Tegnap délelőtt az Országgyűlés kivételes eljárásban visszavonta Magyarország kilépését a Nemzetközi Büntetőbíróságból. A Tisza 133 képviselője támogatta, a Fidesz–KDNP 37 képviselője nemmel szavazott, a Mi Hazánk 5 képviselője tartózkodott.
Az Orbán-kormány Benjamin Netanjahu miatt indította el a kilépést. Ez volt a politikai ára annak, hogy az izraeli miniszterelnök Budapestre jöhessen parádézni. El is jött. Magyarország pedig nem tartóztatta le, noha Netanjahu ellen akkor is, ma is nemzetközi elfogatóparancs van érvényben.
Ha Magyarország betartotta volna nemzetközi jogi kötelezettségét, Netanjahut őrizetbe kellett volna venni, amint magyar területre lépett. Nem ez történt. Orbán inkább a Nemzetközi Büntetőbíróságból vitte volna ki az országot.
A vád rövid története
A Nemzetközi Büntetőbíróság 2024. november 21-én elfogatóparancsot adott ki Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök és Joáv Gallant volt izraeli védelmi miniszter ellen. A bíróság nem ítéletet hozott. Azt mondta ki, hogy észszerű alap van feltételezni: a két izraeli vezető büntetőjogi felelősséggel tartozhat Gázában elkövetett háborús és emberiesség elleni bűncselekményekért. A vádak központi eleme a civilek éheztetésének háborús módszerként való alkalmazása, valamint gyilkosság, üldöztetés és más embertelen cselekmények gyanúja.
A nyomozás korábban indult, de az elfogatóparancsokat Karim Khan főügyész 2024. május 20-i kérelmére adták ki. Netanjahu és Gallant mellett az eredeti kérelemben három Hamász-vezető is szerepelt.
A Hamász-oldalon a vádak a 2023. október 7-i támadáshoz, civilek meggyilkolásához, túszejtéshez, kínzáshoz és szexuális erőszakhoz kapcsolódtak. Az izraeli vezetők esetében a vád alapja a Gázai övezet teljes civil lakosságát érintő blokád, az alapvető javak korlátozása és a humanitárius ellátás akadályozása volt.
Az ICC ügyészi anyaga nem egyetlen politikai nyilatkozatra vagy jelentésre épült. Karim Khan hivatala túlélők és szemtanúk vallomásait, hitelesített videókat, fotókat, hanganyagokat, műholdfelvételeket és az izraeli döntéshozók nyilvános kijelentéseit vizsgálta. Különösen azok az adatok számítottak, amelyek az élelmiszer, a víz, a gyógyszer, az üzemanyag és az áram bejutásának korlátozását mutatták. Khan a kérelmet független nemzetközi jogi szakértői panellel is átnézette. A panel nem bíróként döntött, hanem azt vizsgálta, hogy az anyag eléri-e a Római Statútum küszöbét: van-e észszerű alap a bűncselekmények feltételezésére, és indokolt-e a letartóztatás. A panel Khan következtetését támogatta.
A Netanjahu és Gallant elleni ügy jogi alapja az éheztetés mint háborús módszer tilalma. A Római Statútum szerint háborús bűncselekmény, ha egy hadviselő fél szándékosan megfosztja a civil lakosságot a túléléshez nélkülözhetetlen javaktól. Ide tartozik az élelmiszer, az ivóvíz, a gyógyszer, az üzemanyag, az áramellátás, a kórházak működéséhez szükséges felszerelés és a segélyszállítmányok biztonságos bejutása.
Az ügyészi állítás szerint Izrael a 2023. október 7-i Hamász-támadás után olyan ostrom- és blokádpolitikát alkalmazott, amely nemcsak katonai célt szolgált, hanem Gáza civil lakosságának egészét támadta. Gallant 2023. október 9-én „teljes ostromot” jelentett be: nem lesz áram, élelem, üzemanyag, minden le van zárva. Ezt a mondatot később emberi jogi szervezetek és jogászok is központi bizonyítékként kezelték, mert egyértelműen mutatta, hogy a humanitárius krízis létrehozása politikai szándék.
A bizonyítékok másik része a terepen mérhető következményekből állt. 2024 márciusában az IPC szerint Gáza teljes lakossága súlyos akut élelmiszer-bizonytalanságban élt, és 1,1 millió ember, vagyis a lakosság körülbelül fele, katasztrofális, IPC 5-ös szintű éhínséggel nézett szembe. Később, 2025-ben a nemzetközi élelmezésbiztonsági rendszer éhínséget állapított meg Gáza város térségében, és 2026-ra is súlyos alultápláltsági adatokat jelzett, különösen a gyerekeknél.
A vád tehát nem egyszerűen az, hogy Gázában éhínség és humanitárius katasztrófa alakult ki. Ez önmagában is elég lenne a szégyenhez, de ennél sokkal súlyosabb:
A bíróság szerint észszerű alap van feltételezni, hogy az éhínség nem pusztán a háború mellékhatása volt, hanem az izraeli kormányzat által használt hadviselési mód.
Izrael kezdettől vitatta az ICC joghatóságát. Az izraeli álláspont szerint Izrael nem tagja a Római Statútumnak, ezért a bíróságnak nincs joga izraeli vezetők felett eljárni. Az ICC ezt elutasította. A bíróság szerint Palesztina a Római Statútum részes állama, az állítólagos bűncselekmények pedig palesztin területen történtek, ezért a bíróság területi joghatósága fennáll. A vita lényege az, hogy egy nem tagállam vezetői felelősségre vonhatók-e, ha a feltételezett bűncselekményeket egy ICC-tag területén követik el. A bíróság szerint igen.
A novemberi döntés nem jogerős ítélet volt, hanem elfogatóparancs. A bírák nem teljes bizonyítás után ítélkeztek, hanem arról döntöttek, hogy a rendelkezésre álló anyag alapján indokolt-e a letartóztatás. Nem elítélték Netanjahut és Gallantot. Meggyanúsították őket, és kiadták ellenük a nemzetközi elfogatóparancsot.
Mindenki antiszemita
Válaszként az izraeli miniszterelnöki hivatal szemrebbenés nélkül antiszemitázta le a teljes ICC-t, hamisnak és abszurdnak nevezve a vádakat. Az antiszemitázás senkit sem lepett meg. Izrael jól bejáratott politikai reflexe, hogy bárkit, aki Izraelt nemzetközi jogi fórumon számon kéri, antiszemita elfogultsággal vádol. A reflexet Netanjahu járatta csúcsra.
A minta mindig hasonló. A konkrét vádra — megszállás, telepespolitika, gázai blokád, éheztetés, háborús bűncselekmény — nem kell érdemben válaszolni. Elég azt állítani, hogy maga a fórum Izrael ellen dolgozik, mert gyűlöli a zsidókat. Így a vita áthelyeződik: nem arról beszélünk, mit tett Izrael Gázában, milyen jogsértések történtek, ki felel értük, hanem arról, hogy a bíróság, az ENSZ vagy az emberi jogi testület erkölcsileg alkalmatlan-e egyáltalán a kérdés felvetésére.
Netanjahu 2024 szeptemberében az ENSZ Közgyűlésében már nem egyszerűen elfogultságról beszélt. A világszervezetet „antiszemita mocsárnak” nevezte, amelyet „le kell csapolni”, és azt mondta, amíg Izraelt nem úgy kezelik, mint más országokat, az ENSZ a tisztességes emberek szemében csak „megvetendő bohózat” marad. Később ugyanez a nyelv tért vissza az ENSZ Emberi Jogi Tanácsával szemben is: Netanjahu hivatala a testületet antiszemita, romlott, terrorizmust támogató és irreleváns szervezetnek nevezte.
Ellenben az derék, hogy a vád már nem egy-egy ENSZ-döntésre, jelentésre vagy szavazásra vonatkozik, hanem magára az intézményre. A világ összes országának delegáltjai ülnek ott, de ha Izraelt számon kérik, a szervezetből rögtön antiszemita mocsár lesz.
Az ICC-elfogatóparancsnál ez a retorika teljes erővel tért vissza. Netanjahu amellett, hogy antiszemitázta a döntést, modern Dreyfus-perhez is hasonlította. A Dreyfus-ügy a francia antiszemitizmus egyik legismertebb történelmi botránya volt: egy zsidó katonatisztet hamis vádak alapján ítéltek el. Netanjahu ezzel azt állította, hogy az ICC nem háborús bűncselekmények gyanúját vizsgálja, hanem egy történelmi antiszemita mintát ismétel meg Izrael ellen.
Az antiszemitizmussal való védekezés politikailag hatékony. Egyszerre mozgósítja az izraeli társadalom történelmi félelmét és a nyugati szövetségesek holokauszt miatti bűntudatát. Magyarázatot azonban nem ad a vádakra.
Az ICC ugyanis nem azt állította, hogy Izraelnek nem volt joga fellépni a Hamász ellen. Azt állította, hogy észszerű feltételezni: Netanjahu és Gallant a gázai civil lakosság túléléséhez szükséges javak — élelmiszer, víz, gyógyszer, üzemanyag, áram — korlátozását a hadviselés részeként használta. Erre az „antiszemita a bíróság” válasz nem bizonyítás és nem cáfolat. Hőbörgés.
Sem Netanjahu, sem Gallant nem jelent meg a bíróság előtt. Az elfogatóparancs ezért a mai napig érvényben van.
Fogadtatás
Az elfogatóparancs jogi következménye elvileg világos: ha Netanjahu vagy Gallant olyan országba lép, amely részes állama a Római Statútumnak, az adott államnak le kell tartóztatnia őket. Az ICC-nek azonban nincs saját rendőrsége. Nem tudja maga végrehajtani az elfogatóparancsot. A bíróság az államokra szorul.
Ha egy részes állam nem működik együtt, az ICC megállapíthatja a kötelezettségszegést, és az ügyet a részes államok közgyűlése elé viheti. A tényleges végrehajtás azonban politikai döntés marad: az adott ország rendőrségének, ügyészségének és kormányának kell cselekednie.
A kérdés azonnal a nyugati civilizáció erkölcsi próbájává vált. Ugyanúgy működik-e a nemzetközi büntetőjog egy nyugati szövetségi rendszerhez tartozó állam vezetőjével szemben, mint afrikai milíciavezérekkel, balkáni háborús bűnösökkel vagy Vlagyimir Putyinnal szemben?
Josep Borrell, az EU akkori külügyi főképviselője világosan fogalmazott: az ICC elfogatóparancsai kötelezőek, és az uniós tagállamok nem válogathatnak közöttük. Több ország — köztük Hollandia, Írország, Norvégia, Spanyolország, Belgium, Szlovénia, Svájc és Kanada — jelezte, hogy tiszteletben tartja a vállalt kötelezettségét. Franciaország és Olaszország óvatosabban beszélt, és jogilag bonyolultnak nevezte a kérdést.
Bromance
Orbán Viktor kormánya nem óvatoskodott. Megismételte Netanjahu vádjait a büntetőbírósággal szemben, és egyértelművé tette: Magyarország nem hajtaná végre az elfogatóparancsot.
Amikor 2025 áprilisában az izraeli miniszterelnök Magyarországra érkezett, a magyar állam nem tartóztatta le, noha Magyarország akkor még az ICC részes állama volt. Orbán azzal magyarázta a döntést, hogy az ICC politikai bíróságként jár el, illetve hogy a Római Statútumot Magyarországon nem megfelelően ültették át a belső jogba. Az ICC ezt nem fogadta el. Egy részes állam nem hivatkozhat saját belső jogi hiányosságaira azért, hogy ne teljesítse nemzetközi kötelezettségét. A bíróság később meg is állapította, hogy Magyarország megszegte a kötelezettségét, amikor nem tartóztatta le Netanjahut.
Magyarország erre válaszul indította el a kilépést az ICC-ből. Szintén azzal az indokkal, hogy a bíróság politikai alapon jár el Netanjahuval szemben. Még Orbán Viktortól is szokatlan volt a nemzetközi jog ilyen nyílt semmibevétele. Netanjahu szövetségét azonban fontosabbnak ítélte, mint azt, hogy mit gondol erről Brüsszel.
A nagy egymásra találás 2017-ben lett mindenki számára egyértelmű. Orbán ekkor indította el a Soros-kampányt. Az idős Soros György fényképeivel plakátolta tele az országot. A kampányt a magyarországi zsidó szervezetek és Izrael budapesti nagykövete is antiszemita áthallásúnak tartotta. A Netanjahu-kabinet azonban az izraeli külügyön keresztül igyekezett levenni Orbánról a hazai és nemzetközi antiszemitizmus-vád egy részét.
2017-re Magyarország az EU-n belül már Izrael egyik védőpajzsa volt. A magyar kormány rendszeresen blokkolt vagy gyengített Izraelt bíráló uniós nyilatkozatokat. 2021-ben Magyarország akadályozta meg, hogy az EU egységesen tűzszünetet követeljen az izraeli–palesztin harcok idején. 2024 februárjában pedig a 27 tagállamból 26 támogatta a gázai humanitárius tűzszünetet és a rafahi offenzíva elkerülését sürgető álláspontot. Magyarország vétózta.
A kapcsolat ideológiai és személyes politikai mintázatokra is épült. Netanjahu és Orbán ugyanazt a nyelvet beszélték: határvédelem, migrációellenesség, iszlamista fenyegetés, „liberális elit”, NGO-k, Soros, Brüsszel, nemzetközi intézmények. Mindkét vezető hosszú ideje hatalomban lévő jobboldali nacionalista politikus, aki a bíróságokat, a sajtót, a civil szervezeteket és a nemzetközi fórumokat ellenséges hálózatként írta le.
Orbánnak Netanjahu azt bizonyította, hogy lehet egyszerre nyugati szövetségesnek, kemény nacionalistának és liberális intézményekkel harcoló vezetőnek lenni. Netanjahunak Orbán azt, hogy az EU-ban is lehet olyan kormányfőt találni, aki nemcsak elnézi ezt a nyelvet, hanem használja is.
Szakítunk
Azt, hogy a Netanjahu-kabinetet mennyire rosszul érintette Magyarország feltétlen vétójának elvesztése, jól mutatta a választások utáni zavar. Az üzenet, amelyet Izrael küldeni akart, világos volt: business as usual. Magyarország továbbra is bot lesz az EU küllői között, ahogyan Oroszország esetében volt. Kiszámítható szégyen.
Az Országgyűlés nagy többséggel visszavonta Magyarország kilépését a Nemzetközi Büntetőbíróságból. Ez nem teszi jóvá az elmúlt éveket. Nem változtat azon sem, hogy Netanjahu Budapesten járhatott anélkül, hogy bilincs kattant volna a csuklóján. De azt jelenti, hogy Magyarország legalább ezen a ponton visszalépett a nemzetközi jog nyílt semmibevételéből.
Úgy tűnik, a védelmi pajzs is megrepedt.
Magyarország feloldotta a vétót az erőszakos izraeli telepesek és telepesszervezetek elleni EU-szankcióknál, amelyek így érvénybe léphettek. Ez nem forradalom. Nem Gáza megmentése. Nem az izraeli–palesztin konfliktus megoldása. De fontos jelzés: az EU-ban Izrael már nem számíthat automatikusan arra, hogy Budapest mindent megakaszt, ami kellemetlen Tel Avivnak.
Izraelnek persze nem kell nagyon aggódnia. Már megvan az új legjobb barát. A cseh külügyminiszter, Petr Macinka májusban világossá tette: Prága nem engedi az EU–Izrael társulási megállapodás felfüggesztését, és kész egyedül is blokkolni az Izraelt célzó új uniós kereskedelmi korlátozásokat.
A magyar történet ettől még lezárult egy időre.
