Az elmúlt két évtizedben megszokhattuk, hogy újabb és újabb tüntetéshullámok robbannak ki Iránban. A mostani ugyanakkor másnak érződött, mint a korábbi példák: úgy tűnhetett, hogy a rezsim bármikor összeomolhat. A tüntetők (pontosabban: felkelők) sokáig kitartottak, a rendszer bizonytalannak és sebezhetőnek tűnt, egy amerikai katonai csapás pedig egyre valószínűbbnek látszott.
A múlt hét végére ugyanakkor, úgy tűnik, lecsendesedtek a kedélyek. Az Egyesült Államok nem avatkozott be, a felkelőket pedig a rendszer vagy megölte, vagy megfélemlítette.
Itt azonban a történet nem ér véget. Még ha első ránézésre ugyanaz lett is a felkelés kimenete, mint a korábbi tüntetési hullámoké, ez nem jelenti azt, hogy a kormányzó elitek helyzete változatlan lenne. Az, hogy a rezsim időt nyert magának és nem omlott össze, néhány tényező fennállásának köszönhető, ezek pedig bármikor megváltozhatnak. Ugyanazok az okok, amelyek miatt az iszlám forradalom rendszere nem bukott meg, hozhatják el a rendszer végnapjait akár rövidtávon is.
A rendszer egyre agresszívabban lép fel
A látszólagos stabilitás első és legfontosabb oka a kormány fellépése volt. Az iráni kormány hasonlóan járt el, mint ahogy tette a korábbi tüntetéshullámok idején. Először igyekezett kompromisszumkészséget vagy toleranciát mutatni a megmozdulásokkal szemben, majd a napok előrehaladtával egyre keményebb és agresszívabb válaszokat adott. Az internetet lezárták egy bő hétre, amivel ellehetetlenítették az információk kijutását a nemzetközi térbe, és persze igyekeztek a szervezést is megnehezíteni, illetve eltitkolni a hatósági brutalitás mértékét. Majd, amikor úgy tűnt, hogy kezelhetőbb a helyzet, szépen lassan visszakapcsolták az internetet.
Ez a stratégia most is sikeresnek bizonyult a rezsim szempontjából, egy nagy különbséggel:
Egy hét alatt az óvatos becslések szerint is 2500–3000 ember halt meg, de mások ennek a tízszeresét sem zárják ki. Viszonyításként Izrael gázai háborújában 2026. januárig hetente átlagosan 618 ember halt meg a hivatalos adatok szerint. Persze a két válság összehasonlíthatatlan, de már az, hogy a kettőt egy lapon említjük intenzitásuk alapján, sokat elmond arról, hogy mekkora vérontás történt Iránban.
Az agresszivitás mutatja, hogy a kormány milyen elkeseredett helyzetben volt – és milyen gyenge maradt. Bár sikerült vérbe fojtani a felkelést, a rendszer legitimitása tovább porladt. Az elmúlt hetek után az iszlám forradalom normatív alapjai kiüresedtek, a társadalom túlnyomó többségének szemében elvesztették vonzerejüket. A perzsa nacionalizmus, az iszlám forradalom gondolata vagy az Egyesült Államok és Izrael elleni érzések már nem elegendők ahhoz, hogy a rendszer kiterjedt erőszak nélkül fennmaradjon. Ebből a szempontból
Vezető nélküli ellenzék
Egy sikeres forradalomhoz szükség lenne ezen túl egy politikai vezetőre, akit nemcsak elfogadnak a forradalmárok, hanem rendelkezésre áll a politikai, gazdasági és katonai tőkéje ahhoz, hogy átvegye a hatalmat. Nem véletlen, hogy az iráni vezetők mindent megtettek, hogy leépítsék ezeket a lehetséges erőközpontokat, és bebörtönözték a potenciális ellenfeleket (például Mir Hoszein Muszavit).
Ez alapvetően az elmúlt hetekben sem változott meg, egy komoly változást mégis láthatunk. A tüntetők körében egyre többen használták szimbólumként az Egyesült Államokban élő Reza Pahlavi korohaherceget. Az Iránt az 1979-es iszlám forradalomig irányító dinasztia leszármazottja már 1980-ben Irán legitim vezetőjének kiáltotta ki magát, eddig azonban inkább viccekben szerepelt, nem politikai előrejelzésekben.
Pahlavit két okból volt nehéz komolyan venni. Ugyan népszerűnek számít az iráni diaszpórában, ám az országon belül nem volt és ma sincs komoly bázisa. Másrészt a Pahlavi név Iránban nem a demokráciát szimbolizálja, hanem egy kemény, elnyomó diktatúrát, amelynek nemzetközi imázsát Amerika-barátsága „mentette meg”.
A koronaherceg azt mondja, hogy nem akarja átvenni a hatalmat, és csak átmenetileg vezetné át Iránt az iszlám forradalom rendszerének bukását követően, ezt azonban nehéz komolyan venni.
Pahlavi nem tett szert hirtelen nagy hatalomra Iránon belül, nevének megjelenése a tüntetéseken inkább az iráni ellenállók hangulatváltozását jelzi. Az, hogy egy korábban nagyon megosztó, viccnek tűnő figura mellett állnak ki egyre többen, azt mutatja, hogy mennyire elegük van az embereknek a jelenlegi rendszerből.
Az amerikai beavatkozás elmaradt
A harmadik oka az iráni rendszer túlélésének, hogy elmaradt egy nagyobb katonai beavatkozás. Néhány légicsapással persze nem lehet kormányt dönteni, de a jelenlegi helyzetben beláthatatlan következményekkel járt volna, ha a felkelés közben az állami intézményeket bombázni kezdik.
Visszanézve úgy tűnik, hogy Donald Trump amerikai elnököt percek vagy órák választhatták el attól, hogy elrendelje a tűzparancsot. Az, hogy ez nem történt meg, három okkal magyarázható:
- a térségben nem álltak rendelkezésre megfelelő katonai képességek,
- az amerikaiak elkéstek egy kicsit a tüntetések vérbe fojtásához képest,
- illetve a térségbeli szövetségesei is megpróbálták lebeszélni a Fehér Házat az akcióról.
Még az Iránnal háborút kirobbantó izraeli vezetés is óvatosságra intette az Egyesült Államokat.
Trump ugyanakkor felfestett egy egyértelmű vörös vonalat: Irán nem ölhet meg tüntetőket. Persze az amerikai elnök kiszámíthatatlan, de, ha tartja magát ehhez a feltételhez, azt az iráni kormánynak idővel egyre nehezebb lesz fenntartania. Mindez azt jelenti, hogy ha kitör a következő tüntetéshullám, Iránon hatalmas nyomás lesz, hogy ne erőszakosan lépjen fel – miközben potenciálisan ez az egyetlen eszköze arra, hogy életben maradjon. Ez pedig könnyen sakk-mattot jelenthet.
A rezsim napjai meg vannak számlálva?
Mindebből kifolyólag nehéz nem azt a következtetést levonni, hogy az iráni rendszer a végnapjait éli. Lehet, hogy ezek a napok számosak lesznek, és akár éveket is kibír a rezsim. Ugyanakkor az elégedetlenség gazdasági okai megmaradnak, a rendszer legitimitása hatalmas csorbát szenvedett, a nemzetközi tér pedig ellenséges maradt. Az eliteken belüli rivalizálás eddig nem veszélyeztette a rendszer túlélését, de, ha ez is fokozódik, akkor tényleg nem marad mibe kapaszkodniuk az iráni vezetőknek.
Irán mozgástere tehát minimális. A rezsim 1979 óta többször képes volt a változásra, most viszont kérdéses, hogy képes-e akkora önkorrekcióra, amivel bővíteni tudná stratégiai mozgásterét, akár külföldön, akár belföldön. Például egy nagy amerikai–iráni kiegyezésre továbbra is kevés esély van. Az egyik utolsó lehetőséget jelentheti a rendszer megreformálására az utódlás: a 86 éves Ali Hámenei legfőbb vallási vezető bármikor átadhatja a hatalmat.
