Senki sem tudja megmondani, mennyit segített vagy ártott a média a Clinton–Trump versenyben, mert erre vonatkozóan nincsenek tudományosan jól tesztelhető módszerek. Azt azonban meg lehet mondani, hogy mivé alakult az egyik, illetve másik táborhoz közelálló kommunikációs stílus, érvelési mód, illetve stratégia és hogy milyen arányok voltak.
A hagyományos médiumok kiegyensúlyozatlanságát elemző cégek mérték, melyből az derül ki, hogy gyakorlatilag az amerikai média Hillary Clintont favorizálta, viszont ha kicsit elmerülünk a kevésbé ismert médiumokban, akkor megtudhatjuk azt is, mi volt Trump támogatói bázisa: az internetes hírhamisító bulvárfelületek. Ettől ma morális pánikba esnek a liberálisok, és nem különben a konzervatív elit is, de nyugodjon meg mindenki, mert az elemzők többsége szerint – és szerintem is – a hamis híreknél sokkal ütősebbek az igaziak.
A Trump-hívek közt különböző médiát becsmérlő mémek terjednek. Azt már megmondani nem tudom, mi a forrása az egyiknek, amely eljutott hozzám is. Így szólt:
A történet hallatán a hívek angyali kacajt hallathatnak, míg az új amerikai elnöktől rettegők kétségbeesett ellenérvek keresgélésbe kezdhetnek. Az olyan érvek, mely szerint most épp nem az a probléma, hogy Trump egy szent ember volna, alig működnek. Trump, ha úgy akarja, nem válaszol még a BBC kérdésére sem, mondván az csak egy liberális ellenséges média. Sőt, Amerika Torgyánja ki is oktatja még a BBC-t, hogy ideje megszokniuk, hogy most ők vannak a hátsó padban. Azaz, ez a „szent ember” simán lerombolja az évtizedek hosszú munkájával hitelességre szert tevő médiumokat és játékszabályokat, és úgy süti rá bárkire a liberális jelzőt, mint annak idején McCarthy a kommunistát.
Ugyanakkor a metafora nem elsősorban arról szól, hogy Trump szent lenne, sokkal inkább arról, hogy ha az volna, akkor is fanyalgó és csúsztató volna a média. Ezeknek a médiaetikai hibáknak feltáró elemzője és ma is aktív hangoztatója Bernard Goldberg. Goldberg szerint
Például – így Goldberg – tartva a legharcosabb feminista csoportoktól, melyek a nők munkába állásának jogáért harcolnak, nem írták meg sose, hogy a bölcsődék vírustelepek, és sokkal több gyerek kerül kórházba innen, mint azok közül a gyerekek közül, akik első éveiket otthon tölthetik, és az immunrendszerük ez alatt megerősödik. A píszí beszédet e tekintetben a harcos feministák határozták meg, és nyilván ez ártott mindenkinek, míg az előny csak annyi volt, hogy édesanyák nem lettek bűntudatosak. Ártott azonban a gyerekeknek, és ártott – véleményem szerint – az olyan megoldások kihordásának, mint amiket e tárgyban a skandinávok fejlesztettek ki, ahol a férfiak erősebb bevonása felé mozdultak el, nem pedig a gyerekmegőrzés egyre korábbi kitolása felé.
Az olyan ideológiai elkötelezettségek pedig, melyek szerint a szegénység és hajléktalanság okozója a társadalom, azt eredményezte a liberális médiában, hogy nem mutatnak be olyan sztorikat, melyekben valaki alkoholizmusának, szenvedélybetegségének vagy idegbetegségének köszönheti sorsát. Mivel ilyenből kevés akad – mármint az olyanból, akivel semmi probléma nincs és mégis hajléktalanná válik -, az ilyen példák kiemelése is valóságtorzításához vezetett, pontosabban a liberális média elhiteltelenedéséhez, hiszen az emberek személyes tapasztalatával nem egyezett. Ráadásul, amikor a demokraták vannak hatalmon – például Obama -, állítólag a sajtó sokkal kevesebbet foglalkozik a hajléktalansággal, mert nem akarják a társadalmat és az állami rendszert hibáztatni. Bush idejében viszont lámpással is megtalálták a szőke, kék szemű, ártatlan hajléktalant.
Hasonlóképp a fősodrú média igyekszik börtönriportjaiban elkerülni a feketéket, nehogy azt a sztereotípiát erősítsék, hogy minden fekete bűnöző, ami alkalmasint egész extrém helyzeteket szül, ha az adott börtönben épp nincs, vagy alig találni fehér bőrűt. Goldberg ezeket a torzításokat a média előítéletének nevezte, ami nem pontos. Lehet csúsztatásnak, a píszí beszéd káros következményeinek nevezni, de az előítélet más. Menjünk azonban most tovább, hiszen az intézményesített és hitelességkereső nyomtatott sajtóba berobbant az internet, és ez sok mindent megváltoztatott, leplezetlen formában utat engedve a hétköznapi gondolkodást gyűlölő és imádó, negatív és pozitív előítéleteinek.
A közösségi média gátszakító, keresetlen őszinteségét mi is ismerjük. A harag és a bosszúvágy motiválja sokak megszólalását. Tudatlanságtól a jó szándékú pokol kikövezésig minden belefér, de belefér a gonoszság is. Van, aki azt élvezi, hogy összeveszést szíthat, ez adja meg a trollok kompetencia-érzését, azt, hogy van hatásuk a környezetre.
A legkártékonyabbak az oroszok által fizetettek, éspedig azért, mert mögöttük az az ideológia található, hogy zavart kell kelteni az értékrendszerünkben. Az orosz érdekek felülmúlnak minden szakmai etikát, így aztán arrafelé a propaganda nem szégyen, hanem dicsőség.
Szólnunk kell a konzervatív tollforgatókról és értelmiségiekről is, kik közül nem kevesen még mindig a píszí beszéd hazugságait ostorozzák, mikor már rég jóval nagyobb problémák vannak, mint hogy a börtönökben nem mutatják pontosan a fehérek és színes bőrűek arányát. A problémánk már a civilizációnk szétveréséről szól, az információk hiteltelenedésének és propagandisztikus voltának áradatáról, s nem píszí, hanem mocskolódó stílusban. A nyilvánosságunk kocsmaivá válik, a demokratikus véleménynyilvánítás színvonaltalansága pedig magától a demokráciától is elijeszti az igényességre vágyókat.
Az elemi kommunikációs illemszabályok, és a vitakultúra teljes leépítése megágyazott mára a félrevezetés elfogadásának. Mert úgy tűnik, a félrevezetéshez két úton is el lehet jutni. Az egyik az, hogy továbbra is kulturáltnak látszódva, ügyes trükkökkel, a hitelesség megőrzésének biztosításával manipuláljunk – ez az, amikor elhallgatunk tényeket, vagy számunkra kedvező módon emelünk ki tényekből jeleneteket – ezzel vádolta Goldberg a liberális médiát -, a másik pedig, hogy haragunkat világgá kiáltva, belevágjuk a másik arcába, hogy mi nem is ragaszkodunk a tényekhez, megmondjuk egyenesen a véleményünket. Ez pedig a fórumozás világa, melyből szárba szökkentek a Trumpot támogató hírportálok. (Most a macedón fiataloktól eltekintve, akik készítettek volna hamis híreket Trumpról is, de arra kevesebb kattintás, és így pénz jött a számlájukra. Így került náluk Clinton a célkeresztbe. A nyilvánossági nyomástól ódzkodó amerikaiak imádták és hinni akarták ezeket a híreket. A hírhamisítók pedig azzal igazolták magukat, hogy ha van, aki olyan hülye, hogy ezeket elhiszi, hát megérdemli. Csak az ő igényeiket elégítik ki. A kattintások száma után nekik meg dőlt a reklámpénz.)
Visszatérve a metaforánkhoz, míg tehát a liberális média lehet, hogy rosszindulatúan az úszni tudás hiányosságait emelné ki egy vízen járóról, a másik oldal egyszerűen vízen járóként igyekszik beállítani hősét, függetlenül attól, hogy az illető nem képes erre. Ha a hamisított tények lelepleződnek, akkor sincs probléma, ugyanis kifejtik, hogy az miért is van rendben. (Csak egy igényt szolgálnak ki, a másik oldal gonosz, ezért vele szemben minden megengedett, stb.)
Több ilyen történettel is találkozhattunk az elmúlt években. Az első talán a Drudge Report volt, mely vállalkozás a Lewinsky-ügy kiteregetésével vált népszerűvé. A mainstream média még tartózkodott ettől, mind témája, mind bizonyítottságának hiánya okán, de Drudge bátran belevágott, és bejött neki. Később számtalan „leleplező” cikkéről kiderült, hogy tévedés, de ez nem igazán zavarta, hiszen szórakoztatni kell az embereket, az emberek történeteket akarnak hallani, és nem érdekli őket az igazság. Rendkívül látogatott oldalról van szó, nem mehetünk el egy legyintéssel emellett az etikai romlás mellett.
Első alkotmány-kiegészítésük is nagyobb lehetőséget ad erre, noha az még nem az internetes világban született, s úgy tűnik, akkor még az önszabályozás ki tudta alakítani a hitelességhez való vonzódást. Trumpot immár olyan vállalkozások támogatták, akiket nem is izgatott olyan médiaetikai alapelv, mint a hitelesség. Ezek közé tartozott a Breitbart News is. Breitbart több mint tíz évig dolgozott Matt Drudgenak háttéremberként, tehát volt kitől tanulnia.
De míg az amerikai internetre épülő vállalkozások megtesznek mindent a sikerért, mégiscsak vissza-visszatérnek a valódi információk használatához, hiszen céljaikat leginkább mégsem a mocskolódó stílussal és/vagy a rágalmakkal érhetik el, hanem a tényfeltárással. A valódi híreket nem lehet mellőzni, de még így is komoly az öngól kockázata. Jó példa erre, hogy Breitbart halálát kétségbe vonták. Neki ugyanis olyan jól sikerült elhitetni azt, hogy a mainstream média mindig hazudik, hogy aztán azt se akarták elhinni, hogy tényleg meghalt.
