Angela Merkel politikai nekrológját már sokszor megírták, de itt az első alkalom, amikor közölhetik is. Merkel 2005 óta Németország kancellárja, de a hesseni tartományi választáson aratott csúfos győzelem után bejelentette: távozik pártja, a kereszténydemokrata CDU elnöki posztjáról.
Hessen volt az utolsó német tartomány, ahol a szélsőjobboldali Alternatíva Németországért (AfD) nem volt még bent a parlamentben. Ennek most vége. Az AfD megháromszorozta a korábbi szavazatait, ami azért a valóságnál sokkal erőteljesebbnek hangzik, hiszen ez 13 százalékra volt elég. Ez a 13 százalékos arány egyébként több európai országban is visszaköszönt a szélsőjobb erősödése kapcsán:
Hessenben nemcsak a szélsőjobb erősödött meg, hanem a Zöldek is, ami szintén trendszerű az utóbbi időben. Bajorországhoz hasonlóan a Zöldek Hessenben is majdnem 20 százalékot szereztek. Ebben pedig az a különösen érdekes, hogy a szélsőjobb erősödését sokszor róják fel a kormánykoalíciót vezető CDU menekültpolitikájának, de a számok azt mutatják, hogy a jobbközép konzervatívokat hasonló arányban hagyták ott a választók a liberális zöldekért és a szélsőjobbos AfD-ért. Ráadásul a Zöldek konzekvensen az ellenkezőjét képviselik annak, amit az AfD, Hessenben pedig egy félig jemeni politikus, Tarek Al-Wazir vezeti a pártot.
20 százalékot szerzett Hessenben a szociáldemokrata párt is, a CDU koalíciós partnere a nagykoalícióban. Ez hatalmas bukás, mert az előző választáson még tíz százalékponttal jobban szerepeltek ennél. A Zöldek erősödése persze valószínűleg a szocdemek gyengülésének is köszönhető, ez történt Bajorországban is nemrég. Hessenben bejutottak a tartományi parlamentbe a szabaddemokraták is, akik újabban durva piacpártiságukat határozottan menekültellenes állásponttal egészítik ki. A szocdemek gyengülését tovább segíthette, hogy bejutott a törvényhozásba a szélsőbaloldali Linke is. Mindkét párt növelte a támogatottságát 2013 óta.
A legnagyobb kormánypárt 27 százalékot szerzett, amivel ugyan az első helyen végzett, de messze elmaradt a legutóbbi, 38 százalékos eredménytől. Merkel a végjátékban felismerte, hogy Hessenben zakót varrnak neki, ezért sokszor látogatott el a tartományba a kampány végén, így a végső eredmény nem is volt annyira rossz, mint amit korábban vártak.
Mégis úgy néz ki, hogy a hesseni választás volt az, amely végül véget vet Merkel karrierjének a CDU élén. A kancellár 2005 óta vezeti Németországot, de a CDU élén jóval régebb óta, 2000-től áll.
A hírek szerint a választás másnapján Merkel a párt vezetői között tartott értekezleten bejelentette, hogy távozik a CDU éléről, a decemberi tisztújításon nem jelölteti magát újra. A kancellári posztról nem mond le, és bár korábban többször elmondta, hogy a két pozíció együtt jár, most mégis azt közölte: a ciklus végéig, 2021-ig a kormány élén marad.
Valószínűleg ennél többet fogunk tudni akkor, ha Merkel hivatalosan is bejelenti a lemondását, hiszen Németországban számunkra szokatlan módon válaszolnak a politikusok az újságírók kérdéseire. Az tehát biztos, hogy Merkel nem fog újraindulni (ötödször) a kancellári posztért, de mostani bejelentésétől függetlenül azért még az is előfordulhat, hogy nem tölti ki az utolsó ciklusát. 2017-ben voltak utoljára szövetségi választások, így Merkelnek még három éve lenne hátra, hogy vezesse az országot. De hónapok óta annyira meggyengült helyzetben van, hogy még egy év is soknak tűnik, és egyáltalán nem biztos, hogy egy vele kevésbé szimpatizáló pártvezetéssel szeretne együtt dolgozni három éven át. Elég arra utalni, hogy alig egy hónapja Merkel bizalmasa elvesztette a frakcióvezetői posztot a Bundestagban, amit már akkor úgy lehetett lefordítani, hogy a kancellár meggyengült a párton belül.
Sőt, arról is beszélt, hogy szeretne egyszer visszavonulni a parasztházába, hogy nyugodtan Wagnert hallgathasson.
Sokan – néhány korábbi utalása alapján Merkelt is ideérthetjük – azt gondolták, hogy 2016 vagy 2017 lesz az az év, amikor Merkel visszavonul és átadja Németország vezetését egy fiatalabb generációnak. A legrosszabb esetben pont azért, hogy ne történjen meg vele is az, amit ő tett meg a meggyengült Helmut Kohllal, aki egészen odáig a mentora volt, amíg Merkel hátba nem szúrta a CDU vezetésért.
A visszavonulás valószínűleg azért maradt el, mert Merkel a politikai karrierje során először lépett valami váratlant. A kancellár hivatala alatt a legritkább esetben hozott megosztó döntéseket. A nagykoalíció pont azért illett annyira Merkel vezetési stílusához, mert igazán ahhoz ért, hogy a politikai érdekek egyensúlyozásával kompromisszumot érjen el a politikai erővonalak között.
Ehhez képest a menekültválság idején egy darabig mutatott befogadó politika kifejezetten bátor döntés volt, leginkább azért, mert nem volt mögötte konszenzus. Merkel a gyakorlatban először akart példát mutatva kormányozni ahelyett, hogy krízist vagy vitákat menedzselt volna. De épp az egyik legkockázatosabb ügyben tette ezt, hiszen a menekültek befogadásának gazdasági előnyei csak hosszú évek múltán tudnak előkerülni, míg a problémák azonnal, ráadásul ezeket könnyedén ki tudja használni a demagóg szélsőjobb. Miközben egyetlen német sem felelős minden német által elkövetett bűnért, Angela Merkel minden olyan bűnért felelős lett, amelyet bevándorlók követtek el.
A hagyományos politikai vezetés népszerűségvesztését pedig a centrista politikai jobboldal egy része pont ezzel indokolta. Ezért történt meg, hogy a bajorországi választások előtt a CDU testvérpártja, a keresztényszociális CSU vezetői nyíltan szembefordultak Merkellel. Azt próbálták elkerülni, hogy minél több szavazatot vegyen el tőlük a szélsőjobb azért, mert részt vettek Merkel befogadó politikájában. Emiatt a CSU képes volt a bukás szélére sodorni a kormánykoalíciót, egészen addig, amíg Merkel meg nem próbálta őket leszerelni egy komplett EU-csúccsal, de még ez sem volt elég. A harc egészen a bajor választásokig tartott, és mostanában is csak azért csöndesedett el, mert egyelőre a CSU-n belül kell eldönteni, hogy ki a hibás a népszerűségvesztésért.
Kérdés azonban, hogy bármi előnyt hozott-e a CSU számára a Merkel elleni harc, illetve az, hogy megpróbálták magukat a CDU-tól jócskán jobbra pozicionálni. Simán lehet, hogy így még a liberálisok is szavazatokat vettek el tőlük.
Az SPD a 2017-es választás után egyszer már azt a következtetést vonta le – alighanem okkal –, hogy a nagykoalícióban való részvétel gyengítette meg őket ennyire. Ezért a következő nagykoalícióban nem is szerettek volna részt venni, de a CDU annyira nem tudott megegyezni a Zöldekkel és a szabaddemokratákkal, hogy a szocdemek mégis visszatértek kormányozni.
Sok szociáldemokrata most is azt érzi, hogy a párt pusztulását egyetlen módon lehet elkerülni: ha kilépnek a kormánykoalícióból, és ezzel ellehetetlenítik Merkelt is. A szocdemek másik fele viszont azt gondolja, hogy pont ez gyorsítaná fel a párt pusztulását. Biztosat erről is nehéz tudni, de egész Európában tapasztalható a centrista baloldali ernyőpártok visszaesése és pusztulása, márpedig az SPD jelenleg pont ennek a sótlan-ízetlen, blairi mintára középre pozicionált baloldali párttípusnak az egyik darabja.
Bármi is lesz Merkellel, az erősen kérdéses, hogy egy előre hozott választáson mennyire maradna meg a második világháború óta fennálló rendszer, amelyben a szocdemek és a kereszténydemokraták vezetik (hol egymást váltva, hol nagykoalícióban) Németországot. Mindenesetre ez a turbulens időszak végre megismerteti a németeket azzal, hogy a politika lehet nehéz is, és nem mindig tud egy teljes ország megegyezni arról, hogy merre akarjanak tovább menni.
