Sőt el sem várta tőlük senki a leköszönést. Hiszen a zenéjük tipikusan az a fajta, amit a végítéletig lehet játszani, ráadásul John Lee Hookereket és B.B. Kingeket kitermelő műfajuk mércéje mellett a tagok még csak nagykamaszok, és igény is van rájuk meg a dalaikra. Ők viszont mégis azt mondták, hogy ennyi, és ez már önmagában is tiszteletre méltó dolog, attól pedig csak még elegánsabb lett az egész, hogy vissza sem éltek a helyzettel, azaz nem csaptak országos gyászt a távozásuk kapcsán, ugyanakkor nem is álszerénykedtek. A lényeg azonban mégiscsak az volt, hogy az ominózus utolsó fellépés hogyan sikerül, és szerencsére az sem rondított bele a mindaddig tökéletesen alakuló végjátékba.
Mi több, tulajdonképpen ugyanaz volt a forgatókönyve, ami a megelőző hónapoknak: sem felfújni, sem kisebbíteni nem akarta a zenekar a dolgot ahhoz képest, amekkora valójában volt. Így pedig egyszerűen nagy lett, teltháznyi közönséggel (meg előző nap egy csaknem szintén teli sportarénás ráadás bulival) és háromórás játékidővel, az élmény pedig attól lett nagy, hogy a monumentalitásból az együttes hozzáállásának köszönhetően semmi nem tűnt fel. Egyszerűen bement az ember, nyugtázta, hogy pont a helyén van a látvány (színpad szélességű kivetítő hátul, plusz két másik képernyő kétoldalt, rajtuk archív felvételek és a koncert képei váltakoztak), megbarátkozott vele, hogy a hangzás egy kicsit túlvezérelt, aztán belefeledkezett a koncertbe, és úgy maradt.
Na nem mintha nem lehetett volna érezni a dolgok súlyát. Amikor például először felment Deák Bill Gyula, és a Solti-Póka páros alapozására duettet énekelt Földessel, a szólókat meg Tátrai Tibor kanyarította oda kábé minden versszak végére, akkor azért homlokon tenyerelte az embert a rocktörténelem, „utoljára mondom el” jelszóval. Nem kellett viszont kétségbeesetten kapaszkodni minden hangba, mert nemcsak elmondta Hobo, hogy „a banda elmegy, de a zene itt marad”, hanem ez sugárzott az előadásból is. Az pedig külön nyomatékot is adott neki, hogy a Moszkva tér Blues, a Hajtók dala, a Ki vagyok én, a Mata Hari, a Kopaszkutya, a Kőbánya blues, a Hey Joe meg az Enyém, tied, miénk között volt megemlékezés a Kexről és Cseh Tamásról is, akiknek már egyértelműen itt maradt a zenéje.
Ettől függetlenül elérzékenyülni persze lehetett, sőt talán kellett is, mert az akusztikus blokkban kézenfogva éneklő Hobo-Bill páros látványa tényleg megható volt, és a kék szatyorból történő bohócorr-osztásnak is megvolt a maga érzelmi töltete, annak meg aztán végképp, amikor a vége felé A hetediket a közönség soraiban sétálva adta elő az énekes, át-átengedve a mikrofont is a nézőknek. A reakciókat viszont ugyanúgy nem kellett eltúlozni, ahogy a zenekar sem vitt túlzásba semmit. Előadáson voltunk, ahol el lettek játszva a dolgok, persze szívvel-lélekkel, de akkor is eljátszva, az ilyesminek pedig akkor van értelme, ha egyszer le is megy a függöny. Pont attól volt az egész 33 éves produkció, meg ez a három óra is lényegesen őszintébb és emlékezetesebb megannyi kortársénál, hogy ilyen határozottan lett vége, ugyanis a teatralitás egyáltalán nem szitokszó, hanem elengedhetetlen kellék – csak vannak, akik szitokszóvá teszik azzal, hogy nem játszanak, hanem az eszüket játsszák.
Mindezek fényében az, hogy ki mikor és hogyan szállt be, és mennyire énekelt pontosan, az engem nem érdekel. Ott helyben fel sem tűnt, a DVD-n meg úgyis ki lesz javítva (már ha kell), az örök emlék pedig DVD-vel és anélkül is az lesz, hogy a Hobo Blues Band nem elképesztő erővel, hanem elképesztő erőben búcsúzott, és ennek következtében a hosszú koncertek megszállott ellenségeként sem vártam egy pillanatig se, hogy mikor lesz már vége. Viszont amikor kiíródott, hogy vége (illetve a kivetítőn megjelent a zenekar emblémájaként funkcionáló fityiszt mutató kéz, majd parolára nyúlt, végül integetni kezdett), kellemes teljesség- és elégedettségérzet lett úrrá rajtam. A fellépés szlogenje ugyebár az volt: „halj meg, és nagy leszel”, én a látottak és a hallottak alapján viszont kicsit módosítanék ezen: hagyd abba, és nagy maradsz. Persze ehhez előbb fel kell nőni valahova, de azzal itt aztán nem volt gond.
