Kultúra

Így fog kinézni a Föld háromszáz év múlva

Eláruljunk egy titkot? A kisregényt, amiből alább olvashatnak részletet, saját negyvenharmadik születésnapjára írta a szerző; ezért is 43 a címe, de szó nincs benne buliról, piáról, vannak viszont dekoltált csajok. Matiné a díjnyertes F. Tóth Benedektől. Kortárs sci-fi, igen jó.

43

 

Ennyi maradt. Ötven légköbméternyi burok. Olyan, mint egy apró, nyújtott szoba. Hosszában hét lépés ablaktól ablakig. Vannak napok, amikor csak hat. Bakancs nélkül huszonegy lábfej. Bakancsban tizenkilenc. Mindig ugyanazon a nyomtávon. Életem ösvénye. Ezen járok.

 

Alig ötször volt nagyobb a ház, amiben felnőttem. Szinte teljesen ablakok nélkül. Az ajtaja egy hosszú, dombok közé futó sáros útra nyílt. Háromszáz évvel ezelőtt turisták ezrei ostromolták a tájat. Mágnesként vonzotta őket a kristályvizű tavak látványa. Mintha tudták volna, hogy nem sokáig gyönyörködhetnek benne; mintha el is hordták volna onnan, hazavitték magukkal a szemünkbe égve, elraktározva a lelkükben a gyönyörűség egy-egy darabját. A táj mára megváltozott. A fű színe sötétbarna, a tavak vize fekete. Az utak aszfaltját a mélyből törte át a rothadás, kavicskupacok már csak a betonparkolók, a motelek és szállodák tégláit pedig elhordták a telepesek, akik a túlzsúfolt városi élet elől menekültek e holt vidékre. Azt remélték, a mulandóság magányában is emberibb körülményekre találnak, ahol nevelhetők még a gyerekek, ám be kellett érniük a rideg tanyavilág szürkeségével, ahol csak az nyújtott némi vigaszt, ha esténként friss levegőt hozott a szél a tenger felől. Ilyen telepesek voltunk mi is. Szelet bámuló emberek. A házunk két domb találkozásánál épült, ott, ahol tavasszal próbált még magához térni a természet, s ahol ősszel mélyvörösre váltották sárgásbarna színű leveleiket a fák. Egyszer kint járt nálunk egy kalapos férfi. A városból érkezett. Mutatott egy fényképet, és azt kérte, szavazzunk a felvételen vigyorgó hájas, az arcán féltenyérnyi barkót hordó, hófehér hajú asszonyra, mert ha az isten és a nép akaratából, vagyis a támogatásunkkal megválasztjuk őt polgármesternek, az első dolga lesz, hogy leaszfaltozza a városba vezető összes utat, kezdve persze éppen azzal, amin álltunk. Istent nem ismertük, a nép akaratát pedig volt alkalmunk megtapasztalni minden télen, amikor a hordákba verődő telepesek fejszékkel estek a haldokló fák törzsének, és soha nem elégedtek meg annyi tüzelővel, amennyit a hátuk elbírt. Szélesszájú kordékat húztak maguk után, tolták nekifeszülve a korhadó rönköket, és szemükből akkor sem lobbant el a mohóság lángja, amikor visszanéztek a hátrahagyott ágakra. Apám hegyeset köpött vastag bajsza alól. A bagótól sárgás nyála lustán úszott a veranda előtti tócsa vizén, aztán elmerült. Arrafelé mindig esett. Akkor is, amikor a kalapos férfi érkezett, és akkor is, amikor hóna alá szorítva az üres urnát, káromkodva távozott. Anyám egyszer azt mondta, az emberiség bánatának könnyei hullnak az égből. Fogalmam sem volt, hány bánatos ember élhet a Földön, de elnézve a sok esőt, rengetegen lehettek. Idővel aztán az én bánatom felhői is megjelentek az égen. Anyám ivott. Sokat. Nem tudom, mikor kezdte el, csak azt, hogy soha nem hagyta abba. Az üveg a kezében mintha azonnal megtelt volna alkohollal, amint kifogyott. Apám egyre nehezebben viselte a tántorgó, összefüggéstelenül beszélő anyámat. Még hogy bánateső, mormolta; s hogy az alkohol erjedt bánat. Egy részeg elme képzelgései csupán. Valóságtól távolodó iszapos folyó. Apám több módszert is kipróbált, hogy leszoktassa anyámat a piáról. Először vele ivott, de a harmadik felestől padlót fogott. Később vizezte a pálinkát, ám csak annyit ért el vele, hogy anyám többször vizelt maga alá. Aztán azzal próbálkozott, hogy elássa az üvegeket. Másnapra előkerült mind. Megannyi kísérlet, megannyi kudarc. Végül orvost hívott, aki miután ránézett anyám aszott testére, felpuffadt hasára, lemondóan legyintett. Elkérte a kiszállási díjat, majd egy üveg konyakot hagyott az asztalon, amit a szomszédos tanyán kapott, és azt mondta: bármilyen furcsán hangzik is, de anyámon már csak az alkohol segíthet. Felgyorsítja a leépülést, magyarázta, majd hozzátette: ilyen a végső stádium természete. Emlékszem, egészen a városig futottam, hogy megnézzem könyvtárban, mit jelent a stádium szó. Mire hazaértem, apám már összecsomagolt. Rám várt. A tornácon ült, onnan jól látni a foghíjas fasorral kijelölt utat. Arrafelé nem nőttek magasra a fák. Szeles napokon úgy hajladoztak, mint görbe lábú, reszkető törpék, esőben meg átölelték egymást az ágak, összebújtak a sárgásbarna levelekkel. Apám, amint észrevett, felkapta a bőröndjét, és elindult felém. Amikor találkoztunk, néhány esőcsepp ült az arcán. Pedig nem is esett. Kérdezte, vele tartok-e. Magas termetű, sűrű ember volt, hátát szélesre húzta a fizikai munka. Mellette soha nem féltem semmitől. Elnéztem a válla mellett. Anyám a ház tornácán térdepelt. Egy borosüveget szorított a melléhez, és úgy ringatta, mintha a gyermeke volna. Visszanéztem apámra. Nem kellett szólnom, mindent kiolvasott a tekintetemből. Egyik kezével végigtörölt a szeme alatt, a másikkal gyengéden megszorította a tarkómat, majd azt mondta, szerez másfajta, erősebb orvosságot – és elment. Soha többé nem láttam. Anyám pár hónapra rá, mielőtt végleg lehunyta a szemét, azt suttogta, itt az ideje, hogy elinduljon és megkeresse az apámat. Azt hiszem, soha nem talált rá. Akkor sem, amikor még velünk élt. Apámról aztán évekig álmodtam. Nem volt arca, csak keze. Hatalmas tenyere mint az angyal törött szárnya, a teste oroszláné, a hangja érces trombita. Később mondták, meghalt ő is, bánatában; így üzent, hogy most már a magam ura vagyok. A magamé, persze. Ennél jobban nem is lehettem volna az.


Az út (r.: John Hillcoat, 2009.)

Amióta itt vagyok, nem álmodom. Üres minden éjjelem. Éjjel. Azt sem tudom, mikor van az. Leginkább akkor, amikor behunyom a szememet. Mintha a semmibe merülnék. Magához húz a csend, de sosem annyira, hogy ne eresszen. Néha azt képzelem, akkor álmodom, amikor ébren vagyok. Máskor álló nap szorítanám a szempilláimat. Világos és sötét. Közülük választhatok. Éjjel és nappal között. Emlékeimben élő napszakok. Nem kezdődnek sehol, nem érnek véget soha. Nincsen hajnal, se szürkület. Fényből az árnyékba, árnyékból a fénybe. Ennyi az élet.

 

Anyám halála után az Államközösségek Tanácsa úgy találta, hogy akkor teszi velem a legjobbat, ha az árvaház helyett egy kiképzőlaktanya tisztjére bízza a nevelésemet. Nyújtott falú kaszárnyák, fehér törzsű fák, és mindig derékszögben forduló utak között tanultam meg, mit jelent az emberiség nagy szlogenje. Nem volt olyan eldugott tanyája a világnak, ahol ne állt volna hirdetőtábla, rajta a felirat: ÉRTED, ÉRTEM. Szavak csupán, mondta mindig az apám, ahányszor tűnődve álltam a házunktól kifutó fasor szélére kirakott plakát előtt, de soha nem árulta el, miért legyint dühösen. Bezzeg a nevelőapám, az a szikár, busafejű, kőagyú tiszt már az első héten belevésette az agyamba, nehogy elfelejtsem: az ÉRTED azt jelenti, hogy semmit nem mond el kétszer, az ÉRTEM pedig nem más, mint hogy mindent gondolkodás nélkül megteszek – érte. Mert ő a kenyéradóm, a nevelőm, az államközösség és a hatalom képviselője. Ha rosszul csinálok valamit, azért büntetés jár. Ha valakinek baja esik azért, mert hibázom, dupla büntetés jár. Igyekeztem betartani minden szabályt és utasítást, s már az első hét végére, átlag napi húsz nadrágszíjas emlékeztető után, amit a mostohám pengeszájú szolgája mért rám, nyújtott karral, határozott mozdulattal, megtanultam az ÉRTEM, ÉRTED igazi értelmét: soha ne áruld el, ki vagy; soha ne mondd el senkinek, mit akarsz. Ha alázatos polgára vagy a világnak, a tanács mindent megtesz érted, ami a szolgálatod ellátásához szükséges, ám ha a saját utadat járod, megkerülhetetlen falakba ütközöl. Ott és akkor értettem meg apám csuklómozdulatát, amikor belerohantam a láthatatlan falakba, amelyek éppen olyan keménynek bizonyultak, mint a csicskás csizmájának orra. Mert amikor visszacsatolta az övét a rókaszemű katona, kedve támadt rugdosódnia is. Azt mondta, minden tanulási folyamat lényege az emlékezés; hogy képesek legyünk felidézni a sok jót és tudást, amit a nevelőinktől kaptunk. Összeszorított foggal tanultam a leckét, s néhanap azt is el kellett tűrnöm, ha a csicskás a kedvét töltötte rajtam. Próbáltam eltolni magamtól a szégyent, esőcseppként gondoltam a hátamra hulló izzadságra – a hónap végére viszont aligha panaszkodhatott volna rám bárki is, ha kiderül, mennyire jó kadétnak bizonyultam: az egyik éjjelen belopóztam a legény szobájába, megálltam az ágya mellett, a szék támlájára akasztott tokból kihúztam a pisztolyát, a csövét a legény homlokához tartottam. A nyomorult a biztosító zár kattanására riadt fel. Elkerekedett szemmel bámult rám. Az utcáról beszűrődő lámpafény téli avar színére festette az arcát. Első gondolata az lehetett, hogy rám veti magát, de fekve maradt. A fegyver csöve a bőréhez ért. Félig felkönyökölve feküdt, megfeszült, kifacsart helyzetben, orrcimpája alig észrevehetően lüktetett. A szeme nedvesen csillogott. Farkasszemet néztünk egymással. Hosszan. Nagyon sokáig. Aztán, amikor már alig bírta az ujjam remegés nélkül, egy előbuggyanó könnycseppben megláttam lényének igazi arcát: a rettegő embert. Közel hajoltam hozzá, és azt suttogtam száraz hangon, hogy értem, érted, majd a pisztoly csövével előbb magamra, aztán rá mutattam. Megértette, hogy jó tanítványa voltam. Pár napra rá, amikor ismét büntetést szabott ki rám a mostohám, mert hanyagul tisztelegtem a reggelinél, a legény kurtán biccentett, bevezetett a szobámba – és nem emelt rám kezet. Saját hátát, combját és ülepét csapkodta a szíjjal, ütemesen, lendülettel, nyögött hozzá hangosan, hogy hallatszódjék az ajtón túlra, majd amikor végzett, könnybe lábadt szemmel, összeszorított foggal távozott. Azóta sem találkoztam ekkora szolgalelkűséggel, de emlékszem, megfogadtam, hogy énmiattam soha, senki nem szenvedhet semmilyen fájdalmat. Megmakacsoltam magam, és mindent pontosan úgy tettem, ahogyan azt elvárták tőlem. Látszólag jó polgára lettem a világnak. A nevelőm egyre nagyobb büszkeséggel nézett rám, és az egyik gyönge pillanatában, amit később a bíróságon az ígérete előtt elfogyasztott jelentős mennyiségű alkohol hatásának tulajdonított, azt is felajánlotta, hogy a nevére vesz, ha betöltöm a tizenhetedik életévemet. Hogy nem így alakult, abban nagy szerepet játszott, hogy eszem ágában sem volt megosztani vele azt a kevés örökséget, amit a szüleim után egy összegben utalt a számlámra az állam. Másrészt nem mutattam kellő örömöt a nagy bejelentése után, arról nem beszélve, hogy egész életemben csak egyszer mondtam ki hangosan a nevelőm nevét, azt is évekkel később, felnőtt fejjel, és akkor is csupán azért, hogy megnevezzem az emberiség általam ismert legkártékonyabb tudatlanjainak névsorában.


Acéllövedék (r.: Stanley Kubrick, 1987.)

Benéz a könyv rajongói oldalára?

Itt leli.

Megvenné a kötetet? Ide katt.

Hétnek hívom a kattanást. Akkor érkezik a reggeli. A kettős csillag ilyenkor az ablak közepén áll. Szeretem a kattanást. A ruhám suhogása, a lépteim koppanása, a lélegzetem ritmusa az enyém. A kattanás azonban másé. Valaki beindít egy rendszert. Megnyom valahol egy gombot. Soha nem látom, ki az. Naponta kétszer érkezik az ellátó komp. Reggel és este. Mindig ugyanabban az időpontban lép be a térbe, és öt perc múlva távozik. Nem időz. A talpam alatt húzódó raktérnél dokkol. Élelmet hoz. Oxigént. Feltölti az energiacellákat. Kipakol. Bepakol. Indul. Mindig a gubó alatt húz el. Olyan, akár egy szürke, lapos rovar. Négy piros fény villog a farán. Megvárom, amíg eltűnik a semmiben, aztán beállok a zuhany alá. A vízgőz hideg, csak a törülközéstől melegszem fel. Addig dörzsölöm a bőrömet, amíg kipirosodik. A reggeli kihűl, mire nekilátok. Se illata, se íze az ételnek. Ruganyos, húspótló pöckök némi kenyérrel. A tea már az első napon sem gőzölgött. Miért éppen a háromszázhetvenharmadikon lenne forró?

 

Gyorsan teltek életem első önálló órái. Egy rozoga, lomha hajó korlátjának támaszkodva bámultam a távolodó partokat. Azt hittem, örül majd a lelkem, ha magam mögött hagyom a szülőföldemet, de nem éreztem mást, csak a vízpermet hidegét az arcomon. Ha volt is dühöm, félelmem, örömöm vagy bánatom, hátrahagytam mindet. Magukba szívták a nedves kérgű fák, a szikkadt mohatalajok. A félelmem rászáradt a tisztiszolga csizmájának orrára, övének csatjára, nadrágjának gombjára; a bánatom együtt hullt a vörös színre váltó levelekkel; a dühömet pedig elfújta a hajnali szellő, amikor ráléptem a hajó rámpájára. Talán csak az örömömből hoztam valamit magammal, mert a korlátnál állva hagytam, hadd áztassa az arcomat a hullámokból felcsapódó tengerpermet. Vitt a hajó egy ismeretlen világ felé, és odafent, a magasban elmaradoztak lassan a sötétszürke vattafelhők. A város nevét, ahová igyekeztem, egy kopott térképen választottam ki. Csak arra ügyeltem, hogy véletlenül se legyenek benne olyan betűk, amelyek a kaszárnyára emlékeztetnek. Akkor még azt hittem, hogy bármit kitörölhetünk nyom nélkül az agyunkból, de ma már tudom, az emlékeink velünk együtt múlnak el.

 

Furcsa érzés egy gubóban élni a semmi peremén. Egyedül. Nincsen olyan orvos, aki ne tudná, hogy előbb-utóbb minden embernél jelentkeznek a tünetek. Hallucinációk. Képzelt párbeszédek. Ismerőssel. Idegennel. Önmagunkkal. Védekezik a magányos elme: attól való félelmében, hogy elveszíti a kapcsolatot a valósággal, kialakít magának egy belső világot. Mert ha csupán kényszerűségből dolgozik – azért, hogy működjön a szív, a gyomor, a tüdő, a máj; hogy mozduljon a láb, a szem; hogy érezzen az ujj, az orr, a fül –, az emberi elme idővel mentális védőhálót sző maga köré. Folyamatosan szűri az emlékek morzsáit, és egy idő után már azt sem tudja, hol van a kint és bent; mi az, ami belőle való, s tőle független. Igaz lesz a hamis, hamis a valóság. Minden összekeveredik mindennel: az emlékek a soha nem lehetségessel, a múlt a soha nem volttal. Ennél magányosabb és teljesebb élet nem is létezik.

 

Inkább füllel?

F. Tóth Benedek 43 című novelláját meghallgathatja Scherer Péter előadásban a Galaktika Hangoskönyvben.

A kikötő, ahol partra szálltam, olyan bűzt árasztott, mintha egy húsgyár pöcegödrében vetettünk volna horgonyt. Az országúton sem volt jobb a helyzet. Az árkokban hegyekbe gyűlt a szemét, helyenként az aszfalt felét is elfoglalta a hulladék. Ahogyan a folyók lerakják a kanyarban a hordalékukat, úgy hagyta maga mögött szemetét az emberiség. Azokat kerülgetve araszolt az emberkonvoj. A fáradtak kiültek megpihenni valamelyik kupacra. Mások aludtak pár órát. Fekvő helyzetben lehettek volna akár halottak is, kupacnyi húsok az emberiség maradékának dombján. Csak ritmusosan süllyedő és emelkedő kabátjuk árulta el, hogy lélegeznek. A legtöbben a 073-as űrkikötőbe igyekeztek, azt remélve, hogy helyet kapnak valamelyik szállítóhajón. Némán araszoltak, szorosra húzták magukon a kabátot, üveges tekintettel számolták lépteiket. Elhaladtam egy parkoló lakókocsi mellett. Mozgó toborzóirodává alakítottak át. Körülötte élére vasalt nadrágú, búgó hangú, mélygombolású ingbe öltöztetett lányok kínáltak életre szóló karriert a Bolygókutató és Élettér-kialakító Intézetnél. A statisztikák szerint egy nap híján éppen negyven esztendőre jött ki egy BÉI-dolgozó átlagéletkora, s figyelembe véve, hogy leghamarabb huszonhárom évesen állhatott bárki szolgálatba, nem tűnt őszintének a toborzók mosolya. Helyesebb lett volna tizenhét évre szóló életet kínálniuk, de azt nem lehetett a hivatalnokok szemére vetni, hogy ne bántak volna jól az embereikkel. A hadseregen és a közigazgatáson kívül alighanem a BÉI-nél működött legtisztábban az értem, érted elve, így nem csoda, hogy kisebb csoport verődött össze a rikkancsoknál – de az is lehet, a lányok dekoltázsa vonzotta a bámészkodókat. Megálltam egy pillanatra, elnéztem az emberek fásult tekintetét, és arra gondoltam, vajon miért nem a Földet próbálják meg élhetővé tenni, miért máshol keresik a boldogságot. Tudta persze mindenki, hogy a bolygó túlcsordul már a népességtől, mégis furcsa volt látni a kitelepülők tömegét. Kezükbe könnyű poggyászt tapasztott a sorsuk, arcukra mély barázdákat vésett a boldogtalanság. Leváltam a társaságról. Hamarosan lefordultam egy mellékútra. Kevés útitársam akadt. Mintha a világ éppen a másik irányba tartott volna, mint amerre haladtam.

 

F. Tóth Benedek: Nélküled a jövő

Graal Könyvek, 2014.

Ajánlott videó

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.