Gumicsizma. Az kéne most a Mezítlábas Fesztiválra, nevetek fel kissé keserűen. Irigykedve nézek a rutinos fesztiválozó, huszonéves lányokra. Eddig egész jól megúsztuk, gondolom magamban, és még van két száraz ruhám.
Gumicsizma. Az se segítene most, gondoltam a zuhogó esőben, félúton a sportpálya felé és csak azért nem voltam dühös és elkeseredett, mert tudtam, hogy itt a vég, és nem azt értem ez alatt, megnyílt az ég, és egy szakállas pasi elkezdett szövegelni, kezdjek építeni egy bárkát, hanem azt, véget ért számunkra a fesztivál.
Az In memoriam Cseh Tamás rendezvényre igyekeztünk. Öt perccel azelőtt, hogy elindultunk, Petra a hangszerkészítő sátornál zenélt és táncolt az alkalmi zenészekkel, legalábbis rázta a csörgőt, mint Krisztus a vargát. Megszokásból kezdtem kémlelni az eget, nem mintha bármit meg tudtam volna jósolni, ezekben a napokban bármikor leszakadhat az ég, sem vészjósló fekete felhő, sem elsimult szürkeség nem kell hozzá. A program a focipályára lett hirdetve, ez szűk tíz perc séta a főtértől. Félúton jártunk, mikor kövér cseppek kezdtek hullani, először csak pár hatalmas esőcsepp, olyan nagyok, mintha tojások loccsantak volna szét a járdán. Aztán szitált és szemetelt és én akkor még reménykedtem abban, hogy megússzuk.
Fotók: MTI/Sóki Tamás
Nem úsztuk meg: ömleni kezdett az eső. Pillanatok alatt ázott el minden, Petra védve volt, a babakocsi műanyag ablakán kukucskált kifelé és vigyorgott anyán, aki nejlonzacskóval a fején pakolt olyan veszett gyorsasággal, mintha négy karja lenne. De nem bántam, amiatt sokkal jobban aggódtam, hogy félni és sírni fog. A teremtés csúcsának elég egy kis eső és máris kiszolgáltatott, nyamvadt kis lénnyé változik, aki nevetséges módon nájlonzacskókba csomagolja a telefonját, a fényképezőgépét és egyéb értékeit, amik nélkül nem élet az élet a 21. században.
Közben búcsúztam, nemcsak Cseh Tamástól, de Máté Gábortól is, akivel Bérczes Laci beszélgetett tegnap. Wahorn festményeitől, a rendhagyó tárlatvezetés után még egyszer végig akartam nézni a kiállítást, nehogy véletlenül valami csalafinta dolog legyen és a Kacsanő „A” című kép mégse legyen már eladva! A Narancsligettől, a Hrabal-vurstlitól, a Katona-mozitól. Hát megszakad a szívem. Hátha mégsem.
De. Bő óra múlva értünk haza, én mezítláb, mert a papucsom nem bírta a fél lábszárig érő vizet. Átöltöztünk, gyors, hevenyészett hajszárítás, aztán felmértem a károkat. Felmértem, mi nincs: nekem száraz ruhám, ó, már a Petrának sem, néztem ki az ablakon, éppen akkor ült le az udvaron a kutya mellé. Nincs száraz cipőm, a nagyobb baj, hogy a Petrának is egy maradt. Mi nincs még? Esélyünk, hogy a ruhák és a cipők megszáradjanak, további esőket, zivatarokat jósolnak. De a legnagyobb baj a babakocsi: az teljesen átázott, legalább két napsütéses nap kell, míg kiszárad. Babakocsi nélkül nem megy.
Gyorsan döntöttem, és még gyorsabban pakoltam, hogy ne fájjon annyira. És nagyon vigyáztam, ne hergeljem bele magam kudarcélménybe. Hogy nem sikerült. Hogy nem jött össze. Hogy hogyan lehetett volna máshogy, mit rontottam el. Semmit. Kolombusz sem azért tök menő, mert felfedezte Amerikát, hanem azért, mert hitt magában és volt mersze elindulni, nem? Nahát.
Bérczes Laci szavai csengenek a fülemben a Horváth Csabával folytatott beszélgetésről: „Végre, valami igazi!” Ebben a világban, ahol semmiről nem lehet tudni, mi igaz és mi talmi, ki hazudik, ki mutatja meg a valódi arcát a másiknak, kinek és mit hihetünk, itt vannak ezek az előadások, Horváth Csaba fiataljai, a Katona öregjei, itt vannak ezek a zenészek, és pár napra azt érezhetjük, hogy ez igaz. Hogy ez valódi. Hogy nincs hazugság, álszent képmutatás és senki nem akarja a hátunkba szúrni azt a kést.
Ezért fájt innen hazajönni. Meg azért, mert most élhettem át először azt, amit régóta tudok, de tudni valamit és átélni nem ugyanaz: az irodalom, a művészet kézzelfogható, lüktető valóság, hétköznapi emberek ajándéka, akiket meg lehet érinteni, akik itt járnak és élnek közöttünk, ugyanazt a benzinbűzös levegőt szívják mint mi és nem utolérhetetlen, csak irodalomkönyvekben szereplő fekete-fehér portrék, akikről megpróbáljuk kitalálni, mire gondolhatott, mint művész, mikor megírta. Itt vannak, elmondják ők maguk, csak kérdezni kell.
