BAZ
A faluban vagyok, az eső zuhog, minden nyirkos, Zsigukának köszönhetően van két cicánk. Én is akarok egyet, vagy inkább egy kutyát, lényeg, hogy barátot, bár ez a humánusnak tetsző megfogalmazás egy tehetetlenné tett, és ettől hűségesnek látszó állatról…
De szép álom az, amibe nem szólnak bele, mármint a kutya – feltéve, ha nem harapja le a fejemet –, akinek kiöntöm a lelkem, az a szerencsétlen, aki kosztot akar, vagy csak úgy bámul, mert megtanulta, ha az az idióta előtte azt várja, hogy csodálkozzon bele az arcába, nem rúg bele, hanem megsimogatja, megeteti.
Szóval lent vagyok a faluban, tegnap érkeztünk, és abban a pillanatban, ahogy a falu végén megéreztem a trágya szagát, egészséges mosoly ült ki az arcomra, és ott is maradt estig, amikor elkezdtem, majd késő estig folytattam a krumplibor befecskendezését Misivel.
Házitojásból rántottát készítettem, amely cselekedet még boldogabbá tett, mert egyéves koromban, amikor még itt, a balkánon, nem volt divat a wellness, és azt se tudták, mi az a kalória, megettem tizenegy kemény tojást egy ültő helyemben, és ennek tulajdonítom, hogy mint a szuperhősök az állati harapástól, én a tizenegy tojástól váltam mániákussá. Tojásspecialistává. Természetesen a tükörtojás a kedvencem, elkészítési módjainak száz meg száz lehetőségével boldogítom magam, de hasonlóan kedvelem a rántottavariációkat, ellenben kevésbé a lágy tojást, amit csak és kizárólag bögrében, kenyérdarabkákkal összekeverve vagyok hajlandó bekebelezni.
Ilyenkor ugyan hamarabb elfogy, viszont a gasztronómiai élmény jóval kielégítőbb.
Most éppen harangoznak, az ereszből ömlik, máshonnan csöpög vagy bugyog ki az esővíz, a falu mozdulatlan.
Akárcsak Misi – a városból válás után a faluba lekényszerült alkoholista-irodalmár. Tizennégy éves koromban ismertem meg, természetesen italozás alkalmával, és mikor Miki, a Netovább büfé cégtulajdonosa nyugovóra intette a szomjazókat, bátyámmal felmentünk a házába, amely objektum Misi fogalmazásában a Mártírok útján helyezkedik el, lévén, hogy át kell haladni a Margit hídon a Duna felett. A Duna patak, a Margit híd valóban híd, de előtte az egytonnás súlyhatárt megjelölő tábla álldogál támaszt biztosítva azon kevés alkoholistának, aki nem az árok szélén vagy a patak partján szeret elbújni az asszony, az élet vagy a halál elől. Misinek ugyan hiányzik Budapest és bizonyos közegei, ám terve, hogy középszerűvé igya magát, hogy kimaradjon a fővárosi nyáladzásból, az állandó munka- és alkalmazkodási kényszerrel besózott hétköznapokból, sokszor engem is vonz. Biztos vagyok benne, ha rászakadna valami nagyobb pénzösszeg, pillanatok alatt távozna, de ezért tenni nem hajlandó. Erre, ugye, azt szokták mondani, hogy aki nem dolgozik, ne is egyék. Na, hát Misi nem is eszik. Inni viszont, mint mindenki más a faluban, azt szokott, és ha belegondolok abba, hogy tegnap este kétezer-kétszáz forintot ivott el ötvenforintos hosszúlépésekre, bizony csúszik is neki. Dolgozott ő folyóiratnál, járt egyetemre, volt felesége, de felfoghatjuk úgy is, hogy a szegény ukrán lélekvándorolt egyet Borsodba, alkoholista lett, huszonhat évesen újjászületett, és erre azért kevesen képesek.
A madarak elkezdtek csicseregni, valószínűleg perceken belül kisüt a nap, száradni kezd az aszfalt, és bicikliző asszonyok érkeznek rajta a temetőbe, és akkor már fontosabbnak fogom találni, hogy én is biciklizzek egyet, és gondolatokat gyűjtsek, amiket aztán el is felejtek gyorsan: annyira élvezem őket a hatás pillanataiban, hogy továbbhaladva már szürreális álomnak tűnve elillannak, megszöknek tőlem az emlékeimbe.
Van egy jegyzetfüzetem, amibe leginkább akkor szoktam írni – feltéve, ha nálam van –, mikor erősen ittas, boldog vagy szomorú vagyok. Na mármost gyakran fordul elő, hogy a végletek erejétől szédült gondolatok később értelmezhetetlenek számomra. Az ittas vagy szomorú állapotban szótárazottak még feleleveníthetőek, ám az úgynevezett boldog pillanatokban papírra vetetteket, ha megértem is, túl szentimentálisnak vagy egyszerűen baromságnak tartom. A végén mindig kiderül, hogy bár mindenki úgy gondolja, a tudatát módosító szerek hatása alatt fergeteges agyi intenzitás és megmagyarázhatatlan transzcendentális erők mozgósítják, józanul belátja, hogy ez a szanaszét élvezett megvilágosodás nem több, mint a koncentrációs kihagyás önállósodása, ingyenjegy saját világunkba, amely ugyan józanul még színesebben pompázna előttünk, de hát minden ember legnagyobb ellensége a saját gátláscsomagja, következésképpen annak kiváltója, az ember környezete. Persze keverhetném ezt a végtelenségig, most józan vagyok, és ha részeg lennék, arról írnék, milyen szar józannak lenni.
Reggel kolbászt ettem kertből szedett hagymával, szétázott Hírlapot olvastam a vécén, kávéval, cigivel, hemperegve, biztosítva a tökéletes körforgást. Megittam, beszívtam, kinyomtam, utána pedig kipróbáltam, milyen bal kézzel megtisztítani magam, és mondhatom, igen érdekes kísérletnek bizonyult, nem is értem, hogy húsz év alatt hogy nem jutott eszembe nekilátni egy ilyen felemelően extrém kísérletnek.
(…)
Kötelességemnek érzem megosztani a világgal egy, a faluban élő hölgy tízéves korában írt házi dolgozatát, melyet a kezemben tartok. A kis lila füzetbe lejegyzett darabot ugyan most nem találom, de már annyiszor olvastam, hogy remélhetőleg szóról szóra idézni tudom.
Mariannt anyám tanította a falu általános iskolájában a hetvenes években. A mű címe: Vasárnap. Mielőtt azonban belekezdenék, tisztázni kell egy nagyon fontos földrajzi kérdést. A faluhoz legközelebb eső nagyváros, Mezőkövesd tizenhat kilométerre található. Napjában négyszer-ötször érkezik meg a busz, amely keresztülhalad három falun, aztán a négy kilométeres bekötőút végén lassít egyet a bukkanó előtt, majd ráfordul a hármas útra, ahonnan nyílegyenesen, érintve az infrastrukturális szempontból legjelentősebb megállókat, mint például a búzamezőt, elérkezik a vasútállomáshoz.
Tehát a drámakategória győztese:
Nagymamámmal el akartunk utazni. Mezőkövesdre. Kimentünk a buszváróba, és vártuk a buszt. A busz megérkezett, és nagyon sokan voltak, és nagyon tolakodtak. Nem fértünk fel. Hazamentünk.
Mondanom se kell, tinédzserkorom egyik meghatározó irodalmi élménye volt Mariann fogalmazása, sőt még pszichésen is megviselt, mert miután sokszor átolvastam, valahányszor tömött busz érkezett elém a városban, én bizony inkább hazamentem.
Fotó: MTI
Egy másik tanuló, nevezetesen Erzsébet A titokzatos fenevad címmel vitte el nálam a díjat, ám a „bizonyos mackó” vérengzésének, a szadista gazda tömegkínzásának és skizoid magányából fakadó kegyetlenségének történetét csak azoknak ajánlom, akiknek kötélből vannak az idegeik, mert bár a végén a gazda mégis rátalál a benne lakozó jóra, amíg odáig eljutunk, rengeteg ember szenvedi meg játékát, beleértve még a tökös vadászt is. Olvassuk hát.
Egy bizonyos medvétől nagyon félnek. Még a vadász is megijedt. Ekkor odament a gazdája, és kiderült, hogy csak egy játék mackó.
Mit tesz isten, Erzsébet még egy kategóriában győzelemre vitte alkotásával. Amolyan háborús dráma, de ugyanúgy megtalálhatóak benne a sci-fi legjellegzetesebb elemei, akár nyelvi fordulatai, stiláris nemességéről már nem is ejtve szót.
Színes ceruzák
Háború volt. A pincében egy kisfiúnak beteg volt az édesanyja. A katonák telefonokat szereltek. A kisfiú sóhajtott: de jó volna a mamájának telefonálni. Ez a katonáké, mondták. De az én anyukám beteg, és én nem tudok maradni. Az egyik katona megsajnálta: megkérdezte a címet, és elhozta a mamáját. Nagy sokára vége lett a háborúnak, és édesanyám is meggyógyult. A katonának akartam adni a ceruzámat, de nem fogadta el. Már ember lettem, és még most se felejtettem el, hogy mi történt.
Nos, a bonyolult cselekmény – mint ahogy igazi sci-fi-hez illik – megköveteli a dráma többszöri és figyelmes elolvasását. A főhős hosszas vívódása, az édesanya szenvedése és a drámai cselekmény végén szívből kitárulkozó katona kalandja valahol messze, távoli vagy belső bolygónkon karikázva keresztül, fájdalmas, misztikus, de ugyanakkor végeztével mégis emberi értékeinkről szól, egész egyszerűen lenyűgöző módon.
(…)
Rengetegszer fordult elő, hogy elhatároztam, azért is megcsinálom a nem kedvelt feladatot, csak hogy kis időre misztifikált képességeim kétséget kizáróan briliáns voltáról tanúbizonyságot tegyek, de ez csak abban az évben sikerült igazán, aminek végén azzal a bizonyos piros betűs beírással gazdagodtam. Egy félév alatt megdupláztam osztályzataim értékét, és a bizonyítványosztás napján először és utoljára büszkén és nyugodtan dőlhettem hátra a kis zöld szék támlájára mint nyolcadikossá avanzsált, bölcs hallgató.
A béka segge alól. Így fogalmazott osztályfőnököm, aki szemlátomást el volt telve magától, valószínűsíthetően sajátjának érezte eredményemet, amely, csakúgy, mint minősíthetetlen bizonyítványaim, egy cseppet sem befolyásolta jövőmet, és erről, azt hiszem, én tehetek, mert soha nem is akartam jövőt, és persze ezért sem voltam képes kitartóan tanulni. Nem terveztem az életem, még azt se tudtam, mit akarok csinálni másnap, nem éreztem szükségét. Azt viszont mindig tudtam, hogy egy vagy két órával később mit akarok, és mivel azt nagyon akartam, megelőztem magam, és az elvárásoknak megfelelve ellógtam, ott hagytam mindent, ha éppen úgy tartotta kedvem. Egy napon Nivea krémes mosolyú vendégtanárok érkeztek, és engem csak azért távolított el az osztályfőnököm a teremből, mert kérdésére, hogy mi leszek, ha nagy leszek, egy szarkasztikus mosoly kíséretében azt válaszoltam, hogy fogalmam sincs, és persze honnan is tudtam volna. Még most se tudom, na meg azt se, hogy nagy vagyok-e.
Mikor leszek nagy, és mikor leszek valaki, besorolható tevékenységemnél fogva, mikor mutatkozhatok be a kártyácskámon nevem alatt szereplő kis toldalékkal együtt. Én és én. Jó napot, Gerlóczy Márton, géplakatos, szociológus, fogtechnikus, értelmiségi, vagy csak szevasz, Marci vagyok, tudod, látod, milyen fehér a szakállam, ugye, meg se kérdezd, mit dolgozom.
Lent ültem a parkban, elhagyatott helyet kerestem, olvasni mentem, és jöttek, mászkáltak a klosárok meg a külföldiek, minden egyes csoport külföldi ugyanúgy nézett ki, fel lehet ismerni őket, hiszen nemcsak hogy megtehetik, hogy minden évben trendin öltözködnek, ezek még meg is teszik, és akkor eszembe jutott, hogy vajon minket, magyarokat is fel lehet-e ismerni messziről, amikor elindulnak Európába. Mert ahogy a festő-mázolót megismeri az ember, ugyanúgy a keleti göncökbe beleliberalizálódott értelmiségit, a szandálos egyetemistát is, akik ellen most már évek óta megsemmisítő hadjáratot folytat a Scholl meg a Teva, ezek a szuper hegymászószandálokat gyártó cégek, de egy igazi vízitúrás-társasági gitárossal, aki bugyellárisban tartja a pipadohányát, hát azzal ezek nem cseszhetnek ki, mert ahogy egy barátom fogalmazta: nem elég hordani a szandált, viselni is kell. Van még remény számomra is, tudom.
Na de kaptam én már dicsérőt az iskolámat énekkarával népszerűsítő eseményben való részvételemért, sportversenyen elért első helyezésemért, melyet távolugrással vívtam ki, és voltam gólkirály meg minden meg hős.
Fotó: Thinkstock
Egy, az iskola diákjaival szemben elkövetett tettemet viszont nem nevezném hősiesnek, és ha értelme lenne olyasmit állítani, hogy megbántam, akkor mondanám.
De csak olyasmire mondja az ember, hogy megbánta, aminek következményei befolyásolták az életét, vagy másokét, s ami lelkiismeret-furdalást vált ki belőle. Reklámdramaturgiával élve: rossz közérzetet.
Egy délutánon felbujtottam bátyámat, hogy telefonbetyárkodjon egyet, csipegessen osztálytársaim meglévő telefonszámai közül, melyeket, bevallom, nyugodt lelkiismerettel adtam át neki, majd végighallgattam, amint fiúkkal fizikális, míg lányainkkal szemben szexuális zaklatást helyez kilátásba, eltorzított hangon, ahogy az egy tizenhét éves fiatal számára meg vagyon írva, üzenetrögzítőre és üzenetközvetítőre, apukákra, anyukákra, akik az ilyet ösztönösen komolyan veszik, és felkérik gyermekeiket, lépjenek a tettek mezejére, ne ijedjenek, jelenjenek meg másnap az iskolában, és álljanak ki az erőszak ellen, csapatban az egység, fékezzük meg a züllött fiatalok pszichés problémákból fakadó gyűlöletét, mely az elhivatottak ellen indítja barbár hadjáratát. Ezen eszme hirdetője, a forradalom kirobbantója, egy vecsési fiatalember, ki fizikális fenyegetés terhével a vállán érkezett másnap az iskolába, arra ösztönözte néhány cselekvőképes diáktársát, hogy érkezésük után az igazgatói irodába siessenek, és jelentsék a bűncselekmény-sorozatot. Miután ez megtörtént, az osztályfőnököm elkérte pedagógus kollégájától az első óra levezetésének jogát, és kőkeményen, tettre készen jelent meg a teremben, ahonnan én szokás szerint késtem pár percet, és mint első számú gyanúsított kivételes brutalitásban részesültem volna, ha nem kapcsolok időben, amikor is a büntetőeljárás első kérdéseként a megfenyegetettek kilétéről érdeklődött. Ez olyan hiba volt, mint amikor a snapszerben adu ásszal jön ki az ember, ugyanis a lehetőséget kegyetlen hidegvérrel ragadtam meg, magasra emeltem kezemet, és amikor a kihallgatás menete személyes sérelmeim megtudakolásához érkezett, a következő csúnya szavakat ejtettem ki a számon, visszafogott undort megjátszva: hülye, kinyírlak, meg egy csomó mást, amit nem szeretnék idézni. Hozzá tartozik, hogy abban az időben izolálva voltam, az első padba ültettek, megkísérelve likvidálni a bennem lakozó gonoszt, ami néha sikerült is, mert a tanárnő rendre a padom jobb oldalára helyezte jól megtermett hátsóját, ami cseppet sem volt ínyemre, és elvonta figyelmemet attól, hogy jól próbáljam érezni magam, hiszen szememben az a fenék az ô szexepilje volt, és talán azóta imádom oly nagyon a méretesebb hátsókat.
Meg aztán ott sasolt, hogy jegyzetelek-e, a házi feladataimat mindennap ellenőrizte, ami ugyan nem sarkallt arra, hogy meg is írjam azokat, ellenben növelte bennem a feszültséget, aminek következtében hetedik végén megint és még intenzívebben világosultam meg annak irányába, hogy nem is kötelező nekem bemenni az intézménybe, sőt az égadta világon semmi sem kötelező, viszont azon kívül el lehet foglalni magam mindenféle földi és városi jóval, mely utóbbiból ugyan kevesebb van, mint földiből, de akadnak a városban is földi dolgok, meg a földiben is városiak, már ha a közelben emberek mozognak, de olyan helyek is vannak, ahol még ember se jár, legalábbis reggel nyolc tájékán, kivéve engem, de én akkor nem mint társas lény, hanem mint a nagy semmi közelítettem meg a parkok, a sziget és egyéb más objektumok legeldugottabb sarkait, hogy bámuljam, miként változik a világ és én, vagyis a világom, meg olyasmikről álmodozzam, amikről már tudom, hogy nem léteznek, de akkor még nem ismertem, milyen is az a társas lény, és miután megismertem, egész életemben mindig oda vágytam vissza, a kis, esőáztatta padokra vagy tavaszi napsütés szárította kavicságyásokra, amiken ülve beszélgettem a kövekkel, és lázadásra ösztökéltem őket meg a sirályokat, akiknek én voltam rajparancsnoka, meg a folyót mint legjobb barátommá protezsált városi lavinát, mit befogott a civilizáció.
Gerlóczy Márton: Igazolt hiányzás
Scolar, 2012
