélő nagy hőssé válásának históriája még könnyen lehet, hogy több nemzedéken keresztül tölti be azt a szerepet, amely évtizedekkel ezelőtt a Winnetou volt, így hát bátran nyomjuk bárkinek a kezébe, aki már elég idős ahhoz, hogy képek nélküli szöveggel ismerkedjen.
A sorozat legújabb kötetét, a Harry Potter és az elátkozott gyermeket amúgy itt lehet kedvezményesen megvásárolni.
