Imádni való suttyók, de nem az Argo, mi az? Hát a Kút!

Két magyar film is érkezik a napokban, ami kizökkent a klímás irodák, a bulinegyed és a közéleti naprakészség mindennapjaiból, két teljesen eltérő megközelítéssel. Az egészen zseniális Ernelláék Farkaséknál azzal, hogy visszaránt a valóságba, melyben az igazi kérdés sokkal inkább az, hogy ki vagyok én, amikor a gyerekem ordít, vagy amikor egy vasam sincs, mint hogy a kék vagy a kutyapártos plakátokat tépkedem le inkább. A nemkülönben briliáns Kút pedig azzal, hogy emlékeztet: a nyomor nem csak a szocioriportok fekete-fehér fotóiban létezik, ott is élet van, sorsok és hús-vér emberek, a szánakozás meg szükségtelen is, hamis is.

A történetet egy mondatban leginkább a mémvilág egy klasszikus mondatával lehetne összefoglalni:

that escalated quickly.

Lassan, csaknem vontatottan indul, aztán egy töredékpillanat alatt gyorsul nemhogy százra, de ezerre. A helyszín egy, az osztrák határhoz közel, minden mástól viszont igen messze álló lerobbant benzinkút, ahol az idült alkoholista kutason kívül csak egy fura mozgássérült srác, Zoli és egy macska él, és a nap eseménye, amikor áthalad egy-egy kamion. Ide érkezik meg az anyai fuvarral Laci, a kutas fia, akinek finoman fogalmazva sem a beszéd az erőssége, hogy a változatosság kedvéért aput is megismerje. Az atyai gondoskodás nem hág a csúcsra, Laci szállása a kissé huzatos garázs lesz, lakótársa egy ezeréves, kiszuperált Lada, fő társasága pedig Zoli, aki egy soha a végére nem érő történettel szórakoztatja egy srácról és a kutyájáról.

A kút rendszeres vendége még egy kisbusznyi szexmunkás lány és két sofőrjük, aki Svájcba tartván itt állnak meg tankolni – és az egyik sofőr, Zsolti illegális ügyleteit intézni. A problémák ott kezdődnek épp, hogy Zsolti egyik stiklije meghiúsulni látszik, ráadásul a kisbusz is lerobban, így a lányoknak maradniuk kell, míg a segítség megérkezik. A lányok háttere szépen rajzolódik, a prostitúciót épp csak kezdő Marcsi és Laci egyre közelebb kerül, az eseményeket példabeszéd-szerű keretbe fogja Zoli kutyás meséje, Zsolti azonban nem épp türelmes alkat, ráadásul egyre inkább vesztét érzi, mígnem úgy szakad el nála a cérna, hogy aztán a fentebb említett módon egy pillanat alatt durván elfajuljanak az események.

Szóval itt ez a kút. Mikrovilág a semmi közepén, ahol áram és folyóvíz is csak épphogy akad, ahol még a macska is kripli, és az emberi nyomorultságnak is annyiféle mélysége és árnyalata vonul fel, amennyinek a létezéséről sem tudtunk – mégis olyan emberi, őszinte és kiszámíthatatlanul, nihilistán őrült az egész, hogy már holnap leköltöznénk. Persze csak pár napra, és lehetőleg olyankor, amikor nem lő senki, de azért mégis. Mert ezekkel a figurákkal én találkozni akarok – megütődni Hajni, a cigánylány keresetlen trágárságán, meghallgatni Vera történetét, aki azért állt prostinak, hogy el tudja tartani a gyerekét, meg Marcsiét, aki nagyjából unalomból, kinyomozni, a szerb lány, Dragica tényleg rejteget-e valamit, vagy csak szerep nála a titokzatosság. Hallani akarom, ahogy Zoli annak ellenére flörtöl gátlástalanul, hogy a teste egy kiszámíthatatlan görcsben van, és beszélni is alig bír. Megrázni Lacit, hogy szólalj már meg, te szerencsétlen.

A fentiekből alighanem nyilvánvaló, hogy a Kút elsősorban karakterközpontú film, vagy inkább fogalmazzunk úgy, a karakterek adják meg a báját – mert azt nagyon nem lehet állítani, hogy nem lenne fókusz a cselekményen, sőt: a mozi végeredményben akciófilmnek is bőven elmenne. A tempó a csigalassúságtól vált padlógázba, Gigor mégis képes volt elkerülni az Alkonyattól pirkadatig-effektust, amikor a filmet gyakorlatilag el lehetne felezni, annyira hirtelen és minden átmenet nélkül kapcsol át tompa unalomból teljes őrületbe. Itt van átmenet, ha nem is igazán fokozatos: először alig csöpög egy-egy esemény, aztán egyre több, míg végül eljutunk odáig, hogy a film csúcspontján nagyjából kettő perc alatt annyi minden történik, hogy épphogy csak bírjuk követni.

A rendező amellett, hogy világos fókusszal végig fogja a történetet, építi a karaktereket, még egy finom kis játékkal is feldobja az élményt: amikor már épp belekényelmesedne az agy a dolgok folyásába, be-bedob egy-egy teljesen kizökkentő momentumot, egy váratlan beszólást, meglepő karakterelemet. Mintha megrázná a néző vállát, hogy figyeljen, ne tompuljon bele a vászonra bambulásba, vagy éppen ne vegye a dolgokat olyan véresen komolyan; ez az első jelenetnél indul, és az utolsóig ki is tart. Egészen üdítő élmény, hogy tőlem mint nézőtől szellemi részvételt kér az alkotó. Vagy nézzük az egyszerűség felől: fergetegesen viccessé teszi a filmet, márpedig ismerve a honi közönség ízlését, nagyon nem árt, ha egy szerzői film képes szórakoztató lenni.

A már elhangzott karakterközpontúság nem állna meg, ha csak Gigor Attilán múlna, nyilván, ám szerencsére a szereposztás túlzás nélkül hibátlan. Onnantól kezdve, ahogy Udvaros Dorottya a ritka alkalmak egyikeként mer öreg lenni, odáig, ahogy Tzafetás Roland megformálja a kriplit – mit megformálja, ő egészen konkrétan átlényegült –, a lányok is mind plasztikus, sokdimenziós figurákat hoznak létre. A női főszerepben Kurta Niké erős ugyan, mégis Trokán Nórára fogunk tovább emlékezni, hatalmasat játszik, bár a mozgástere is nagyobb: az ő szájába adták a legemlékezetesebb dumákat. A férfi főszereplő Jankovics Péternek ez az első érdemi filmszerepe, és ha – karakteréből adódóan – nem is játszotta le a kollégákat a vászonról, hitelesen hozta a kissé ideggyenge balféket, aki azért bosszút áll, még ha a hollywoodi igazságosztók könnyed eleganciája helyett kicsit félszegen, túl nagy öltönyzakóban, cserébe túl rövid öltönynadrágban teszi is mindezt. Ráadásul a puszta tény, hogy itt egy arc, akit nem láttunk még 1024 filmben, önmagában is hozzátesz az élményhez.

A díszlet és a Pater Sparrow tervezte látvány a végletekig kidolgozott, és, ami ritka, gyakorlatilag maga is szereplőként van jelen a filmben, ez a sivár, poros, fülledt világ mintha nem csupán helyszíne, de alakítója is lenne az eseményeknek: az összezártság élezi ki a titkokat, löki egymás felé a szereplőket, kaparja meg a felszínt és szikráztatja be a kanócot. A hangulat ereje tehát megalapozott, a zene ehhez már csak adalék, bár az újragondolt Neoton-sláger önmagában is egy a fent említett kizökkentő elemek közül – de ha csak azért került a filmbe, hogy segítse egy kicsit a promóció lehetőségeit, én azt se bánom, ez a film jócskán megérdemli a figyelmet. A tempó, az atmoszféra, a karakterek, a még a legdrámaibb pillanatokban is jelen lévő humor és a feledhetetlen egysorosok révén simán megtörténhet a ritka tünemény: kultfilm születhet.

Kút – színes, magyar bűnügyi film, 97 perc – értékelés: 8/10