Csaknem három hete, szeptember 27-én állami temetéssel búcsúzott Japán a július nyolcadikán meggyilkolt Abe Sindzótól, bár a közvélemény-kutatások szerint ezzel a szigetország lakosságának több mint fele nem értett egyet. 1945 óta ez volt a szigetországban a második ilyen gyászszertartás – az első Josida Sigerüé miniszterelnöké volt 1967-ben –, bár azt tudni kell, hogy a modernkori japán császár(ok) temetése más kategóriába tartozik, mint a politikusoké.
Sindzót idén nyáron, egy vidéki választási kampánybeszéd közben lőtte le a negyvenegy éves Jamagami Tecuja, egy maga gyártotta fegyverrel. Letartóztatása után azonnal vallomást tett, amelyből kiderült, hogy így állt bosszút családja teljes anyagi csődjéért. A gyanúsított édesanyja ugyanis tagja volt a dél-koreai alapítású Egyesülés Egyháza nevű vallási és politikai szervezetnek (rövidített nevén Mooni-nak), amely őt is – sok más hívőhöz hasonlóan – kiforgatta mindenéből. Jamagami eredeti célja az egyházi szervezet alapítója és felesége elleni merénylet volt, de ezt a tervét a Covid-járvány utazási korlátozásai miatt el kellett vetnie. Látott azonban egy felvételt, melyen Abe Sindzó találkozik az egyház egyik vezetőjével, s ekkor határozta el, hogy Abét öli meg.
A gyilkosság után kiderült, hogy a japán kormányzó párt, a Liberális Demokrata Párt (LDP) parlamenti képviselőinek csaknem egyötöde kapcsolatban áll a Mooni néven ismert egyház vezetőivel, s az elmúlt évtizedekben rendszeresen kaptak nagy összegű támogatást ettől a vallási szervezettől, többek között választási kampányaik finanszírozásához.
A történelem fintora, hogy Abe nagyapja, Kishi a saját földjét adta bérbe Tokióban a koreai szervezet helyi központjának felépítéséhez.
Abe Sindzó Japánban – és Amerikában is – jól ismert politikusi családban született. Nagyapja Kishi Nobuszuke (1896-1987) nemcsak sikeres reformbürokrata volt, de a japán gyarmatbirodalom egyik legfontosabb és legnagyobb területének, Mandzsúriának egyik vezetője is. Háborús bűnök gyanúja miatt az amerikai hatóságok letartóztatták, de – társaihoz hasonlóan – nem ítélték el. Abe Sindzó példaképként tekintett nagyapjára, tevékenységére és politikai nézeteire.
Abe Sindzó első rövid (2006-2007) miniszterelnöksége alatt jelentős intézkedéssel hívta fel magára a figyelmet, ugyanis akkor állították Japánban vissza az ország eredeti himnuszát és nemzeti zászlóját. Látszólag ennek nincs különösebb jelentősége a kívülálló számára, de a japán társadalom mindkettőt Japán katasztrófával végződő gyarmati és háborús szerepével (1931-1945) kapcsolja össze. A himnusz éneklése minden intézmény ünnepi eseményein kötelező, mint ahogy az 1945 előtt használt nemzeti zászló használata is. Második miniszterelnöksége (2012-2021) idején – alig egy évvel a fukusimai katasztrófa után lett másodszor is kormányfő – azonban ennél sokkal tovább lépett.
Az „Abenomics” néven ismert gazdaságpolitika (utalva ezzel a Reaganomics-ra) rendkívül pozitív fogadtatásra talált a nyugati országokban. E gazdaságpolitika elsősorban a szociális kiadások lefaragását, a bérek befagyasztását és a forgalmi adó növelését jelentette. Japán nemzeti jövedelme növekedése ellenére igen alacsony szociális juttatási hányaddal rendelkezik az OECD-országok között.
Abe meggyőződése volt, hogy az ország hadi kiadásait viszont növelni kell, ennek eredményeként a korábbi évek GDP-hez viszonyított ráfordítása kettő százalékról négy százalékra nőtt. Bár komoly és többszöri kísérletet tett az alkotmány kilencedik paragrafusának megváltoztatására is (amely szerint Japán kizárólag önvédelmi célból folytathat katonai tevékenységet), ez a társadalom elsöprő többségének ellenállása miatt meghiúsult.
Érdemes ugyanakkor felidézni Abe egyik legfontosabb gondolatát:
Japán már nem egy háború utáni ország.
Ennek különös jelentősége van a japánok számára, mert ez egyszerre deklarálja Japán fejlettségét (a Josida-időszakhoz viszonyítva), s hirdet meg egy teljes váltást a korábbiakhoz képest. Japán a világ egyik legfejlettebb gazdasága, nemzeti jövedelme és életszínvonala indokolja, hogy a szigetország minden tekintetben a világ egyik meghatározó szereplője legyen. Josida Sigerü azonban ezzel ellentétes nézetet vallott: Japánnak az USÁ-ra kell bíznia külpolitikai és katonai céljai elérését.
Az első és talán a legfontosabb, hogy a 2011 márciusi fukusimai nukleáris katasztrófa után nem sikerült megoldani a rádióaktív anyagok eltávolítását (kivéve több százezer tonna rádióaktív folyadék tengerbe történt elvezetését).
Az Abe-féle gazdaságpolitika növekedési céljai sem valósultak meg: 2014 és 2020 között a gazdasági növekedés mindössze évi 0,2 százalék körül mozgott, ami lényegesen alacsonyabb volt az előrejelzéseknél is. Természetesen a GDP növekedésének legfontosabb következménye a bérek és fizetések növekedése, vagyis az életszínvonal emelkedése. Ez azonban Japánban nem történt meg. Ráadásul Abe miniszterelnöksége idején a kormány és a parlament elfogadta a forgalmi adó 5-ről 8 százalékra történő emelését, amelynek máig ható súlyos következményei vannak az aktív népesség körében is. A nettó órabér négy százalékkal csökkent.
Lassan emléke sem marad japán közgazdászok szerint az „egy élet-egy munkahely” sokat csodált foglalkoztatási gyakorlatának. Abe miniszterelnöksége alatt a munkaerőpiac új foglalkoztatottjainak több mint nyolcvan százaléka ideglenes szerződéssel, teljes munkaidőben, de részmunkaidős jövedelmet kénytelen elfogadni. Nincs sem a nemek, sem pedig a munkaszerződések szerinti azonos minimálbér, s ezzel tovább növekedett a jövedelmi különbség.
A nyugdíjasok, akik a lakosság több mint egynegyedét teszik ki, egyre nehezebben élnek, mert az Abenomics intézkedései között a szociális kiadások lefaragása is szerepelt, így miniszterelnöksége évei alatt az inaktívak szociális juttatásai több mint nyolc százalékkal csökkentek. Hatodik éve a normál – azaz nem a minimál- – nyugdíjak összegét évente egy százalékkal csökkenti a Japán Nyugdíjintézet.
A közgazdászok egyetértenek abban, hogy Japán gazdasági és társadalmi reformjai nem javítottak az ország nemzetközi versenyképességén, mint ahogy nem változtattak a vagyoni és súlyos jövedelmi egyenlőtlenségeken sem.
Erre talán az egyik, ha nem a legjobb példa, hogy Dél-Korea gazdasága ma már mind termelékenységben, mind pedig az egy főre eső GDP és a bérek, illetve jövedelmek növekedésében megelőzi Japánt. Ez három évtizeddel korábban elképzelhetetlen volt, ma azonban már ez a realitás. A Covid-járvány miatt végül 2021-ben megrendezett Tokiói Olimpia sem lendített a gazdaságon, sőt, ez lett minden idők egyik legveszteségesebb olimpiája.
A hagyományos (Josida Sigerü közreműködésével létrehozott) egypártrendszer, a teljes foglalkoztatás, a növekedés-központú gazdaságpolitika a kilencvenes évek elején összeomlott, s az elmúlt három évtizedben sem sikerült a japán gazdaságnak alapvetően új stratégiát megvalósítania.
Vannak, akik a volt miniszterelnök elleni halálos merényletet a japán demokrácia elleni támadásként értelmezik a szigetországban. Jamagami, a merénylő is ahhoz a generációhoz tartozik azonban, amelynek már nincs stabil állása, családjának pedig semmi reménye arra, hogy helyzetük javuljon.
Abe Sindzó hagyatéka kétségtelenül egy neoliberális, nyíltan nacionalista gazdaságpolitika, amely a konzervatív politikai spektrum egyik szélsőséges példája. A jelenlegi miniszterelnök Kisida Fumió Abe szellemiségének tovább vitelét és egy új típusú japán kapitalizmust ígér.