Psszt! Én egyszer megcsókoltam Kádár Jánost is, súgta a Papa Sándorkának.
Ki az a Kádár János?
A Papa édesapja, második Magyar Sándor a Nagy Háborúban, ezerkilencszáznegyvenkettő decemberében a Don-kanyarban teljesített frontszolgálatot mint híradós, húzták a kábeleket, morzéztak a tábori adókon, akkor is, ha pillanatnyi tűzszünet volt, s akkor is, ha csapkodtak az aknák és az ágyúlövedékek. Itt érte Magyar Sándort a hír, hogy rövidesen megszületik az első gyermeke, kérvényt adott be hát a Hadtestparancsnokságra, hogy az áldásra való tekintettel eltávozást kaphasson. Átfordult már a naptár az új esztendőre, amikor megérkezett a válasz, mi több, csodák csodája, igenlő volt: második Magyar Sándort hazaengedték két hétre. Így történt, hogy míg ő otthon töltötte az eltávozást, s örült a január kilencedik napján megszületett kisfiának, azaz harmadik Magyar Sándornak, sejtelme sem lehetett arról, hogy Urivnál éppen megkezdődött a nagy doni áttörés, és odahagyott bajtársai hősiesen harcolva követték egymást a halálba.
Mondhatni, a Papa születése mentette meg az ő apját a pusztulástól, annál is inkább, mert második Magyar Sándort a tömeges visszavonulásba nem rendelték, sőt, mint családfenntartót, leszerelték, miközben a teljes zászlóalja odaveszett.
Második Magyar Sándor a bevonulása előtt a fűzfői Nitrokémiánál dolgozott, a gyári tejcsarnokban, mint sajt- és vajmester. A háború után persze hiába tért volna vissza az üzembe, a tehénállomány olyannyira megfogyatkozott, hogy ott nem kaphatott munkát, a tejcsarnok helyett kénytelen volt a lőporgyártó részlegben dolgozni. Ami azért mégsem ugyanaz. Így ment ez egy évig, amikor hivatalos felszólítást kapott a Veszprém Megyei Közellátási Hivataltól, hogy mint hozzáértő, szervezze meg Balatonfüred tejellátását.
Nem is tétovázott: részletfizetésre megvásárolta Taliándörögdön az uradalmi tejfeldolgozó teljes és gazdátlanul maradt felszerelését, Pécselyen bérbe vett és átalakított egy majorsági épületet, egy új csarnokot, ahová hordhatták a gazdák a reggeli és esti fejésekből a tejet. Persze nem volt ez olyan gyár, mint a régi, a háború előtti, még villanyra se tellett, mindent kézi erővel kellett elvégezni. Füreden volt az elárusító helyük, ahol a Papa édesanyja végezte a kimérést, előírt hatósági árakon. Hajnalonta az egylovas fogattal kocsizták be a kannákat Füredre, a lovat Pista bácsi, egy öreg kocsis, az egyetlen segédjük hajtotta. Menni kellett, ha meleg nyár volt, éppen úgy, mint a jeges, szeles, téli reggeleken, legfeljebb akkor a kerekeket szánra cserélték. Ezeken a hideg hajnalokon a Papa egyedül maradt a kis házban, hároméves kisgyerek, a szülei a parazsat is eloltották, nehogy tűz üthessen ki, ettől viszont csakis a vaskos dunyha alatt lehetett átvészelni a hosszú órákat, amíg az anyja hazaérkezett.
Az apró ablakot elhomályosította a jégvirág, eltompította az odakinti, amúgy is bágyadt fényt.
Délután lett már, addig, hacsak nem pisilnie kellett, a Papa ki se kelt a meleget adó dunyha alól.
Ha meg kikelt, hát szaladt is vissza, hogy meg ne fagyjon.
Behunyta a szemét, hallgatta a szél zúgását és a ház percegéseit.
Csak az a tej, az ne volna.
Ha nem lenne tej, akkor nem kellene hajnalban kelni, nem lenne fejés és árusítás, nem lenne a mindent belengő, undorítóan édeskés szag, nem lennének a mindenhová eljutó fekete legyek.
Hallani, ahogyan ropog a hó a ház körül.
Én Istenem, jó Istenem, apasszál el minden tejet.
Én Istenem, jó Istenem, döglesszél meg minden tehenet.
Minden, minden, minden tehenet.
Milyen jó, hogy a hónak nincsen tejszaga!
Csak amikor már hazaért a kocsi, akkor fűtötte be az anyja a csikótűzhelyet, akkor, a lassan terjedő melegben kelt ki az ágyból harmadik Magyar Sándor is, akkor beszélgettek, akkor énekeltek, akkor öltözött fel, akkor kezdődött neki a nap.
Így ment el három év, addig éltek ott kint, a tejüzemnél, és a három év alatt a Papa minden hajnalban magára maradt. Tavasztól, amikor már megenyhült az idő, délután, amikor az anyja már elfáradt, ő felmászott a padlásra, ahol a galambok laktak, vagy hátrament a hidashoz, és a malacokkal beszélgetett. Ha az anyakoca megszoptatta őket, és úgy, ahogy voltak, sorban heverve elaludtak, sokszor ő is odafeküdt közéjük az emse nagy, meleg hasára, és velük szendergett. Őt az a disznó soha nem bántotta, pedig amikor az apja az ólt almozta, sokszor még a lapátot és a gumicsizmáját is megharapta.
Három év után egyszer csak megállt egy csapott hátú, nagy, fekete autó a csarnok előtt.
Hivatalnokok voltak a megyétől.
Úgy államosították a tejüzemet ezerkilencszáznegyvenkilencben, olyan hirtelen, hogy még a szomszédasszony zománcos vödrét se engedték kivinni onnan, hiába bizonygatta, hogy csak maradék savót kért volna a malacainak. Aztán már nem bizonygatta, inkább elszaladt, ne jegyezzék meg a nevét, ha nem muszáj.
Mindent felírtak, aztán lepecsételték és lelakatolták az ajtót, akkortól nem volt bejárása senkinek, cserébe csak egy leltári ívet adtak. Hiába beszélt a törvény a tíz fő feletti kisüzemek államosításáról, s hiába volt Magyar Sándorék csarnoka a Pista bácsival együtt is csupán háromszemélyes vállalkozás. A fekete autósok elmentek, és nem is tértek vissza egy évig, addig ott rohadt a magára maradt csarnokban még a kiméretlen tej és a vaj is, a pusztulás egyre édeskésebb és áthatóbb szagát árasztva az ablakokon át, és ott rozsdásodtak a magukra hagyott szerszámok, tele a rájuk ragadt fekete legyek hulláival.
Zöldnek látszik a legyek háta, ha rájuk süt a nap.
Harmadik Magyar Sándor egy hét múltán súgta meg az anyjának, hogy talán az ő imáit hallgatta meg, aki az ilyesmire figyelni tud, ha van Istenke, akkor ő segített, hiszen ő hajnalonként és a sötét délelőttökön egyebet se kért, mint hogy zárjon be végre a csarnok, ne kelljen éreznie többet a tej szagát, ne kelljen hallgatni félálomban a távolodó fuvaroskocsi zaját.
Akkor hát mégis csak van valahol az Isten, ha ennyire megteszi, amit kérnek tőle, nem?
Ha itt van közel a gonosz, akkor a jónak is léteznie kell.
Ohó, angyalom.
Nincsen semmi baj, kisfiam.
Egy év múlva, amikorra megalakultak a megyei tejipari vállalatok, Magyar Sándorék beköltöztek Balatonfüredre, egy bérelt lakásba.
Harmadik Magyar Sándor szerette az iskolát, szerette, hogy immár a malacok helyett gyerekekkel barátkozhat. Igaz, közöttük nem lehetett olyan békésen elheverni, és az is igaz, hogy amikor tél elején a tanár cipőellenőrzést tartott, hogy ki lehet jogosult a cipőtalpalásra, az egész osztályból csak ketten nem kaptak utalványt: egy volt vezérkari ezredes lánya, és ő, a tejgyáros fia.
Mert ezt mondták rá, hogy gyáros.
És mint kiderült, mind a kettejüknek egy nagy X szerepelt a megfelelő rubrikában a neve mellett az osztálykönyvben. M betű jelölte a munkásokat, P a parasztokat, E, az egyebeket és X az osztályidegeneket.
Mivel bakancsa nem lehetett, az anyja gumiból készült, oldalt patentos hócipőt vett harmadik Magyar Sándornak, hogy abban mehessen az iskolába.
Fehér cipőt, mint egy lánynak.
Fehér cipőt, olyan fehéret, mint a tej.
Abban a hócipőben állt az osztály szélén, a zászlófelvonáskor, és énekelte a többiekkel együtt: Rákosi a legjobb apa, minden dolgozó a fia, gondot visel az országra, békére és szabadságra.
Rákosi egy nagy, habos pohár tej.
Tele van szőrös hátú, nagy, fekete, döglött legyekkel.
Csillog a hártyás szárnyuk a habok között.
Második Magyar Sándor és a felesége az államosítást követően visszamentek dolgozni a Nitrokémiához.
Egy éve voltak már a töltényeket gyártó részlegnél, amikor robbanás történt a raktárnál.
Az újság nem írt sokat a balesetről, a hír csak annyi volt, hogy kisebb robbanás történt a petárdákat gyártó részlegen. Azt nem említették, hogy a kilökődött dobozok egyike a vasajtón kívülre zuhant, ott robbant fel, pörgött, ahogy égett, és a szanaszét robbanó lövedékek valósággal szertelyuggatták az egyik munkásasszonyt, második Magyar Sándor feleségét.
Úgy hevert a földön, hogy a testén át látni lehetett a rücskös betont.
A temetés után második Magyar Sándor már soha nem talált magára.
Reggelente felöltöztette a fiát, késő délután, ha hazatért, ült a konyhában, a tűzhely mellett, sápadtan és szótlanul, mint aki a gondolataiban egészen másutt jár. Apró fadarabokat dobott a tűzre, egymás után, gépiesen, nézte rezzenéstelen tekintettel, ahogy lángra kapnak, aztán átégnek, s amikor felgörbülve visszahajlottak már, akkor nyúlt a következőért.
Ugyanaz a tűz, de mindig más a fadarab.
A tölténygyári robbanást követő évben kaptak egy végzést a megyétől, hogy a Taliándörögdről részletre vásárolt szerszámok révén az ottani uradalom részbeni örököseinek nyilvánították őket, s mint ilyenek, harmincezer forint kártérítést kötelesek befizetni a magyar népgazdaság számára.
Fellebbezésnek helye nincsen.
Harmincezer forintot nem lehet befizetni még tíz év alatt sem.
Nincsen olyan részletfizetés, amiből a harmincezer forint összerakódhat.
Egy ügyvéd, akit még a háború előttről ismertek, azt javasolta nekik, hogy harmadik Magyar Sándor kérje állami gondozásba magát, akkor a kártérítés őt már nem érintheti. Sőt, akkor ő megszabadul attól az x jeltől is, hiszen a nép fia lesz. Második Magyar Sándoron pedig, ha akarják, se tudják azt a rengeteg pénzt behajtani.
Tízéves volt harmadik Magyar Sándor, amikor ezerkilencszázötvenháromban előbb Bicskére, állami gondozásba, s aztán a következő évben Fótra költözött. Az első helyén az apja meglátogatta őt minden hétvégén, pedig akkoriban, ha tehette, napszámot is vállalt a Füred fölötti, környékbeli földeken.
Ott történt a balesete is. Harmadik Magyar Sándor az általános iskola ötödik osztályába járt, amikor ősszel értesítették, hogy a mélyszántásnál segédkező apja beesett a traktor alá. Állítólag engedély nélkül végezte a szántást, de ha nem is konyított hozzá, akkor sem értette senki, hogyan eshetett hátra, az ekevasak közé, a traktor meg csak ment tovább, egészen a szántó széléig, ahol a domboldalnak futott, második Magyar Sándor pedig ottmaradt a barázdában egyedül, az eke úgy hasította szét, hogy csak vászonba gyűjtve lehetett elvinni a testét.
Amikor megtalálták, a frissen kiforgatott föld beitta mind a vérét.
Fehér volt az arca, mint az aludttej.
Ne sírj, kisfiam, a legjobb helyen vagy, itt nem eshet semmi bajod.
Harmadik Magyar Sándor már az első intézeti hónapban megtanulta, hogy a továbbélés a túlélést jelenti, megtanulta, hogy szorgalmasabb legyen a szorgalmasoknál, és megtanulta, hogy ha akart valamit, akkor nem az Istenkét kérlelte, hanem összeszorította a fogát, és hátra tett kézzel, felnyújtott ujjakkal jelentkezett.
Őrsvezető lett az úttörőcsapatban, minden jeles alkalommal szerepelt a kulturális műsorokban, tagja lett az énekkarnak, ahol szólót is énekelt, a jó tanulmányi eredményéért és kiváltképpen a kiemelkedő közösségi munkájáért könyvjutalmat kapott. Az úttörőcsapat küldöttségének tagjaként juthatott el aztán arra a csodálatos május elsejei felvonulásra, tizennégy évesen, ezerkilencszázötvenhétben, ahol a Városliget mellett, velük együtt egymillió ember köszöntötte a boldog és szabad Magyarországot, az ellenforradalmi bandák leverését, és Kádár Jánost, a Magyar Szocialista Munkáspárt első titkárát. Harmadik Magyar Sándorék piros lufikat kaptak, pirosat, mint a nyakukba kötött kendő, a csuklójukra kellett rögzíteniük, nehogy idő előtt szökni engedjék a gömböket, fehér ingben és vörös nyakkendőben vonultak, és integettek az emelvényen álló férfiaknak. A felvonulás után csatos üveges Bambit ihattak a városligeti tó mögött, és egészen késő délutánig ott ünnepelhettek a sokadalommal, sütött a nap és alig fújt a szél, fogócskáztak, és aztán elhevertek a fűben.
Azért a fehér ingetekre vigyázzatok, gyerekek.
Ugyanabban az évben nyár végén, az alkotmány és az új kenyér ünnepén a kisújszállási sportpályára is elvitték őket, ahol Kádár János mondott beszédet, és a tribünön a nép és az ország vezetője mellett nemcsak a párt- és állami vezetők feszítettek, de ott volt a moszkvai Világifjúsági Találkozó nemzetközi delegációja is, ahogy a hangosbemondó felkonferálta őket, többek között egy német ügyvéddel, egy norvég sakkozóval és egy dél-amerikai, pontosabban kolumbiai újságíróval, Gabriel García Márquezzel, aki népzenészként vett részt a Szovjetunióban rendezett összejövetelen. A köszöntések elhangzása után az úttörőcsapat kiválasztottjai, köztük harmadik Magyar Sándor is, felszaladtak egészen a tribünre, és átadták a kezükben szorongatott vadvirágcsokrokat a párt vezetőinek és a kedves vendégeknek. Sándort az a különleges szerencse érte, hogy ő egyenesen Kádár Jánosnak nyújthatta oda a virágait, és a párt első embere nemcsak megsimogatta a tiszta tekintetű, fehér inges, vörös nyakkendős, kipirult fiúcska haját, hanem le is hajolt hozzá, megölelte és megcsókolta őt.
Harmadik Magyar Sándor pedig, ugyan remegett a keze és a lába a megtiszteltetéstől, de azért a szabad karjával átölelte az első titkár nyakát, és nagy bátran ő is puszit nyomott a férfi frissen borotvált arcára.
A jelszavunk munka és béke.
Talán ez volt az a sorsdöntő pillanat, amikor harmadik Magyar Sándor eldöntötte, hogy példát véve a nevelőiről, s visszaadva azt a sok szeretetet és gondoskodást, amiben része volt, ő is a jobb sorsra érdemes gyermekek oktatásának fogja szentelni az életét.
Vagy ha nem ez volt, akkor ez is lehetett volna.
Talán ez volt az a pillanat, amikor megértette, hogy létezik olyan összetartozás, amelyben kisfiúknak és felnőtt, harcedzett férfiaknak egyaránt megvan a helye, feltéve, ha valahányan a nép érdekében akarnak küzdeni.
S talán ez volt az a pillanat, amikor harmadik Magyar Sándor számára mindaz, ami addig történt vele, a félhomályos, dunyha alatt töltött reggelektől a magányos kóborlásokig, a füredi iskola kitaszított, osztályidegenként megbélyegzett tanulójától a Dózsa György úti felvonulásig, a csuklóját rángató léggömbig minden történet egyetlenegy nagy és egyértelmű mondattá tapadt össze, egy intéssé, amit Kádár János a kisújszállási tribünön is elmondott: nem az a fontos, hogy honnan jössz, hanem az, hogy hová tartasz.
Talán.
Az volt az év, amikor novemberben az addigi menhelyet átalakították Fóti Gyermekvárossá.
Harmadik Magyar Sándor, immár mint a Gyermekváros felnőtté serdült polgára tette le az érettségit tizennyolc évesen, ezerkilencszázhatvanegyben.
Addigra a hajdani nevelőintézet valóságos kis várossá nőtte ki magát, majdnem ezer gyermeket gondoztak és neveltek ott, a lakókról száznegyven nevelő és pedagógus, és kétszáz fős kiszolgáló személyzet gondoskodott.
Itt nem érhet téged semmi baj, nagyfiam.
A kastély melletti ősfás területen a növendékek szállásai mellett pedagóguslakások, óvodák, iskolák, tanműhelyek, sport- és kulturális létesítmények, könyvtár, színházterem és mozi is helyet kaptak, a hétköznapi szükségleteket központi konyha, mosoda, varroda és cipészműhely elégítette ki, volt belső fodrászat és posta is. Az egészségügyi ellátást külön rendelő, valamint egy kis kórház, az Egészségház biztosította, a kastélyparkhoz közvetlenül csatlakozó százötven holdas területen tangazdaságot alakítottak ki, ahol mezőgazdasági és kertészeti szakképzés folyt, innen látták el a Gyermekvárost friss hússal és zöldségfélékkel.
Traktor is, eke is.
A helyi képzésnek köszönhetően évente hetven-nyolcvan szakmunkás-bizonyítvánnyal, érettségivel vagy gyermekfelügyelői, óvónői oklevéllel rendelkező fiatal került ki az intézményből, köztük harmadik Magyar Sándor is, aki, köszönhetően a jó ellátásnak és az egészséges táplálkozásnak, nem volt olyan nap, hogy ne ivott volna legalább egy pohárnyi friss, egészséges tejet.
Jót tesz a csontoknak és jót tesz a léleknek is.
Élet, erő, egészség.
Bár minden gyermeknek juthatna mindennap egy pohár finom, friss tej szerte a világban!
Addigra persze már belépett a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetségbe, és beadta a jelentkezési kérelmét is a tanárképző főiskolára.
Tanári diplomáról álmodott, szerelemről és szeretetről, családról és gyerekekről, akiket majd úgy nevel, hogy az ország megbecsült, hasznos dolgozói lehessenek. Politechnikát és földrajzot akart tanítani a gyerekeknek, hogy ismerjék meg és szeressék a világot, ami körülveszi őket.
Legyen ügyes a kéz és legyen hajlékony az ész.
Nincsen ám csodálatosabb szerszám az emberi kéznél, talán csak egy, az alkotó gondolat.
Lám, az acél is sír, hajlong.
A többit meg majd mind ezután.
Kőrösi Zoltán: Szívlekvár
Libri, 2014
