A Hableány katasztrófája és a hajó kiemelés között eltelt nagyjából két hét alatt folyamatosan bámészkodó emberekkel volt tele a Margit híd pesti oldala és a rakpart. A Csernobil című sorozat indulása óta egyre többen látogatnak el a nukleáris baleset helyszínére: egy, túrákat szervező utazási irodának például 40 százalékkal nőtt meg a forgalma, az Utazómajom pedig Csernobillal reklámozza az akciós kijevi utat. Az emberek egy része kifejezetten szeret olyan helyre utazni, ahol valamilyen természeti csapás, tragédia, esetleg tömeggyilkosság történt a közelmúltban vagy akár évszázadokkal ezelőtt. Sokan morálisan elítélendőnek tartják a jelenséget – főleg amikor holokausztemlékmű előtt szelfiző vagy Csernobilban instagramozó és tangára vetkőző turistákról hallanak –, mások látják a pozitívumait is.
Angolul külön kifejezés van az utazásnak arra a formájára, amikor valaki egy baleset vagy természeti katasztrófa helyszínére látogat, általában nem sokkal az eseményt követően (disaster tourism), illetve arra, amikor egy legalább több évtizede történt, tömegmészárlás vagy tömeges kínzás területét keresi fel (dark tourism). Magyarul eddig csak a „katasztrófaturizmus” kifejezés terjedt el, ami mindkét változatot magába foglalja.
Az embereket már évszázadokkal ezelőtt is vonzották az extrém kiruccanások. A 19. században például tömegek keresték fel a waterlooi csata helyszínét pár órával annak befejezése után; a krími háború idején Mark Twain is az érintett területre látogatott, az I. világháború első éveiben pedig brit utazási irodák szerveztek frontkirándulást. Csak annyiban beszélhetünk 21. századi jelenségről, hogy a turizmus tömegessé válásával, illetve az információ egyre gyorsabb terjedésével érthető módon egyre többen és egyre szervezettebben jutnak el a katasztrófák és politikai konfliktusok helyszíneire. A „kalandtúrákra” teljes iparág épült, és szokásos árak többszörösébe kerülnek.
Talán nem is feltétlenül nevezhető katasztrófaturizmusnak, ha valaki egy olyan történelmi színtérre utazik, mint például Pompei. Az viszont, amikor egy magyar utazási iroda 1992/93-ban a jugoszláv polgárháborús Szarajevóba szeretett volna buszos utazást szervezni (amit végül nem engedélyeztek), már egyértelműen ebbe a kategóriába sorolható. Auschwitz-Birkenauba évente több mint 1,4 millióan látogatnak el, de népszerűek a kambodzsai vörös khmerek tömegmészárlásaihoz kapcsolódó helyek, Nelson Mandela börtöne, vagy a 2004-es indai-óceáni cunami és a 2005-ös Katrina hurrikán által sújtott területek is. Vannak, akik kifejezetten háborús övezetekben szeretnek nyaralni; de olyan túra is létezik, ahol meg lehet nézni, hova ásta el áldozatait egy kaliforniai sorozatgyilkos.
Az utóbbihoz hasonló helyszín Magyarországon is kis híján létrejött: egy időben felmerült, hogy a „balástyai rém” tettiről is meg lehetne emlékezni. Arra a környékre, ahol a sorozatgyilkos élt, és ahol elásta az áldozatait, egyesek horrormúzeumot szerettek volna építeni, de az ötletet kegyeleti okokra hivatkozva elvetették. Az áldozatok hozzátartozóinak ugyanis nem feltétlenül tenne jót egy ilyen turistalátványosság.
Kiből és miért lesz katasztrófaturista?
A közhiedelemmel ellentétben a katasztrófaturisták többségét nem a leskelődés vagy a megbotránkoztatás hajtja. Lehet személyes kapcsolatuk is a tragédiával túlélőként vagy rokonként, motiválhatja őket intellektuális érdeklődés, vagy akár politikai kiállás is. Emellett kétségtelenül vonzó lehet a veszély közelsége, vagy az, hogy első kézből tapasztalnak meg valamit, amiről mások csak a hírekből értesülnek. Bizonyos helyeknek, településeknek vagy országoknak pénzügyi okokból szükségük is van a turizmusra – akár ilyen kontextusban is. Azt a pénzt, amit az utazók elköltenek, a károk helyreállítására is lehet fordítani. A turisták növekvő száma pedig azt közvetítheti a világ felé, hogy az adott célpont vonzó hely, és van jövője.
A Csernobilba és ehhez hasonló helyekre való látogatást az is motiválja, hogy szembenézhetünk a halállal. Félünk a klímaváltozástól, a globalizációtól, a nukleáris katasztrófától, vagy egyszerűen csak attól, hogy mi is meghalhatunk; a szorongás legyőzésében pedig sokat segíthet egy ilyen utazás.
Problémát elsősorban a nem megfelelő viselkedés, öltözet, a történelmi emlékhely tiszteletének hiánya okozhat. Érthető módon sokakban keltenek visszatetszést az Auschwitzban vagy a Fukushimában készített, és a Facebookra, Instagramra feltöltött vidám szefik. A turista veszélybe is kerülhet, ha olyan helyre látogat, ahol még zajlik egy aktuális konfliktus, de az életmentést is akadályozhatja, akár azzal, hogy a szűkös forrásokat – az élelmet, a vizet vagy az orvosi ellátást – használja.
A katasztrófaturisták egyik, jellemző típusa az energikus fiatal, aki szakít a mindennapos hagyományokkal és hajlamos az exhibicionizmusra, de ma már egyre több középkorú is vágyik az új élményekre, kalandokra. „Allocentrikusnak” pedig azt a típust nevezik, aki teljesen új, ismeretlen élmények, helyszínek iránt érdeklődik, és kockázatvállaló.
Egy személyiségvonás is kapcsolatba hozható a katasztrófaturistáskodással: ez a szenzoros élménykeresés. Minél inkább jellemző valakire, annál nagyobb mértékben lehet kockázatvállaló, és keresi a változatos, új, különleges élményeket. Egy ilyen embernek sok ingerre van szüksége ahhoz, hogy elérje az optimális éberségi állapotot, ne unatkozzon, jól érezze magát. Bár a férfiakra gyakrabban jellemző ez a tulajdonság, nemtől függetlenül igaz lehet, hogy a szenzoros élménykeresők szeretnek veszélyes helyekre utazni.
Elsősorban a helyszínen élők, az érintettek dolga eldönteni, hogy mennyit mutatnak meg a tragédiákból a turistáknak, vagy hova engedik be őket. A múlt és jelen megismerését, az empátia növelését akár segítheti is a katasztrófaturizmus, de csak abban az esetben, ha mindenki odafigyel az alapvető normák betartására.
Kiemelt kép: Mohos Márton / 24.hu
