Az elmúlt pár év a korábbiaknál megnyugtatóbb lehetett azoknak, akik évek óta folyamatosan a populista szélsőjobb előretörése miatt aggódnak. Hosszú évek folyamatos erősödése után ugyanis sorra buktak el azok a kezdeményezések, amelyek a szélsőjobb további növekedését igazolták volna. Egyrészt ott van az Európai Parlament, ahol a legutóbbi választás látszólag egyértelmű pofont adott a populistáknak. A két nagy néppárt hatalmának ugyan vége, ám a legjobban a liberálisok erősödtek meg.
Emellett végre Magyarországon is megtalálta az ellenzék a Fidesz legyőzésének módszerét, ami a feltétel nélküli összefogás volt. Ezzel legalább azt el lehetett érni, hogy a számszerűen már az országgyűlési választáson is nagyobb ellenzéki blokk a méretéhez mérten szerezzen képviseletet az önkormányzatokban. A szimbolikus győzelmet is sikerült bezsebelni Karácsony Gergely főpolgármesteri posztjával, hiszen hiába szavaznak csak pár százezren Budapest első emberére, Magyarországon ez a legnagyobb felhatalmazással bíró, közvetlenül választott közjogi méltóság.
Sőt, ha közelebbről megnézzük, pont Európa legfontosabb országaiban van esély arra, hogy a szélsőjobb hatalomra kerüljön.
Olaszország
Mióta az olasz kormánykoalíció összeomlott, Matteo Salvini látszólag eltűnt a politikából. Ezt viszont csak Olaszországon kívül érzékelhetjük így, és igazából már a Liga és az 5 Csillag szövetségének felbomlásakor azt írtuk, hogy ennek az egésznek az igazi győztese középtávon Salvini lehet. Igaz ugyan, hogy egy puccskísérlettel kijátszotta magát az olasz kormányból, de a belügyminiszterségtől elbúcsúzva már nincs felelőssége a kabinet döntéseiben, így szinte azt kommunikál, amit akar. Persze Salvinit korábban is érte olyan vád, hogy nem nagyon foglalkozik a belügyminiszteri poszttal, hiszen látványosan csak a miniszterelnöki cím izgatja, de az umbriai választás tökéletesen megmutatta, hogy mennyire működik ez a szabad kommunikáció.
Umbriáról írtunk már részletesebben is, de fontos tudni, hogy ez ugyan egy kicsi, ám korábban stabilan baloldali régió, ahol úgy tűnt, esélye sem lesz a szélsőjobbnak. Ehhez képest a választásokon a Liga és az Olasz Testvériség által is támogatott jobbközép jelölt nyert, és Salvini pártja listán is jól szerepelt. Az igazság persze az, hogy a populista pártok nagy része pont a baloldali üzeneteknek köszönhetően sikeres, ezért nem annyira meglepő, ha egy problémás iparral rendelkező régióban népszerű a kisvállalkozó-párti, elitellenes Liga. Ennek ellenére is ijesztő jel Salvini visszatérése, ha pedig hatalomra kerül, az EU egyik legnagyobb gazdaságát irányíthatja majd.
Németország
Hasonlóan rémisztőnek tűnő választást tartottak Türingiában. Erről is írtunk részletesen, itt az történt, hogy a korábban is kormányzó szélsőbal megnyerte ugyan a választást, de a második legerősebb párt a szélsőjobboldali Alternatíva Németországnak lett. Türingia szintén kis tartomány, politikailag nem is túl jelentős, de ha kedveljük a történelmi párhuzamokat, érdemes megjegyezni, hogy egykor a náci párt például itt lett először népszerű, és innen indulva kezdett sikeressé válni Németország más tartományaiban is.
Ez alapján akár ijesztő is lehet az AfD mostani sikere, ugyanakkor érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy a választások előtt várt eredményekhez képest valamennyit még gyengültek is, és itt eleve a szélsőbal kormányoz, tehát nehéz lenne az átlagos német tartományok közé sorolni Türingiát. Megjegyzendő viszont, hogy ezúttal is a kormányzó CDU/CSU veszítette a legnagyobbat, a pártszövetséget ugyanis valamivel az AfD elé várták. Ez pedig intő jel lehet Angela Merkel és utódja, Annegret Kramp-Karrenbauer számára.
Nagy-Britannia
Hosszú évek folyamatos politikai ballépései után végre eljutottunk oda, hogy Nagy-Britanniában előrehozott választásokat tartanak. Erre azért van szükség, mert a konzervatív miniszterelnökök sorozatban rossz döntéseket hoztak. Nehéz lenne a brexitet röviden összefoglalni, de nagyjából az a lényege, hogy David Cameron korábbi kormányfő hozott egy szerencsétlen döntést, amikor a választási győzelmet megelőlegezve beígérte, majd elvesztette a kilépésről szóló népszavazást, Theresa May pedig hozott egy másik nagyon rossz döntést, amikor előrehozott választást kért, mert túl gyengének érezte a parlamenti többségét, amit viszont a voksolással el is vesztett.
Boris Johnson közben bebizonyította, hogy az EU igenis hajlandó módosítani a May által letárgyalt kilépési megegyezést, ám ezzel elvesztette az észak-ír DUP-t, amely a parlamenti többséget biztosította a konzervatívoknak. Talán pontosabb kifejezés az „elvesztette” helyett az „átverte” szót használni, Johnson ugyanis a gyakorlatban azt harcolta ki, hogy Észak-Írországot vámhatár zárja el Nagy-Britanniától.
Nagy-Britanniáról egyébként mondhatnánk azt is, hogy itt már hatalomra jutott a szélsőjobb, de hiába kormányoz Boris Johnson, ha a parlamentben az előző kormányokhoz kötődő politikusok ülnek, és személyükben semmiképpen nem képezik le a megváltozott erőviszonyokat. Egyébként azt sem tudjuk, hogy ezek pontosan milyen irányban változtak meg, hiszen közvélemény-kutató legyen a talpán, aki bármi biztosat mer állítani a brit választás várható eredményeiről. Előbbi esetben nem nehéz megjósolni, hogy a brexit végre valóban megtörténne, és Johnson kiléptetné a briteket az unióból, de fogalma sincs senkinek, hogy egy munkáspárti győzelem esetén mi következne a gyakorlatban.
Egyesült Államok
És akkor ott van a „populista Csomolungma”, Donald Trump. Amellett, hogy elképesztően szórakoztató politikai műsorokat köszönhetünk neki, valójában Trump az összes populista közül a legijesztőbb. Egyrészt az Egyesült Államok súlya miatt, másrészt azért, mert tökéletesen hiányzik belőle és fölötte bármiféle kontroll, ezért nincs olyan, amire biztosan azt mondhatnánk: ezt már nem fogja megtenni.
Trump első ciklusa egy év múlva lejár, és a demokraták igyekeznek mindent megtenni az leváltásáért. Elég sok tehetséges jelölt akad a baloldalon, ugyanakkor érdemes tudni, hogy az Egyesült Államokban a választás szabályai jelentősen torzítanak a hatalomban lévő elnök javára. Pontosan ez az oka annak, hogy legfeljebb két ciklust tölthet el egy személy az elnöki székben, másképp szinte biztos, hogy élete végéig újraválasztanák.
Hiába tartják sokan gyakorló bolondnak Trumpot, a politikai erőviszonyok úgy alakulnak, hogy jelenleg valószínűbb az újraválasztása, mint az, hogy leváltanák. Emlékezzünk csak arra, hogy a baloldali értelmiség nagy része már George W. Busht is elmebetegként aposztrofálta, mégis újrázhatott, ahogy később az esélytelennek tűnő Barack Obama is.
A helyzet annyiban változhat, hogy Trump ellen hivatalosan is megindult az úgynevezett impeachment-eljárás, amellyel az amerikai elnököt a törvényhozás eltávolíthatja hivatalából. Egyrészt egyelőre nincsen kellő szavazat a kongresszusban ahhoz, hogy Trumpot az amúgy nagyon is valódi bűnei miatt lemondassák, másrészt ez változhat a választásokkal, ahol a demokraták akár a szenátust is megszerezhetik a képviselőház után. Igaz, erre nincs sok esély. Az egyetlen olyan elnök, aki az impeachment-eljárás miatt távozott a hivatalából, Richard Nixon volt. Amit viszont gyakran elfelejtünk: Nixon a Watergate-botrány kirobbanása és a lemondása között még megnyert egy választást. Erre pedig Trumpnak is van esélye.
Franciaország
Emmanuel Macron köztársasági elnök nem különösebben népszerű, bár az államfők ritkán szoktak azok lenni a ciklusuk közepén. Annyi mindenesetre kiderült nemrég, hogy hiába tűnt el a médiából Marine Le Pen, még mindig ő Macron egyetlen valódi kihívója. A legutóbbi felmérések szerint Macron és Le Pen az elnökválasztás első fordulójában 28 százalékkal döntetlenre állnának.
A baloldal szerencséje, hogy a francia elnökválasztás kétfordulós, és a szélsőjobbot nem először buktatja el, hogy a második fordulóban az etatista szavazók mégis átszavaznak a kisebbnek tartott rosszra. Legalábbis eddig így volt.
Mit jelent mindez?
Az tehát látható, hogy a populista szélsőjobb nem tűnt el, sőt, a legfontosabb országokban továbbra is a hatalom közelében van. Ezek a választások viszont mindkét irányba mehetnek. Természetesen lehetséges, hogy mindenhol a szélsőjobbal szembeni jelöltek nyernek, de az sem lenne meglepő, ha Németországot, Franciaországot, Olaszországot, Nagy-Britanniát és az Egyesült Államokat is szélsőjobboldali populisták irányítanák. Ebben az esetben a világpolitika olyan mértékben alakulna át, amilyet eddig nem láttunk.
