A tömeggel együtt pedig jött a por, az előző nap még meglepően hiányzó szemét, sőt a vihar is. Hogy ezek a dolgok egymással milyen összefüggésben álltak, illetve hogy mennyiben felelt mindezért az egész fesztivál legnevesebb fellépője, az este a nagyszínpadon játszó Slayer, annak a részleteibe ne menjünk bele. Egy mindenesetre biztos: a Slayer nemcsak a legnevesebb, hanem a legnagyobb várakozással fogadott fellépője is volt a Hegyaljának, és ezt még azzal együtt is merem állítani, hogy egészen megmagyarázhatatlan módon az előtte koncertező Guano Apesre is sokan készültek már kora délutántól Tokaj-szerte a Lords of the Boards és az Open Your Eyes bömböltetésével.
A napközbeni punnyadás vége és a két főzenekar színre lépése között azonban még volt néhány óra, amit a fesztivál egy laza kultúrsokkal hidalt át. A délutáni órákban Tokaj vendéglátóipari egységeit és köztereit a szokásos otthonossággal ellepő közönséget egy rakat egészen különböző program várta, este hét körül például három színpadon egyszerre játszott az Óriás, a Dalriada és az Irie Maffia, előbbi rockzenét rockereknek és csajoknak, csatakosra izzadva, utóbbi kettő pedig népzenekarral támogatott dajdajozós metált fekete ruhákba és prémekbe burkolva, illetve jamaicai zenét, jamaicaiasan és magyarosan. Aztán pedig rögtön jött a következő kör: az Óriástól a testvérzenekarának is nevezhető Isten Háta mögött vette át az erősítőket, a Dalriadától a velük szintén könnyen rokonítható finn mulatósmetál-alakulat, a Korpiklaani, az Irie Maffiától meg a hozzá semmiben nem hasonlító – ta-damm, el is érkeztünk a főműsoridőhöz – Guano Apes.
Ennek a kavalkádnak köszönhetően már akkor is masniba kötött agytekervényekkel érkeztem volna meg a német zenekar koncertjére, ha előtte nem állok meg egy rockszámokra előadott breaktáncbemutatónál a fesztivál kietlen hátsó traktusában, és nem hallom meg messziről, hogy a zenei ízléstelenséget az elviselhetetlenségig fokozni képes Korpiklaaninak van képe elnyomni tangóharmonikával a Motörheadtől az Iron Fistet. Minthogy azonban ez is megtörtént, kis túlzással úgy estem be a nagyszínpadhoz, mint Pheidippidész Athénba a marathóni diadal után.
Oltalomra azonban nem nagyon számíthattam, hiába maradtam életben, mert a Guano Apes az újjáalakulása óta is ugyanolyan unalmas és fölösleges, mint a feloszlása előtt volt. Nem tudom, hányan emlékeznek még arra a három egymás utáni, vészterhes évre, amikor az együttes a Sziget nagyszínpadát gyalázta meg mindig egyre kevesebb érdeklődő előtt, mindenesetre azóta összesen annyi változás történt, hogy Sandra Nasic énekesnő már nem buggyos gatyában és mackófelsőben, hanem nőnek öltözve csapatja, meg van a színpadon egy másodgitáros is. Más szóval a Guano Apes továbbra is egy rém sótlan zenekar, három darab híres számmal, és bár volt lelkes része is a közönségnek, azért sok nézőn lehetett látni, amikor más dalok szóltak, hogy ők bizony nem is várnak mást, csak ezt az ominózus három slágert. Vagy még azokat sem, mert mellettem például valaki minden dal után azt kiabálta, hogy „Slayer, Slayer”. Én teljesen meg is tudtam érteni.
Ha már a kántálásnál tartunk: az Irie Maffia délutáni fellépésének végén a frontember azzal búcsúzott a közönségtől, hogy „Peace, peace, peace”, amiről nekem a program ismeretében egyből az jutott eszembe, hogy ehhez azért még Tom Arayának is lesz egy-két szava. Így is történt, a Slayer koncertjén ugyanis már harmadikként a War Ensemble című dal zakatolt, aminek híres kiállásában a frontember csak annyi üvölt, hogy „Waaaaar”. Persze aki odafigyel, az tudja, hogy egyáltalán nem összeegyeztethetetlen ellentétekről van itt szó, hiszen az Irie Maffia arról beszél, hogy békességre lenne szükség, a Slayer meg közli a tényt, hogy sajnos háború van, és éppen azért utánozhatatlan, mert az emberi természet sötét oldalát nála plasztikusabban és rémisztőbben senki nem foglalja dalokba – de ebbe ne is menjünk bele, hiszen volt már szó róla a zenekar előző koncertje kapcsán.
Ehhez a bizonyos hibátlan előző koncerthez viszont akarva-akaratlanul is hasonlítani kell a hegyaljás Slayer-bulit, és a szomorú, bár nem meglepő konklúzió az, hogy nem lehet egy lapon említeni őket. Erről mondjuk legkevésbé az együttes tehetett: bár a még mindig gyógyuló Jeff Hanneman helyén a múltkor Pat O’Brien jobban teljesített, mint most a peckesen lépdelő, és a tipikus vijjogó szólókat túl dallamosan játszó exodusos Gary Holt, a banda nagyjából hozta a formáját. A Dead Skin Masktől és a Silent Screamtől borsódzott a hát, a Spirit in Black és a Hallowed Point kellemes meglepetés volt, a Chemical Warfare meg gyalult, szóval részükről minden úgy ment, ahogy kell.
Az inkább kíváncsi, mintsem odaadó közönség soványka ovációja azonban eléggé leültette a hangulatot, úgy 60-70 perc után pedig jött egy vihar, így a koncert félbeszakadt, a publikum fedezékbe rohant, a zenekar pedig már csak egyetlen számra, az Angel of Deathre tért vissza, és olyan klasszikusok nélkül távozott, mint a South of Heaven vagy a Raining Blood. Nyilván nem rajtuk múlt persze, és igazából nem is rossz szájíz, hanem csak hiányérzet maradt az emberben, mert a Slayer mindenhogyan Slayer (viharban meg különösen ijesztő), de ennél azért lehetett volna nagyobb is az élmény. Még szerencse, hogy valószínűleg lesz is, a Hegyalja meg így is rendben volt idén.
