Azt történt ugyanis, hogy az első napi hatalmas keveredés és a magyar versenyzőkre való koncentrálás után neki álltunk az esti fellépők felé fordítani a fókuszpontjainkat és megdöbbentő felismerésre jutottunk:a fellépők többsége valahonnan délről értkezett. Olaszországból, Spanyolországból főleg. Ennek egyenes következménye volt, hogy forró ritmusok, lüktetés jellemezte ittlétünket. Persze voltak például Németországból érkező csapatok is, de valahogy ők sem épp a hochdeutsch dallamokat részesítették előnyben. Mintha ez az utcazene stílus igazából csak a fiesztáról szólna és mintha csak délről jöhetne. Vagy egyszerűen csak nekünk magyaroknak más az elképzelésünk az utcazenélésről, miközben mostanra már teljesen meghaladtuk korunkat és mi is mediterrán országgá változtunk. Gondoltam ezt egészen addig, amíg azért szembe találkoztam a rögvalósággal: tizenéves magyar fiatalok a várkapu aljában, gitárral kezükben fejhangon üvöltik Varga Miklós nagybecsűjét, a Vén Európát. Na ebből aztán arra következtettünk, hogy valószínűleg a szervezők szeretnék csak, ha mi is a mediterráneum része lennénk, de sebaj mi fejet hajtottunk ezelőtt és boldog fiesztázó közönséggé avanzsáltunk.
Nagyon mást nem is tehettünk volna, hiszen esténként, mindig a vár felé vettük az irányt, ahol a fizetős helyszínen tartották meg a nagykoncerteket, és ahol a többi színpadhoz képest kicsit úgy éreztük magunkat, mintha valami V.I.P. részre tévedtünk volna, mivel itt az utolsó két estén a laza félháznak is csak erős túlzással nevezhető embertömegben, mintha a fesztiválozás egy másik dimenzióját ismerhettük volna meg. Ellentétben a városban levő koncerteken összeverődött tömegekkel, ezen a helyszínen csak azok voltak, akik hajlandók voltak fizetni is azért, hogy koncertélményben részesülhessenek. Sajnálatosan kis hazánkban ez a szám még nem a legmagasabb, de mondjuk egy ilyen fesztiválon – ahol az ingyenes konkurenciát is maga a szervező teremti meg – ez evidens. És hogy miért is érte meg fizetni, miközben a Veszprém belvárosában is koncertek voltak mindenfelé? Hát mondjuk a 12 tagú mexikói Los De Abajoért, akik hangosan saludozva (és néha nazdarovjézva) úgy hozták a meszkál érzést, hogy mi már konkrétan Gizella királyné szobrán is egy hatalmas szombrérót láttunk. Vagy másnap, a venezuelai Desorden Públicóért, a cha-cha-chával és skával kevert igazi latin amerikai tombolásért, ahol mindenki beszólhatot egy kicsit a pénzügyi rendszereknek. (Ez az attitűd amúgy többször is visszatérő motívuma volt az egész fesztiválnak. Néha kicsit olyan volt, mint valami békés G8, G12, G21 elleni tüntetés – legalábbis a zenészek részéről, a nép mintha még nem vette volna a lapot.)
Az igazi őrület azonban Roy Paci koncertjén szabadult el. Egyértelműen ez volt a fesztivál legjobb bulija. A szicíliai trombitás vezette zenekar a tőle megszokott minőségben hozta az olaszos (sértődés elkerülése végett: szicíliai) dallamokat, amiket aztán szintén felütöttek egy kis skával, olyannyira, hogy a koncert vége felé még a a ska legnagyobbjai előtti tisztelgésükként a Madness One Step Beyondját is eltolták. A kavarodásba még egy kis Hare Krisnázás is belekerült a színpadon és tekintve, hogy itt is a már előbb említett stílussal segítettek rá a bulira, konkrétan megalkották a Hare Kri-Skát. És természetesen nem maradhatott ki a partizánok örök himnusza, a Bella Ciao sem. A ráadásban pedig a technikai okok miatt elmaradt spanyol származású, magát olasznak érző Tonino Carotone színpadra lépése a Me Cago En El Amor című slágerrel – saját zenekrának hiányában Roy Paciékkal -, egyszerűen fenomális volt.
Nagy hibát követnénk el azonban, ha nem említenénk meg itt azokat az utcazenei produkciókat, amik miatt ez a fesztivál annyira élvezetessé tudott válni, és aminek csupán megkoronázása volt az imént említett fizetős nagyszínpad. Olyanokra gondolunk itt, mint a közönségdíjas, nevükkel megegyezően fiatal blueserekből álló Young Bluesers, a szakmai zsűri díját elnyerő kísérletezős – egyszerre dorombon játszó és szájdoboló – Allan Nes, az igen meggyőző produkciójával a Ferrara Buskers Fesztiválra is meghívást elnyerő rockabilly formáció a Naked Trucks Trio, az előző cikkünkben már említett és a sepsiszentgyörgyi utcazene fesztivál kiküldött fejvadászának érdeklődését is felkeltő Fran Palermo, vagy személyes kedvencünk az emberek többségének számára viszonylag nehezen értelmezhető, szövegeinek egyszerűségével lenyűgöző pingvines zenekar, a Hó Márton és a Jégkorszak.
Igazából mindegyik zenekarról írhatnánk most itt egy-két jó szót, mert megérdemelnék. A fesztivál szervezőinek pedig hatalmas big riszpekt. Sikerült megint bebizonyítaniuk, hog a zene kivihető az utcára és igenis helye van mindenhol. Az igazi most már csak az lenne, ha ez egyre több helyen akár szervezett formában, akár ad hoc jelleggel, egyre többször megvalósulna. Bízunk benne.
