Tavaly Brüsszelben találkoztak a NATO állam- és kormányfői, a szervezet kommunikációs gépezete akkorra kívánta időzíteni a bejelentést, hogy a katonai szövetség légi, tengerészeti és szárazföldi haderői miként fogják növelni a készültségüket, amennyiben meg kell védeni a tagországokat egy külső agresszió esetén. A jól csengő szlogenek mögé rejtett terv azonban nem érdekelte a nemzetközi sajtót, mivel mindenki Donald Trump egyik aktuális tweet-üzenetével volt elfoglalva, amikor is beszólt a többi tagországnak. A felejthető kommentre már senki sem emlékszik, ám sajnos arra sem, amit a NATO szeretett volna üzenni a közvéleménynek.
A december 3–4-én megtartott idei NATO-csúcson megismétlődtek az egy évvel ezelőtti események. Az újságok címlapját Trump elnök besértődése uralta, aki nem várta meg a közös sajtótájékoztatót, hanem hazautazott. Mindezt azért, mert az egyik orosz tévéadónak sikerült rögzítenie, és megvágva közzétennie egy beszélgetést a brit, a holland és a kanadai kormányfő között, amelyen az utóbbi félreérthetően nyilatkozott a Fehér Ház uráról. Trumpnak több se kellett, megindult az üzengetés.
Mindezt egyébként már megelőzte a francia és a török elnök kemény beszólása egymásnak, illetve a katonai szövetségnek, ezeket az amerikai elnök – muníciót adva a sajtónak – azonnal kommentálta. Hogy mennyire lényegesek ezek a szócsaták, annak illusztrálására elég annyi: amíg korábban Trump elnök a NATO-t bírálta, most – hogy ezt valaki más tette meg helyette – inkább a védelmébe vette, és dicsérte a katonai szervezetet.
Mit akart a NATO kommunikálni?
Jens Stoltenberg főtitkár a vezetők találkozóját megelőzően már próbálta körvonalazni a lehetséges témákat és célokat. Eltérően a korábbi csúcstalálkozóktól, ezúttal csupán három órát töltöttek együtt a tagországok vezetői. A mostani londoni találkozó inkább a NATO alapításának 70. évfordulójáról szólt. A következő – hagyományos – csúcstalálkozót 2021-ben tartják.
A NATO számára a legfontosabb eredmény a védelmi kiadások egyértelmű emelkedése volt. Az erről szóló hivatalos kiadványt bárki böngészheti, a transzparenciára jellemző módon mindez az interneten is elérhető.
A táblázatokból kiderül, hogy 2015 óta évente 4-5 százalékkal nőnek a védelmi kiadások a tagországokban (az Egyesült Államokat számítva). Érdemes emlékeztetni, hogy ennek oka a 2014-es ukrán válság, amikor a Krím-félszigetet „zöldruhás fegyveresek” foglalták el, amit később indirekt módon el is ismert az orosz vezetés. Az ukrán eseményekre reagálva az akkor Walesben tartott NATO-csúcson a tagországok egyöntetűen vállalták a katonai kiadások növelését. Az ígéretet ezúttal mindenki be is tartotta.
Ráadásul nem csak úgy általában nőnek a kiadások, hanem immár kilenc ország költi a GDP-je két százalékát (vagy többet) védelemre. Ez az a bűvös szám, ami nem kötelező, csak ajánlott a NATO-ban. A cél az, hogy 2024-re a legtöbb tagország elérje ezt az arányt, megteremtve ezzel az egyenlő teherviselés lehetőségét.
A NATO-n belül még egy mutatót tartanak kiemelten fontosnak, ez pedig a modernizációs kiadásokra fordított arány. Egy ország védelmi költései – hasonlóan egy vállalatéhoz – három tételből állnak össze: személyi és működési kiadásokból, valamint fejlesztésekből. Tekintve, hogy a haditechnika rendkívül drága, a cél az, hogy a védelmi kiadások húsz százalékát fordítsák új eszközök beszerzésére vagy a meglévők modernizációjára. Magyarországon ez az arány a Zrínyi 2026 keretében bejelentett beszerzéseknek köszönhetőn 20–23 százalék volt 2018–2019-ben, ami jelentős ugrásnak számít a korábbi évek 7–11 százalékához képest. A NATO táblázatai világosan mutatják a 2010-es évek elejének „abnormális” állapotát, amikor a magyar haderő majdnem kivérzett.
A kiadások emelkedését bizonyító számok legalább olyan fontosak, mint az állam- és kormányfők nyilvánosság előtt vívott csatái. Mindkét jelenség egyszerre igaz ugyanazon szervezetre: az egyik a politikai természetére és az átalakuló nemzetközi világrendre utal, a másik a NATO katonai jellegéről ad információkat, és azt mutatja, hogy bár a politikusok vitatkoznak, közben a hadseregek nem felejtették saját feladatukat: igyekeznek megvédeni a tagországokat.
Már nem a háttérben veszekednek
A találkozót megelőző napon tartott szakértői egyeztetésen mindenki Emmanuel Macron francia államfő „agyhalott” minősítésére, illetve Erdogan török elnöknek a balti védelmi tervre vonatkozó vétójára volt kíváncsi. Néhány állam- és kormányfő, akik személyesen részt vettek a beszélgetéseken, ugyanazt hangsúlyoztak: a NATO-t mindig is az őszinte párbeszéd és a konzultáció jellemezte, a mostani nézeteltérések kapcsán csupán annyi a különbség, hogy ezek ezúttal nem maradnak zárt ajtók mögött, hanem a nyilvánosság előtt zajlanak.
Valóban, ha a NATO korábbi belső konfliktusait nézzük, akkor egy közös vonás feltűnik: nem nagyon hallottunk róluk. Az utolsó igazán látványos nyilvános vitára 2003-ban került sor, amikor az USA a NATO bevonásával szerette volna az Irak elleni inváziót elindítani. Amikor ez nem sikerült, mert a többi tagország ellenállt, a Fehér Ház azonnal megkérdőjelezte a szövetség jövőjét.
A NATO konzultációs jellegét azért most is alátámasztotta egy fontos mozzanat. Bár a hírekben egyelőre nem kapott nagyobb hangsúlyt, de a londoni csúcs végére Ankara mégiscsak visszavonta a vétóval való fenyegetését a balti államok NATO-s védelmi tervét illetően, annak ellenére is, hogy a tagországok nem fogadták el a török követelést, miszerint a szíriai kurd YPG-t nyilvánítsák terrorszervezetnek. Bár ez a fejlemény korántsem olyan látványos, mint egy grimaszoló Trump, de a NATO alapfunkciója, a kollektív védelem szempontjából mégis ez volt a fontosabb eredmény Londonban.
Kiemelt kép: PETER NICHOLLS / POOL / AFP
