Kultúra

Vízállás- és hangulatjelentés [Sziget 3. nap]

Bus András
Bus András

2010. 08. 14. 08:08

A homok- és porkérdés a harmadik nap éjjelére megoldódott az esőnek köszönhetően. Hajnali egyre minden csupa sár volt.
Korábban a témában:

Hogy szombatra mi marad a dagonyából, az persze a napi időjárási viszonyoktól függ, és ezen áll vagy bukik az is, hogy megjelennek-e majd a gumicsizmák, a sárban hason csúszó – nevezzük őket így – bohémek, illetve a nagyobb tócsákban horgászó nagypályás anyaszomorítók. De ne szaladjunk ennyire előre, mert a sztori valamikor órákkal korábban kezdődött a Nagyszínpadnál. Így a harmadik (sőt ötödik) napon már nagyjából minden szokásos tünet felütötte a fejét: itt fájt meg ott fájt, ennyire meg annyira fulladoztunk, és baromira nem volt erőnk semmi máshoz, csak a poharak emelgetéséhez. Meglett az idei első torokgyulladásos ismerős is (persze kint találkoztunk, hisz nyomni kell azért), megszaporodtak a látványos késések, az este nyolcra, kilencre érkező emberek, és az üveges tekintetek száma is hatványozódni kezdett – éppen ezért is mulatságos, hogy az ominózus időpontban és helyszínen majdhogynem paradicsomi állapotok uralkodtak.

A deszkákon Gentleman és zenekara, az Evolution állt, a háttérben egy jókora betűkből kirakott „diversity” felirat virított, lent a nézőtéren pedig csinos kis tömeg rázta magát (meg a temérdek zászlóját) a germán reggae-re, ami leírva paradoxon, hallgatva viszont kifejezetten jó – legalábbis akkor, ha ez az ember nyomja. Az ő hangja ugyanis echte jamaicai import és az autentikus reggae-akcentust is vágja (Bááábilon, ugyebár), továbbá elég jó dalszerző, aki nem ódzkodik a popos felhangoktól és a rockos kilengésektől sem, végül pedig nemcsak ügyes előadó, hanem láthatóan szívesen is van a színpadon. Innentől nincs is nagyon mit magyarázni rajta: a naplemente előtti órákban ez a fazon remekül illett a központi pódiumra öblös „Sziiiiget” kiáltásaival, békéről és kitartásról szóló konferanszaival, nyugodt számaival, meg a Prodigy No Goodjának részleges feldolgozásával. Azért pedig külön pluszpont is jár neki, hogy nemcsak a közönséget kettészelő árokba ment le, hanem bemászott a nézők közé, és még aközben is énekelt, amikor a biztonságiak visszahúzták a színpadra.

Sokak szemében persze bűnös élvezet Gentleman zenéje, és ők valószínűleg hasonlóan fújnak az utána következő Mikára is, de én nem tudok mit tenni, kénytelen vagyok elismerni az ő érdemeit is. Sőt ami a szívemen, az a számon: lelkiismeret-furdalás nélkül bevallom, hogy a Hives, a Madness és a Kispál mellett nálam az övé volt a legjobb koncert eddig a Szigeten. A díszletek és a show persze elmaradtak az önálló fellépésein bevetett arzenáltól, de azért így is volt napraforgómező és óriási, a közönség felé döntött korong, amire fel tudott futkározni a zenekar, plusz jókora háttérvásznak meg egy gigantikus, felfújható női láb – más szóval nem teljesen takarékra csavarva érkezett hazánkba a nemzetközi Csonka Pici.

Amit pedig ő maga levágott, arra rosszat mondani nem lehet: szépen énekelt, kellemesen fülsértő falzettókat eregetett, jókat humorizált, trombitaszólót nyomott a tenyerével, a vége felé pedig az ujjaival egyenként lelőtte a zenekara tagjait, majd visszajött, bejelentette, hogy „elnézést, egyvalamit kihagytam”, és magával is végzett, szóval elemében volt. Ehhez jött még az emlegetett együttese, amelyik ha kellett, öt fővel tíz szólamban vokálozott, 1000 foggal vigyorgott és egyébként jól is játszott, na meg a műsor, ami egyből a Relax, Take it Easyvel és a Big Girllel kezdődött, de még így is tartogatott slágereket és jó dalokat az utolsó percig (lásd Lollipop, Rain, We Are Golden), sőt még a Sweet Dreams feldolgozásának is volt benne hely. Persze aki nem éri be annyival, hogy Mika egy aranyos gyerek és elsőrangú rágógumi-slágereket ír, az nyugodtan haragudjon rá, de én inkább azt mondom, hogy olyan volt ez, mint Rick Astley-t látni 1987-ben. Az pedig az énekes utóéletétől függetlenül is, de annak fényében pláne nagyon nagy lehetett.

Ezután a tinglitangli, vidám másfél óra után nyilvánvaló volt, hogy a Paradise Lost minden életkedvtől megszabadító bánatmetálja lesz az ideális program, és én ezt még valamennyire komolyan is gondoltam. Azt viszont már sajnos nem tudom komolyan mondani, hogy jól éreztem magam a britek fellépésén. Ez az ilyen lehangoló zenék kapcsán persze mindig bonyolult, de most ne menjünk bele abba, mitől lehet valaki boldog, ha melankolikus számokat hallgat, mert ez a koncert semmilyen formában nem volt jó. Hogy miért, azt meg nem tudom mondani, mert én ugyanannyira szeretem a zenekart, mint eddig (nagyon), ők meg ugyanolyan jók, mint voltak (szép szimmetrikus, áramvonalas metált játszanak, amivel az új Metallicának készültek a kilencvenes években, csak aztán meggondolták magukat, és új Depeche Mode akartak lenni, az meg nem jött össze nekik, még ha zeneileg elég jól is csinálták). Talán a samplerről bevágott konzerv szintitémák tették, talán csak az, hogy túl gyakran jönnek mostanában Magyarországra, de sem a klasszikus Pity the Sadness és As I Die, sem az új I Remain és First Light nem működött igazán. Az örök sláger Say Just Words persze még ilyenkor is okés, de az meg már más kategória.

Hogy, hogy nem, a szomorú buli után maradt még egy kis idő belenézni a Thirty Seconds to Marsba is, úgyhogy az elsődleges célponttá a Nagyszínpad vált. Hát-hát. Melyiket mondjam, a jót vagy a rosszat? Tudjuk le egyben, az a legjobb, pláne mivel túl sok szót amúgy sem érdemelnek: míg lemezen hallgathatatlanul tömény giccs a Jared Leto vezette csapat zenéje, élőben csak egy teljesen jellegtelen rockbandának tűntek, amelyik klisés dalokat játszik klisés konferanszok után, de nagyon jóképű a frontembere. Távozóban egyébként sikerült kiszúrni a kivetítőn egy kisebb transzparenst az egyik rajongó kezében, az állt rajta: „Please take off ur shirt”.

Ami ezután következett, azt mindenki ismeri, aki járt már esős napokon a Szigeten: elkezdett szakadni, mire a legtöbben beültek az ivókba, a többiek meg gyorsan elfutottak egy sátorig. Utóbbi verziót választva sokan kötöttek ki Charlie Winston koncertjén is, de addigra már amúgy is kétharmadig volt a legfeljebb verejtéktől nedves rajongókkal az A38-Wan2 színpad, és a hangulat is elég kellemesen alakult. A gitározó, éneklő, néha billentyűző, továbbá profin beatboxoló, és e tudományát zenéjében meglepően ízlésesen alkalmazó figura ugyan nem lesz az új Bruce Springsteen, de egyrészt mindent megtesz azért, hogy az legyen (vagy legalábbis valaki olyasmi), másrészt meg e nélkül is ezerszer jobb, mint mondjuk José González.

Ha kell, amúgy sztenderd hosszúságú dalait hosszan elnyújtja közönségénekeltetéssel vagy éppen pszichedelikus jammelgetéssel, ha viszont úgy jobb, nem húzza tovább a dolgokat egy pillanatig sem a kelleténél – a jó dalai pedig adottak az I Love Your Smile-tól a Like a Hobón át a My Life As a Duckig. A műsor közepe táján ugyan pár percre a világ legnagyobb bunkójának tűnt, amikor a szakadó eső miatt a színpadra csöpögő víz miatt levonult, de aztán biztonságba helyezték a veszélyeztetett felszerelést, ő pedig visszatért, szépen megköszönte a türelmet, és ugyanolyan flegma életkedvvel folytatta a műsort, mint amilyet addig is tanúsított. Ami azt illeti, ezután már nem is volt olyan nehéz kigyalogolni az újra meg újra rákezdő esőbe, más szóval ennek a napnak a rossz körülmények ellenére is volt happy endje.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Young desperate man in casual clothes abandoned lost in depression sitting on ground street concrete stairs alone suffering emotional pain, sadness, looking sick in grunge lighting
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.