Az elmúlt pár hétben beszámoltunk már külföldi nagy fesztiválról (Pohoda), hazai nagyobb fesztiválokról (VOLT, Balaton Sound, Hegyalja), ugyancsak hazai városi fesztiválról (Utcazene Fesztivál), de a kevéssé ismert megmozdulásokat eddig mintha kerültük volna. Talán azért, mert akkora dömping van fesztiválokból, hogy próbálunk mi is azokról írni, amikről tudjuk, hogy tuti jó lesz. Ahol tudjuk, hogy világhíres fellépőkkel találkozhatunk és ami sokakat érdekelhet. Erre a hétre azonban egy új – a telítettnek tűnő piacra betörni próbálkozó – fesztivált választottunk, a Balaton partján fekvő Fonyódligeti Gyermektáborban megrendezendő Babel Sound Campet pécéztük ki magunknak.
Borzasztóan fontos, hogy kempingről, táborról van szó. Faházakkal, büfével, foci-, és kosárpályával, összefirkált emeletes ágyakkal, sátrakkal, házirenddel, enyhe nosztalgiával. És még fontosabb, hogy a programban is kempingről beszélünk, nem pedig fesztiválról. Ellentétben a fent említett rendezvényekkel, itt nem az van, hogy az ember odaáll a színpad elé, sörrel a kezében és megnézi az aktuális kedvencét (persze az is van), inkább egy kilenc napon át tartó közös zenélésről. Tehát, ha valaki úgy érzi, hogy végre szeretne indonéz hangszereken játszani, esetleg afrikai ritmusokat megtanulni, az minden további nélkül beülhet a délelőtti, koradélutáni workshopokra és azonnal zenésznek érezheti magát. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy az itt levők jelentős része amúgy is az. És akkor máris eljutottunk az egyik legfeltűnőbb ponthoz, vagyis a hihetetlenül családias hangulathoz.
Az első napon állítólag négyszázan voltak Lajkó Félix koncertjén (mi azon a napon még Roy Pacira ugráltunk Veszprémben, mondom, dömping). Aztán eddig a keddi PASO buli hozta a hétköznapi nézőcsúcsot a maga kétszáz-kétszázötven nézőjével. És a legjobb az egészben, hogy ez itt látszólag senkit nem zavar, sőt. Mindenki örül, hogy ilyen különleges élményben lehet része. Még a zenészek sem hőzöngenek, inkább mosolyognak egyet és aztán ragaszkodnak a koncertjükhöz, amit aztán tisztességgel le is játszanak. Jönnek ide bőven külföldi fellépők is Szlovéniából, Szerbiából, Boszniából, Belgiumból, Indiából és ők is nagyon hálásnak tűnnek, némelyikük pedig marad is egy-két napot. Tényleg tábor jellegű az egész.
Kicsit olyan, mint valami béke szigete. A hirdetésekben feltüntetett dübörgésmentesség teljesen igaz (még a diszkó is fejhallgatós, vagyis silent disco). Reggel felkel az ember, kimegy a közértbe kifliért, vagy a tábori büfé – sajnos elég szűkös kínálatából – választ valamit, megreggelizik, aztán egy kis ejtőzés a tó partján, fél óra lazító séta a vízben az első úszható részig – tekintve, hogy a déli parton vagyunk -, úszás, háttérben a Badacsony, a Szent György-hegy, a Csobánc, a Gulács, majd fél óra séta a vízben a part felé. Aztán egy kis ez-az, majd jön a zenetanulás, valami kis ebéd. Na itt meg is állnék egy pillanatra. A fesztivál (kemping) egyetlen igazán gyenge pontja itt van. A programfüzetben megjelent nemzetek konyhájának (zsidó, balkáni, spanyol, indiai, észak-afrikai), ugyanis csak a nyoma látható. Vagyis konyhák vannak felépítve egy csomó helyen, azonban főzni mintha nem tudna senki sem, vagy egyszerűen mintha az alapanyag hiányozna, leszámítva a romákat, ahol pedig akkora a habzsi-dőzsi, hogy ők mentik meg a táborlakók életét a hihetetlen pörköltjeikkel és sültjeikkel. Keddre már sikerült még egy konyhát beüzemelni pizzával, meg sült hússal, de azért a nemzetek konyhája még mindig erős túlzás. Talán hétvégére összeáll. Vissza is gyorsan a napi rutinhoz: ebéd után zenélés, kis szunya a parton és kezdődnek is a nagyon jó hangosítással megtartott jobbnál jobb hangulatú koncertek.
Ezekből is nagyon jól látszik, hogy első fesztiválról van szó, annak minden gyermekbetegségével. Ennek két kimenetele lehet, tekintve a reméltnél kevesebb nézőt. Az egyik, hogy a főszervező – mivel nagyon sok jó zenekart hívott meg, akik ugye nem mindig olcsók – akkorát bukik, hogy el is felejti a fesztiválozás ezen formáját, vagy a másik lehetőség, hogy Babel Sound (esetleg más néven )a következő öt évben folyamatosan fejlesztve kinövi magát a és megfelelő alternatívát nyújt majd sok világzene-rajongó embernek a fesztiválozásra. Mi az utóbbiban bízunk, és reméljük, 2015-ben majd könnyes szemmel és büszkén meséljük, hogy ott voltunk az elsőn és sznobságunktól örömittasan, nagyképűen tesszük hozzá majd, hogy: hjajj az volt ám a jó, amikor még csak pár százan voltak itt.
Bármelyik is történjen, az biztos, hogy ezt azért most érdemes még megnézni (szombat estig lehet). Akár azért, hogy majd az a bizonyos mondat a mi szánkat is elhagyhassa pár év múlva, de leginkább azért, mert ha az embernek nincsenek hatalmas elvárásai, nincs teljesen beszorulva a fogyasztói világba (bár ugye ez is pénzbe kerül, és azért úgy nehéz), hajlandó mindennek örülni, ami van, ezek mellett pedig szereti a sokféle minőségi világzenét, akkor ennél jobb helyet keresve sem találhat.
