Emellett ki kell emelni, hogy az egész fesztivál örömére megérkezett a pultokba a csütörtökön még hiányzó dobozos sör is, úgyhogy végre mindenki hideg fémet markolászva mászhatott be a Balatonba, és rázhatta magát az éjszakában. Az éjfél körüli lendülethez azonban hosszú út vezet a délutáni punnyadástól, és ezt szerencsére tudta az Outkastből szalajtott Big Boi is, aki társával, André 3000-el jobb helyeken tízezreket mozgat meg, itt viszont egy DJ és egy segédemszí társaságában alig egy-kétezer embernek zenélt, ugyanis láthatóan nem tegnap kívánta megváltani a világot: minden tolakodás nélkül, lazán szórakoztatott. Az Outkast-életműre is kitérő műsorában néhány fénysebességű nyelvköszörülésen és jól eltalált alapon kívül semmi extra nem volt, egyszerűen csak szólt a minőségi hiphop, és ennél jobb programra nem is volt szükség így péntek délután, ébredés után a Balaton-parton.
A szűk hatvanperces koncert alatt a tűző nap nyugodni indult, a fesztivál pedig felébredt: a fürdőzők kimásztak a partra, az agonizálók kicsit összeszedték magukat, a távolabb lakók pedig kikászálódtak vackaikból, így a popzene csillaszemű juhásza, Mika már egész tisztességes, keverőpultig érő tömeg előtt kezdhette meg műsorát. Az énekes komolyan is vette magát, vagyis elhozta a tavalyi Szigeten látott zenekarát, énekesnőjét, és kis módosítással az akkori díszleteit és show-ját is – ez a látszólag hideg profizmus azonban teljesen jól sült el, mert az egész banda csillogó szemmel és óriási jókedvvel zenélt. Hogy Mika dalaiban semmi korszakalkotó nincs, az fix, de az egyszerűség ebben az esetben erény, mert a trükkök helyett azon van a hangsúly, hogy minden egyes szám tökéletesen csiszolt sláger legyen, a terv pedig többé-kevésbé meg is valósul, hiszen ez a műsor is talpon tudott maradni és ébren tudta tartani a figyelmet még úgy is, hogy a Relax, Take It Easy meg a Big Girl már a legelején elhangzott.
Hanem ami ezután következett, az érvénytelenített mindent, ami előtte történt, és előremenőleg is értelmetlenné tett jó pár próbálkozást. Persze biztos sokan voltak olyanok, akiknek a Portishead is csak egy volt a headlinerek közül, másokat meg nyilván nem is érdekelt a triphop-zenekarnak már alig nevezhető együttes fellépése, de aki ott állt, az egészen biztosan érezte a koncert irdatlan súlyát. A pláne pedig ebben az egészben az, hogy bár a nehezebb zenék a Soundon mindig kockázatot jelentenek, a nyugodtan minden idők legnehezebb itteni fellépőjének nevezhető bristoli csapatot még mesébe illő áhítat is fogadta. Persze meglepetés ide vagy oda, a rajongás teljesen jogos és érthető is volt, hiszen Beth Gibbons végig joplini magasságokban énekelt, a zenekar a Third album hirtelen megszakadó számait is úgy fejezte be, ahogy azok felvételen véget érnek, és olyan hideg hangok jöttek a gitárból, meg olyan valószerűtlenül konkrét alapokon gördült előre a zene, hogy az valami elképesztő.
Ez a brutális erőfölény pedig egyedülálló módon nem csapott át nagyképűségbe és öncélú művészkedésbe sem, mert az együttes magába fordulva, de egyáltalán nem magának zenélt, és kérdés nélkül hozta a katarzist a brutális Machine Gunnal, a szép Wandering Starral meg a szuperszexi Glory Boxszal. Geoff Barlowék koncertjének nem volt íve, sem szerkezete: a csapat az első pillanatban rátelepedett az emberre, és a záró Roads/We Carry On kettősig nem is mászott le róla, az utolsó hang után pedig úgy mentek, ahogy jöttek, és kezdhette mindenki feldolgozni, hogy mit látott-hallott. A feladat nagyságát és a Portishead iránti tiszteletemet egyaránt érzékeltetendő én itt most a jelzők fölösleges halmozása helyett egyszerűen azt mondom: bár a fesztiválon még órákig dübörögtek tovább a zenék, a többi néma csend.
