Hamarosan érkezett egy fehér busz, amelyre felterelték őket, majd az egyik fegyveres katona felállt és megszólalt:
Ti nem ismertek minket, és mi nem ismerünk titeket. Pont annyira bízunk meg bennetek, mint ti bennünk. Ha nem viselkedtek rendesen, feltöröljük veletek a padlót. Mindenki megértette?
Tarasz akkor még nem tudta, hogy hat hétig nem fogja látni a családját, éhezni és fázni fog, majd menekülni kényszerül, de még így is a szerencsésebbek közé tartozik, mert ő legalább élve kerül majd ki az orosz szűrőtáborból.
Nem törvénytelen, de…
Egyelőre nem tudni, hogy hány ukrán állampolgárt tartanak fogva az orosz fennhatóság alatt álló, úgynevezett szűrőtáborokban: az oroszok szerint eddig négymillió ukrán haladt át a táborokon, míg az USA becslései szerint 900 ezer és 1,4 millió közötti létszámról lehet szó. Maguk a szűrőtáborok önmagukban nem sértik a nemzetközi humanitárius törvényeket – derült ki a Yale kutatóinak nemrégiben közzétett, Kelet-Ukrajnával kapcsolatos jelentéséből, amelyet a Tarasz történetét feldolgozó New Yorker ismertetett. A kutatók álláspontja szerint „a nemzetközi konfliktusokban a megszálló hatalmak jogosultak személyek nyilvántartásba vételére az ellenőrzésük alá tartozó területen; az irányító erő bizonyos korlátozott körülmények között civileket is őrizetbe vehet”, az azonban már egészen más kérdés, hogy ezt a jogot milyen célokra használják.
A Human Rights Watch (HRW) nemzetközi jogvédő szervezet 2015-ös jelentésében azt írta, hogy Oroszországban mostanra már megszokottá vált, hogy a szűrőtáborokat kollektív büntetésként alkalmazzák, ahelyett, hogy „a veszélyes elemek” kiszűrésére használnák. Ez a gyakorlat már az 1994-ben kirobbant csecsenföldi háborúban kialakult, Ukrajnában pedig a Krím 2014-es megszállása óta van jelen. A HRW hét évvel ezelőtt 79 szűrőtábort azonosított az akkor elfoglalt területeken, és azt is megállapították, hogy az ott fogva tartott ukránokat rendszeresen megkínozták, vagy meg is ölték.
Volt, akinek a nemi szervébe vezettek áramot, majd a férfit fellógatták a plafonra, és fagypont közeli hőmérsékletben hideg vízzel locsolták, de olyan is előfordult, hogy két rabot a többiek előtt kasztráltak. A HRW nyomozói szerint a fogvatartók egyik kedvenc módszere az úgynevezett „elefánt”, amikor gázmaszkot tesznek a rab fejére és befogják a lélegeztető nyílást. A HRW egyik munkatársa, az orosz állampolgárságú Tánya Loksina, akinek a háború kitörése után el kellett menekülnie Oroszországból, azt mondta a New Yorker riporterének, hogy a szűrőtáborokban most is hasonló módon kínozzák meg az odavitt ukránokat. Nemrégiben a donyecki Szvjatohirszknél találtak az ukrán csapatok egy kínzókamrát, benne többek között egy gázmaszkkal.
Csak Donyeckbe ne!
Tarasz viszonylag szerencsésen megúszta a hat hétig tartó fogságot, de ez nem jelenti azt, hogy ne viselte volna meg. A szűrőtáborba való bekerülését megelőzően közel tíz kilót fogyott amiatt, hogy Mariupolban akkor már közel két hónapja alig volt élelem, víz és áram. Előbb a Bezimennében található szűrőtáborba vitték, ahol többek között arról kérdezgették, volt-e katona, illetve mi a véleménye az ukrán kormányról. Itt kapott egy lepecsételt cetlit, így Tarasz úgy gondolta, hogy átment a teszten és hazamehet. Ehelyett a közeli Kozacke település iskolájába vitték, ahol egy másik, rögtönzött szűrőtábort alakítottak ki. Amikor elvitték, Tarasz farmert, sportcipőt és egy vékony dzsekit viselt, így szinte folyamatosan fázott.
Kozackéban elvették tőle a korábban kapott igazolást és a telefonját, igaz, ezt később meglepő módon visszakapta. A többi, nagyjából 200 fogvatartottal együtt ő is kapott egy vékony matracot, hogy azon aludjon.
Bár a vizet megpróbálták régi szovjet módszerrel úgy fertőtleníteni, hogy egy drót egyik végét a vízbe dugták, a másikat pedig a konnektorba, de így is sokan hasmenést kaptak a táborban.
A vécék nem működtek, így Taraszék az iskolaudvaron tudták elvégezni a dolgukat. Időnként egy-egy férfit letepertek az őrök és elvitték, míg másoknak megengedték, hogy kimenjenek a földekre dolgozni. Egyikük sem szökött meg, mert tudták, hogy az ellenőrzőpontokon elkaphatják őket. Sokan köhögtek, volt, aki covidos lett, de orvosi segítség hiányában ott halt meg az iskola padlójára fektetett matracán.
Hasonló tapasztalatokról számolt be a BBC-nek nyilatkozó házaspár, Olena és Olekszandr. Őket akkor zárták táborba, amikor el akarták hagyni Mariupolt. Elmentek az evakuációs pontra, ahonnan egy orosz menekülttáborba vitték őket, de elmondásuk szerint olyan volt, mint egy koncentrációs tábor. Minden oldalról lefényképezték, ujjlenyomatot vettek tőlük és órákon keresztül hallgatták ki őket.
Ha valakiről azt gyanították, hogy »ukrán náci«, rögtön elvitték egy másik, donyecki szűrőtáborba, vagy meggyilkolták. Nagyon veszélyes és kockázatos volt. Bármilyen apró kétség, bármilyen kis ellenállás – és a pincékbe vihetnek kihallgatásra és kínzásra. Mindenki félt, hogy Donyeckbe viszik
– mesélte Olekszandr a BBC-nek. A „táborban” több ezer emberre jutott egy vécé és egy mosdókagyló, a szappan, a vécépapír és az egészségügyi betét már a második nap elfogyott. „Borzalmas volt a szag” – jegyezte meg Olena. Elmondásuk szerint a keleti, orosz területek felé számos busz ment, nyugatra viszont alig. Bár a házaspárt is megpróbálták rávenni, hogy menjenek keletre, sikerült két magánsofőr segítségével átjutniuk az ukránok által ellenőrzött területekre, és Lvivbe utaztak.
Ismeretlen segítők
Tarasz megmenekülése jórészt a szerencsének köszönhető, ugyanis érthetetlen módon a rabok a motozás után visszakapták a telefonjaikat. Bár a mobilhálózat Mariupolban nem működött, így Tarasz sem tudta felvenni a kapcsolatot a családjával, a szakadár „Donyecki Népköztársaság” eltűnt személyekkel foglalkozó hivatalos vonalát el tudta érni. Amikor megkérdezték tőle, hogy kit keres, a saját nevét, lakhelyét és születési adatait adta meg, mire azt a választ kapta, hogy április 14-én átesett a szűrésen és visszatért Mariupolba. Ezt követően több társa is ugyanígy tett, és kiderült, hogy
Ezen felül az iskola wifijét is bekapcsolták az oroszok, ezért Tarasz tudta használni a Telegram üzenetküldőt is. Elkeseredésében írt egy üzenetet egy száműzetésben élő orosz újságírónak, és elmondta neki, hogy hol van, milyen körülmények között tartják, és ennek alátámasztására videókat és képeket is küldött. Az újságíró, Eduard Burmisztrov anonimizált módon közzétette a felvételeket, és ugyan Tarasz egy időre bepánikolt, hogy le fog bukni és megölik, végül ez vezette el őt önkéntesek egy csoportjához, akik azt mondták, hogy megpróbálják kijuttatni őt és a társait. A Helping to Leave tagjai – akik jobbára a Telegramon tartják egymással a kapcsolatot – több tízezer embernek segítettek kijutni az elfoglalt ukrajnai területekről és a háborús zónákból. Végül a fogvatartása 42. napján Taraszt és a többi férfit váratlanul szabadon engedték: visszakapta az iratait és hazamehetett. Azóta sem tudja, hogy ebben szerepe volt-e a háttérben dolgozó segítőinek.
A férfi tudta, hogy bármikor újra elvihetik, ezért mindenképpen tovább akart állni. Egy már emigrált barátja autójával vágott neki a Georgiába (Grúziába) tartó útnak, amelyet a Helping to Leave önkéntesei koordináltak. Tizennyolc katonai ellenőrzőponton haladt át, és hiába volt meg az igazolása a szűrőtáborból, így is rendszeresen kikérdezték, időnként le is vetkőztették. Tarasznak nem volt rubele, az ukrán bankszámlájához nem fért hozzá, ezért két alkalommal találkozott a Helping to Leave egy-egy, számára teljesen ismeretlen önkéntesével, akikben kénytelen volt megbízni. Tőlük kapott némi készpénzt, hogy folytatni tudja az útját.
A New Yorker újságírója júniusban már Tbilisziben találkozott vele és barátnőjével, aki Bulgárián keresztül menekült el Ukrajnából. A nyarat már a lengyelországi Gdanskban zárták, ahol sikerült kibérelniük egy kétszobás lakást, munkát kerestek, de már a gyerekvállalás is szóba került. „A gyerekeinknek ukrán neve és ukrán állampolgársága lesz”, mondta Tarasz, aki azt is hozzátette, csak akkor térnek vissza Mariupolba, ha az ismét ukrán fennhatóság alá kerül.
