Hosszú idő után lezárult a német vasutassztrájk. A kisebbik vasutas érdekvédelmi unió, a Német Mozdonyvezetők Szakszervezete (GDL) megállapodott a Deutsche Bahnnal (a „német MÁV-val”). A megegyezés egyik legfontosabb pontja, hogy a mozdonyvezetőknek – teljes bérkompenzáció mellett – a mostani 38-ról 35 órára csökken a heti munkaidejük. 2026-tól automatikusan 37 órára csökken, 2027 és 2029 között pedig további fél-fél órákkal, igaz, ez utóbbi már nem automatikusan történik, hanem az egyes munkavállalóknak kell nyilatkozniuk róla. Aki úgy dönt, akár 40 órás munkahetet is vállalhat – óránként 2,7 százalékkal több bérért.
A GDL összesen hat alkalommal – hosszabb-rövidebb ideig tartó – sztrájkokat tartott december óta, ám a tárgyalások a DB-vel több alkalommal is holtpontra jutottak. A munkabeszüntetések többször is megbénították a vasúti forgalmat, milliónyi utas mellett az ipart is befolyásolva, ugyanis a sztrájk a személyforgalom mellett a tehervonatokat is érintette.
A megállapodás azt is jelenti, hogy a GDL részéről 2026 tavaszáig nem várható újabb munkabeszüntetés. A kollektív szerződés a következő 26 hónapra szól, utána két hónapos tárgyalási szakasz következik, ez idő alatt pedig a mozdonyvezetők nem kezdhetnek sztrájkba.
A megállapodás a 211 ezer vasúti dolgozóból mindössze 9 ezret érint.
A mostani megállapodást megelőzően a GDL további 30 vasúti társasággal is megegyezett az új kollektív szerződés feltételeiben, ezek is elfogadták a 35 órás munkahetet azzal a kitétellel, ha a DB is rábólint – ami most megvalósult. Ugyanakkor a GDL-nek az állami vasúttal abban nem sikerült megállapodnia, hogy a most aláírt egyezmény a cég összes leányvállalatánál is érvényes legyen.
A vasúti dolgozók túlnyomó többségét sorai közt tudó Vasúti és Közlekedési Szakszervezetet, az EVG-t a mostani megállapodás nem érinti, ők már tavaly nyáron megállapodtak a DB-vel, az a kollektív szerződés a jövő év márciusáig van érvényben, egyebek mellett havi 410 eurós béremelést írtak elő benne.
A DB a GDL-lel lezárult tárgyalásokat követően azt emelte ki, hogy a 35 órás munkahét opcionális, de a müncheni ifo gazdaságkutató intézet igazgatója, Clemens Fuest is ezt hangsúlyozta, ugyanis ez a jelenlegi helyzetben – amikor hiány van a szakképzett munkaerőből – sokkal jobb megoldás, mint a kötelező munkaidő-csökkentés.
A vasúti társaság azt reméli, hogy a megállapodás teljesítése nem okoz majd gondot a cégnek a várhatóan megnövekedő kereslet miatt, ugyanis klímavédelmi okokból Németország is szeretné a közlekedőket a vasút felé terelni.
Martin Seiler, a DB személyügyi vezetője a Table.Briefings podcastjében arról beszélt, a megállapodások is még inkább arra sarkalják a céget, hogy az eddigieknél is inkább a középpontba állítsák a digitalizációt és az automatizációt (a világ első, teljesen automatizált, vezető nélküli vonata is Hamburgban közlekedik).
Sztrájkország
Mindemellett kiemelte, szükség van Németországban a sztrájkjogok megreformálására, hogy a jövőben ne fordulhassanak elő előre be nem jelentett, rövid idejű, kevés munkavállaló részvételével zajló (csak egyes részlegeket, műszakokat érintő) „hullámsztrájkok”, mert azokkal nem lehet előre tervezni, így a vasúttársaságnak szükségmenetrendekkel, az utasoknak és a gazdaságnak pedig komoly fennakadásokkal kell számolniuk. A GDL vezetője, Claus Weselsky is azt mondta a hullámsztrájkokról: éppen azt érik el velük, hogy
a vasút ilyenkor nem számít megbízható közlekedési eszköznek.
Így aztán a GDL sztrájkjai nem csak a bíróságon próbálkozó DB-nek, valamint a gazdaság szereplőinek a haragját váltotta ki, hanem az utasokét is.
Már csak azért is, mert a hullámsztrájkok egy időbe estek egyes önkormányzatok közlekedési vállalatainak, a repülőterek alkalmazottainak és a légiutas-kísérőknek a munkabeszüntetésével. A Geschichte der Gegenwart éppen ezért például arra emlékeztet, ennél mennyivel „szebb és okosabb” volt a japán buszvezetők 2018-as sztrájkja.
De nem csak a DB-nél érzik a sztrájkjog megreformálásának szükségességét, a parlamenti pártok egy része is hasonlóan vélekedik. Így a legkisebb kormánypárt, a közlekedési minisztert is adó liberális FDP, valamint a fő ellenzéki pártszövetség, a kereszténydemokrata CDU/CSU is.
Reinhard Houben, az FDP gazdaságpolitikai szóvivője szerint nem szabad hagyni, hogy az elmúlt hónapok történései mintául szolgáljanak későbbi sztrájkoknak, ezért
a kritikus infrastruktúra területén védőkorlátokra van szükség.
Ezt a törekvést erősíti az is, hogy számos munkaügyi vita – főként a repülőterek és a légitársaságok egyes munkavállalóinak ügye – továbbra is lezáratlan.
Már a német központi bank, a BundesBank is arra figyelmeztetett, hogy a sztrájkok komoly mértékben hatnak a gazdaságra, amely képtelen komolyabb mértékben bővülni. A sztrájkok ráadásul a közhangulatra is negatív hatással vannak, ami nem segíti a kormány megítélését. Ehhez képest a munkabeszüntetések tetszenek a szélsőjobbnak, tagjai szeretnének is jobban beépülni a sztrájkolók közé, illetve kapcsolódni a gazdatüntetésekhez.
Mégsem sztrájkország
Pedig Németország nem nevezhető kifejezetten sztrájkországnak. A német munkavállalók közül csak minden hatodik vett részt valaha munkabeszüntetésben.
Stefan Schmalz, az Erfurti Egyetem szociológusa arról beszélt a Tagesschaunak, hogy bár soknak tűnhetnek a mostani munkabeszüntetések, és tavaly Németországban a szokványoshoz képest relatíve tényleg sok volt (1,2 millió munkanap maradt így ki a második legnagyobb szakszervezetnél, a ver.di-nél), de akadt olyan év, például 2015, amikor ennél is jóval több volt. A különbséget az adhatja, hogy most olyan szektorokban volt és van munkabeszüntetés, amelyek a hétköznapokban sokkal több embert érintenek.
Szerinte a mostani sztrájkok legfőbb kiváltó oka a 6–7 százalékos infláció, amivel egyetlen korábban megkötött kollektív szerződés sem számolt, illetve a pandémiás korszakból fakadó, megváltozott munkakörülmények. A hullámsztrájk a vasúti szférában már egy új fejlemény,
de nem hiszem, hogy Németország a döntőbe jutna egy ilyen Európa-bajnokságon. Sztrájkszempontból Németország az alsó középmezőnyben helyezkedik el a többi OECD-országhoz képest. Más országokban, például az USA-ban vagy Nagy-Britanniában is sztrájkhullámokat látunk.
Martin Seiler a sztrájkjog korlátozásának példájaként olyan országokat említett, mint Franciaország, Olaszország vagy Anglia. Valószínűleg nem arra gondolt, hogy hány munkanap marad így ki munkavállalóként, hiszen – akár az OECD, akár az ETUI (Európai Szakszervezeti Intézet), akár a szakszervezetközeli Hans Böckler Alapítvány Gazdaság- és Társadalomtudományi Intézetének (WSI) adatait nézzük – Franciaország kifejezetten az élmezőnybe tartozik ebből a szempontból, gondoljunk csak a tavalyi nyugdíjreform körüli helyzetre). Olaszország is az elsők között szerepelt, míg voltak erről elérhető adataik, Anglia is némileg Németország előtt járt, miközben Magyarországon szinte megszűntek a sztrájkok – már ha éppen találtak róla adatot a tanulmányok készítői.
Franciaországban nem is szükséges egy sztrájkban való részvételhez vagy annak elindításához egy szakszervezethez tartozni, elég kevesen is vannak a tényleges szakszervezeti tagok, ahogy ma már Magyarországon is. Viszont 100-ból 98-an olyan munkahelyen dolgoznak a franciáknál, ahol létezik kollektív szerződés, Németországban 57, Magyarországon 22 ez a szám.
A német közmédia is arról ír, hogy azért tűnik a korábbiakhoz képest többnek a sztrájkok száma Németországban, mert számos kollektív szerződés járt le mostanában a közlekedési szektorban. Sztrájkok szempontjából még csak most jöhet a java Németországban, és nem csak a légifuvarozással kapcsolatos állások miatt, hanem mert a vegyi-, építő-, elektronikai és fémiparban, valamint a kiskereskedelemben (nemsokára például a Lidlnél), a közszolgáltatóknál is jönnek még tárgyalások – igaz, ezek nem fogják annyira zavarni a mindennapokat.
Ugyanakkor az is elmondható – legalábbis erről beszélt a munkaadókhoz közeli Német Gazdasági Intézet bérpolitikáért felelős osztályának vezetője, Hagen Lesch a BR-nek –, hogy a korábbiakhoz képest a konfliktusok kiélezettebbek lettek, a szakszervezetek pedig korábbi pontokon kezdenek sztrájkba, ráadásul a figyelmeztető sztrájkok sem csak órákig tartanak már, hanem egyes esetekben napokig. A sztrájkkészség is egyre magasabb az infláció és a szakképzett munkaerő hiánya miatt.
Mivel egyre nagyobb a munkaerőhiány Németországban, a dolgozók választhatnak a munkahelyek közül, bátrabban mernek sztrájkokkal kockáztatni, így egyre inkább a munkavállalók felé lejt a pálya. Míg pár éve a szakszervezetek haláláról írtak a német lapok, tavaly 437 ezer fővel növekedett a Német Szakszervezetek Szövetségének, a DGB-nek a létszáma – ami 37 százalékos emelkedés. Éppen ezért nem meglepő, hogy a Német Gazdaságkutató Intézet (DIW) vezetője, Marcel Fratzscher azzal számol: egyre több sztrájk lesz Németországban.
Közben azonban olyan trendek is kirajzolódnak, hogy
- bizonytalanná vált a helyzete korábbi kulcsiparágaknak, például az autó- és vegyiparnak;
- a digitális gazdaságban a szakszervezetek még nem találták meg a helyüket;
- illetve a kollektív szerződéseket is egyre kevésbé alkalmazzák a német cégek.
A német gazdaság általánosságban is elég rosszul áll, éppen csak növekszik, közgazdászok 0,1 százalékos gazdasági növekedést jósolnak erre az évre.
Ördögi körnek tűnik: a bérek nem követik az inflációt, így csökken a reálbér, azaz a vásárlóerő, ráadásul a reálbércsökkenés erősíti a sztrájkkészséget.
A Deutschlandfunk egyenesen arról ír: Németország központi problémájának tekinthető, hogy hosszú ideje túl alacsonyak a bérek.
Az infláció miatt magas a reálbérveszteség. Így az emberek zsebében kevés pénz marad, amit nehezen élnek meg
– nyilatkozta a ZDF-nek Alexander Gallas, a Kasseli Egyetem politológusa, a sztrájkok szakértője, aki szintén a pénztelenséget és a munkaerőhiányt nevezte meg a sztrájkok legfőbb okaiként.
A 2022-es Eurostat-adatok szerint az egy főre jutó mediánjövedelem Németországban meghaladja az évi 23 ezer eurót (9 millió forintot), az EU 27 tagállamának mediánja csaknem 18 ezer euró (7,1 millió forint). Magyarországon éppen meghaladja a 10 ezer eurót (4 millió forintot), ami az egyik legalacsonyabb az uniós országok között, ennél csak a bolgár, a román és a szlovák alacsonyabb.