Magyarország, Lengyelország és Csehország húsz éve csatlakozott a NATO-hoz. Az 1999. március 12-én aláírt NATO-csatlakozási szerződés alig pár évvel a Varsói Szerződés Szervezetének felbomlását követően óriási diplomáciai sikernek számított. A visegrádi hármak beteljesítették a legfőbb geopolitikai célkitűzésük, a teljes euroatlanti integráció első lépését, az Európai Unióhoz ugyanis a NATO-n keresztül vezetett az út.
Húsz évvel és jó pár katonai konfliktussal később ugyanezen államoknál megjelentek a NATO-val kapcsolatos kritikai felhangok. Miután Donald Trump amerikai elnök többször is megkérdőjelezte az Egyesült Államok szerepét a fennálló globális biztonságpolitikai architektúrában, a magyar és a lengyel kormány eltérően értékelte a katonai szövetség képességeit. Míg Orbán Viktor magyar miniszterelnök februárban kijelentette, hogy Magyarország katonai biztonságát nem lehet pusztán a NATO-ra alapozni, Mateusz Morawiecki lengyel kormányfő a csatlakozás huszadik évfordulóján úgy fogalmazott: a katonai szövetség gyorsan és vaskövetkezetességgel alkalmazkodik a változó feltételekhez. A hétvégi ünnepségen minden korábbi kritika ellenére mégis mindegyik kormányfő igyekezett hangsúlyozni: a NATO a térségben nem helyettesíthető, a szervezet a régiós biztonság legfontosabb garanciája.
A rendszerváltáskor a szocializmus örökségeként megmaradt magyar védelmi képességek nem tették lehetővé sem a semlegességet, sem az önálló utat. Az ezekhez szükséges nagyarányú haderő fejlesztés az éppen a rendszerváltásból kilábaló ország gazdasági, pénzügyi adottságai mellett lehetetlen vállalkozás lett volna. A NATO 5. cikkelye – vagyis a kollektív védelem elve, amely kimondja, hogy a NATO bármelyik tagja ellen intézett fegyveres támadást valamennyiük ellen irányuló támadásnak tekintenek – vonzó alternatíva volt minden régiós országnak, így Magyarországnak is. A NATO történetében egyébként egyszer került sor az 5. cikkely beindítására: 2001. szeptember 11-i terrortámadások után az Egyesült Államok kérvényezte, ehhez köthető Magyarország mai napig tartó afganisztáni szerepvállalása.
A biztonság dimenziója nem lehet belpolitikai eszköz, hanem minden tagállamra kiterjedő elv. Ennek megfelelően a NATO által 2014-ben a walesi kormány- és államfői csúcstalálkozón azonosított fenyegetések is minden tagállamot érintő kérdések. A déli irányból jelentkező védelmi problémákat a közel-keleti háborús területekkel összefüggő szélsőséges csoportok (ezek alatt terrorista csoportokat és nem a háború elől menekülőket kell érteni) jelentik, és földrajzi közelségük révén inkább a déli tagállamok számára jelentenek kihívást.
Oroszország 2014-ben egy sor nemzetközi egyezmény és jogi norma felrúgásával annektálta az Ukrajnához tartozó Krím-félszigetet, ezzel végleg megkérdőjelezve a Szovjetunió összeomlásával a kilencvenes évek elején kialakult globális biztonsági rendet. Így a határ túloldaláról figyelő szomszédos országok, köztük Magyarország számára is egyértelművé vált, hogy az orosz vezetést számára nem léteznek vörös vonalak.
Az orosz agresszióra válaszul a NATO gyors reagálású csapatokat vezényelt a Balti államok és Lengyelország területére a védelem és elrettentés kettős politikájának jegyében. Ez egyben jelzés is volt mind a tagállamok, mind Oroszország felé, hogy a NATO kész lépni az 5. cikkely értelmében is, ha szükséges lesz. Mindazonáltal az 5. cikkely realitásával, vagyis a NATO katonai számszerű és képességekben megnyilvánuló fölényével Oroszország is tisztában van, így egy NATO-tagállam elleni támadás lehetősége jelenleg csekélynek mondható. Ugyanakkor a zavarkeltés, a transzatlanti szövetségbe és a NATO-ba vetett társadalmi bizalom aláásása az orosz külpolitikai eszköztár részeként alkalmas arra, hogy megbontsa a szövetség tagállaminak egységét.
A Krím annektálása, Oroszország kelet-ukrajnai szerepvállalása óta előtérbe került a hibrid hadviselés. Az ellenség katonai, politikai és gazdasági destabilizációjára tett kísérlet nem új jelenség, és nem az oroszok találták fel, de az ukrajnai események megmutatták, hogy Moszkva hajlandó valóban minden eszközt bevetni céljainak eléréséhez. Ilyen a többi közt a hamis hírek (fake news) terjesztése és a dezinformációs kampány is, ami alkalmas arra, hogy a lakosság NATO-támogatásának negatív irányba történő manipulálásával érjen el eredményeket. Számtalan példa van az orosz álhírterjesztésre, így például a Lettországban állomásozó brit katonák és helyiek verekedéséről készített videó, amiről hamar kiderült, hogy orosz megrendelésre történt provokáció volt. A Kreml közvetlenül a célországok médiafogyasztóira próbál hatni, hatását pedig nem szabad alábecsülni: a szlovák Globsec intézet 2017-es felmérése szerint Közép-Kelet-Európában már 10 millió ember tájékozódik a tényeket relativizáló „alternatív” médiából és fogyaszt rendszeresen dezinformációt. Noha a NATO a kibertámadások és a stratégiai kommunikációs kihívások kezelésére létrehozott kiválósági központokat, a tagállamok továbbra is eltérő mértékben reagálnak a jelenségre.
A hetvenedik évfordulóját ünneplő NATO célja, hogy célzott programokon keresztül mélyítse az állampolgárok katonai szövetséggel kapcsolatos ismeretét, tudatosítsa az együttműködés fontosságát. Mivel mindkét ország rendkívül kiszolgáltatott az orosz információs hadviselésnek, a magyar-lengyel kezdeményezésű NATOversity projekt a dezinformáció jelenséggel kapcsolatos ismeretterjesztésre koncentrálni a Z generáció bevonásával.
Bár a magyar kormány egyre szorosabb gazdasági és politikai kapcsolatot ápol Oroszországgal, és a magyar közszolgálati illetve kormányhoz köthető média mára az orosz propaganda legaktívabb terjesztőjévé vált, nem létezik a NATO-n túlmutató védelmi garancia Magyarország számára. A magyar miniszterelnök által bejelentett önálló védelmi törekvések is kizárólag ebben a környezetben értékelhetőek. A védelmi kiadások növelése a NATO sztenderdeknek való megfelelés része, mint ahogy a képességnövelés és az önálló védelmi potenciál kialakítása is. A NATO-elkötelezettségnek nem létezhet alternatívája.
Zgut Edit politológus, külpolitikai elemző, a Varsói Egyetem Európa Központjának vendégelóadója
Kozma Szabina politológus, külpolitikai elemző, a magyar Külügyminisztérium korábbi munkatársa
Kiemelt kép: Koszticsák Szilárd /MTI
