Nagyvilág amerikai elnökválasztás 2020

A politikai harc arénájából unalmas hirdetéssé váltak az elnökjelölő gyűlések

Az elnökjelölő gyűlések tévére készült, kiszámítható választási hirdetéssé váltak, ahol minden egyes pillanatot előre elterveztek, és ezzel együtt teljesen drámamentessé és egyben unalmassá változtatták a politikai háborúnak egykori izgalommal teli arénáját, amiket már csak néha-néha tud pár érdekesebb pillanat megzavarni, és már alig-alig történik ott bármi, ami igazán nagy hírnek számítana.
Korábban a témában:

Reménykedő újságírók minden amerikai elnökválasztás alatt százával írják a cikkeket, hogy talán végre újra lesz értelme a kampány egyik legnagyobb eseményeként eladott elnökjelölő gyűléseknek. Hogy talán végre valóban újra a helyszínen fog eldőlni, ki is lesz a demokraták vagy a republikánusok elnökjelöltje. Hogy talán végre valóban megvalósul minden politikai riporter és tudósító álma: a helyszínen nézhetnek végig egy véres belső pártcsatározást, egy valódi küzdelmet több jelölt és a támogatóik között, akik akár szó szerint készek ölre is menni egymással.

És évtizedek óta minden egyes választási évben csalódniuk kell. Idén különösen. A koronavírus-járvány miatt mindkét párt csak virtuális gyűlést tart, felvetve a kérdést, hogy 2020 lesz-e az az év, amikor több mint 180 évvel az indulása után a hagyományos elnökjelölő gyűlést hivatalosan is halottá nyilvánítják.

Az elnökjelölő gyűlések az 1832-es elnökválasztás után terjedtek el az amerikai politikában, előtte pártvezetők kis csoportja döntötte el, ki legyen az adott párt elnökjelöltje. Az elnökjelölő konvenciókon már az ország különböző részeiről érkezett állami delegáltak egy helyen összegyűlve, a helyszínen választhatták ki az elnökjelölt személyét. A valódi döntés azonban még mindig a delegáltakat irányító pártvezetőkön múlt: ők döntötték el, hogy ki lehet delegált, és a delegáltak követték az utasításaikat.

Az 1900-as évektől kezdve ugyan egyre több és több államban kezdtek el előválasztásokat tartani, hogy a párt szavazói és ne a nagyfőnökök döntsék el, ki legyen az elnökjelöltjük, az új rendszer azonban csak lassan terjedt el. Egészen a hetvenes évekig kellett várni, amíg általánosan elfogadott eljárássá vált, hogy a választók választják az elnökjelöltet.

Valódi harc a jelöltségért

Addig a „szivarfüstös hátsó szobákban” dúlt a harc a delegáltak voksaiért, és gyakran csak a sokadik szavazásra sikerült döntésre jutniuk. Kaotikus, harsány és olykor erőszaktól sem mentes események voltak ezek, ahol a párton belüli hatalmak csaptak össze egymással. A delegáltakat és az őket irányító pártvezéreket (kormányzók, polgármesterek vagy szenátorok) a hatalomba jutásért cserébe állásígéretekkel, jövendőbeli kormányzati támogatásokkal és számukra kedves jogszabályok meghozásával próbálták magukhoz édesgetni a jelöltek és embereik, bevetve minden politikai kapcsolatukat.

Ez nem ment mindig könnyen: 1924-ben a demokratáknak 17 napba telt, mire dűlőre jutottak az elnökjelölt személyéről. Utoljára az 1952-es elnökválasztás idején fordult elő, hogy bármelyik pártnak nem sikerült már az első szavazáson döntenie az elnökjelöltről, és ez volt az az év, amikor megindult a elnökjelölő gyűlések lassú átalakulása valódi küzdelemből négynapos választási hirdetéssé.

Az 1952-es republikánus konvención

a televízió roppant erős, ha egészen még nem értett hatalommá vált

– írta az amerikai médiáról szóló Mert övék a hatalom című könyvében David Halberstam. Ike Eisenhower és kampánya az új médiumot használta ki arra, hogy az egész országhoz szólva maga mellé állítsa az embereket, szemben a pártgépezet támogatását élvező William Howard Tafttal, aki „a népakarattól félő gőgös pártemberekkel” vette körbe magát, és sikerült elérniük, hogy „a nemzeti konvenciót, amely valaha zárt körű pártértekezlet volt, országos fórummá varázsolják”.

A régi idők szelleme azonban még érezhető volt. Az akkori híradók még úgy számoltak be az eseményről, mintha csak egy háborús tudósítás lenne:

Az állami delegáltak mint harca kész katonák gyűltek össze a teremben. A massachusettsi erők élén Saltonstall szenátor áll. New York delegációját Dewey kormányzó vezeti, egy Ike-támogató.

Majd amikor hivatalosan is megnyitották a konvenciót, a kommentátor kijelentette, hogy „ezzel kitört a Taft–Ike-csata”.

És nem csak politikai csatáról volt szó, ahogy egy televíziós tudósításban szerepelt:

Komoly zavar támadt. Ott egy verekedés tört ki. Egy fotós került bajba. Nem tudom, hogy ki üt kit. Valakit leütöttek, de nehéz megmondani, hogy ki volt az.

Az elnökjelölő gyűlés mint háború hasonlatot végül a demokraták járatták csúcsra az 1968-as chicagói rendezvényen, ahol a háborúellenes aktivisták utcai harcokat vívtak a rájuk támadó chicagói rendőrséggel, káoszba taszítva az egész elnökjelölő gyűlést, ahol a pártvezetés jelöltje, Hubert Humphrey küzdött a több előválasztást is megnyerő háborúellenes jelölttel, George McGovern szenátorral.

A harcok nem csak az utcán folytak, hanem a gyűlésteremben is. Dan Rather, a CBS News riportere is belekerült egybe, ami közben gyomron vágták:

A hangulatot jól jellemezte, amikor Abraham A. Ribicoff connecticuti szenátor szónoklatában kikelt a chicagói demokrata pártgépezetet és a város rendőrségét szinte már maffiafőnökként, vaskézzel irányító Richard Daley polgármester ellen, Gestapo-taktikaként jellemezve a rendőrségi akciókat. A televíziós tudósításokban látni lehetett, ahogy a régi iskolát követő Daley magából kikelve üvölti neki, hogy tűnjön el, és bár szavait nem vették fel mikrofonok, szájról olvasó szakértők elmondása szerint a következőket mondta:

Baszd meg, te zsidó rohadék, te tetves szarházi, menj haza!

Unalmas négynapos reklám

Miután a televíziókban élőben közvetített 1968-as demokrata konvenció káosza tökéletes szavazatűzőnek bizonyult (csakúgy, mint a négy évvel későbbi, szintén kaotikus demokrata gyűlés), a két párt igyekezett mindent megtenni, hogy az elnökjelölő gyűléseik mentesek legyenek mindenféle felesleges drámától.

A hetvenes évekre az elnökjelölő gyűlések már teljesen a televízióról szóltak. Ahogy azt Timothy Crouse írta az 1972-es elnökválasztáson dolgozó újságírókról szóló könyvében:

A konvenciók voltak a föld legnagyobb médiaeseményei. A gyűlésterem volt a világ legnagyobb tévéstúdiója, egymást követő fehér reflektorok soraival a tévére bevilágítva, 150 mérföldnyi elektromos vezetékkel kötve a tévére, és szinte az összes történést kifejezetten a televízióra szervezték.

A gyűlések politikai harctérből négynapos reklámfilmmé változtak, aminek egyetlen egy célja az elnökjelöltek és a párt programjának a népszerűsítése volt. Már semmit sem bíztak a véletlenre, és ebben a republikánusok jártak az élen. Ez egyértelművé vált az 1972-es republikánus elnökjelölő gyűlésen, ahol biztos volt, hogy az újraválasztásra készülő Richard Nixont nevezik meg a párt elnökjelöltjének.

Fotó: Washington Bureau /Getty Images

Történt ugyanis, hogy a Republikánus Párt sajtóosztálya véletlenül elküldte a BBC helyszíni irodájának a konvenció forgatókönyvét, amiben percről percre előre le volt írva, hogy mi fog történni. A forgatókönyv kíméletlen részletességgel bizonyította, amit amúgy is minden újságíró tudott: az egész gyűlés csak egy színjáték a sajtónak, de leginkább a televíziós közönségnek. Szerepelt benne, hogy a szónokoknak mikor kell szünetet tartaniuk a spontán kitörő ovációknak, mikor hova kell nézniük, vagy mikor fogja egy demonstráció félbeszakítani mondat közepén az egyik szónokot. És az is, hogy Nixont pontosan 10 óra 33 perckor fogják elnökjelöltté nevezni, amit „tízperces spontán ünneplés követ lufikkal”.

Crouse az NBC helyszíni irányítóközpontjából nézhette végig, ahogy az adás rendezője a gyors kameraváltásokkal miként tette jóval érdekesebbé, ahogy a delegáltak „spontán ujjonganak”, miközben húszezer kék, fehér és piros lufi hull alá a terem plafonjára szerelt hálókból.

Ahogy a New York Times legendás újságírója, James Reston írta a gyűlés után, a republikánusok „úgy szervezték és irányították ezt a találkozót, mint egy televíziós műsort”, és ezzel a konvenció annak a példája lett, hogy „miként kell használni a modern politikai és hirdetési technikákat egy választás megnyerésére”.

Az elnökjelölő gyűlések ezzel végleg tévére készült, kiszámítható választási hirdetéssé váltak, ahol minden pillanatot előre elterveztek, drámamentessé és egyben unalmassá változtatták a politikai háborúk egykori arénáját, amiket már csak néha-néha tudott pár érdekesebb pillanat megzavarni, és már alig-alig történik ott bármit, ami igazán nagy hírnek számítana.

A politikai újságírók azonban ennek ellenére még mindig reménykednek. Négy éve mindenki azt várta, hogy a demokrata gyűlésen a nyertes Hillary Clintonnal szemben álló baloldali erők valamiféle lázadást rendeznek, vagy a republikánus gyűlésen a nyertes Donald Trump jelölését ellenző delegáltak robbantják fel a gyűlést, de végül kisebb zavarokat leszámítva minden simán ment.

Az elnökjelölő gyűlések, amik nincsenek is

Az idén pedig már szinte teljesen eltűnt minden lehetősége a drámának. A Demokrata Párt hétfőn kezdődő négynapos elnökjelölő gyűlését a koronavírus-járvány miatt csak virtuálisan tartják meg, és ezzel a konvenció végleg tévéműsorrá válik.

Nem lesz több ezer lelkes delegálttal és hasonló számú újságíróval és párttaggal teli aréna, nem lesz húszezer lufi és konfettieső, a szónokok az otthonukból fogják elmondani beszédeiket, ujjongó közönség helyett csak a kamerának. A váratlan események lehetősége ezzel szinte teljesen megszűnt.

Kiemelt kép: Munkások dolgoznak a Quicken Loans Arenában, a Republikánus Párt négynapos elnökjelölt-állító konvenciójának helyszínén az Ohio állambeli Clevelandben 2016 júlusában. Fotó: MTI /EPA /Tannen Maury

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.