Akár az Üvegtigris 4-et is leforgathatnák a havannai repülőtérnél. A főbejárattal szemben lakókocsiból kialakított büfé áll a parkolóban. A kínálat szerény: perro caliente, vagyis hot dog, ropogtatnivaló, üdítő. Az éledező vállalkozások másik jele, hogy magántaxisok vadásznak utasokra. És nem csak ők. Sokan illegálisan is fuvaroznak, nincs taxiengedélyük.
A belvárosban is mindenki a turistákra utazik, ők jelentik az egyetlen biztos bevételi forrást. Percenként szólít le valaki, hogy szivart, a riksához hasonlatos bicitaxit, netán drogot vagy nőt ajánljon (bármit jelentsen is részükről az “all included”). Színes ruhákba öltözött, szivarozó nők vagy utcazenészek egy-két dollárért fotózkodási lehetőséget kínálnak. És vannak, akik csak kérnek: aprópénzt, szappant, tollat, bármit.
A kubaiak zömének csupán 15-20 dollár, alig több mint 4000 forintnyi a havi fizetése, így aki csak teheti, valahogyan részesedni akar az idegenforgalomból. A borravalós szakmákban van a legtöbb esély ennek a többszörösét megkeresni. A szegénység a prostitúciót is fenntartja. “Nem akarsz egy kubai barátnőt néhány napra?” – kérdezik lépten-nyomon fiatal nők. A szállodákban nem ritka a turistákkal együtt reggeliző kubai lányok látványa.
A Szovjetunió összeomlása után a 90-es években volt a mélypont, akkor sokan éheztek a kubai nagyvárosokban. Az ellátás azóta némileg javult, de a jegyrendszer még mindig él. Alapvető élelmiszereket, néhány kiló cukrot, rizst, babot vehet olcsón mindenki az erre kijelölt boltokban a nemzeti pénznek (moneda nacional) nevezett pesóért. A legtöbb áru viszont csak a dollárral egyenértékű konvertibilis pesóért (CUC) kapható.
Amint a bevásárlás, úgy a közlekedés sem egyszerű. Az utak mentén a stopposok bankjegyekkel integetnek: pénzt kínálnak, hogy vegyék föl őket. Ez az állami autóknak kötelező is, ha van bennük szabad hely. Benzinre sem telik az embereknek. A Havannából Pinar del Ríóba vezető autópályán akár le is pihenhetünk, percekig nem jön kocsi. Félbehagyott felüljárók jelzik, hogy rögös az út a szocializmus építéséhez. A kubaiak többsége rozzant buszokon utazik, de sok egyéb mellett abból sincs elég, így gyakran kénytelenek teherautó-platókra szállni. Nyomorúságos a ponyva alatt összezsúfolódó emberek látványa. A roskadozó épületeké nem kevésbé. Havannában sok ház a szó szoros értelmében az összeomlás határán van. Több száz éves patinás épületek tűnhetnek el, ha nem kezdik felújítani őket. Pénz márpedig erre sincs.
Az általános nélkülözést nehezen feledtetik a kommunista rendszer reformintézkedései. Például az, hogy januártól – 1959 óta először – újra lehet autót vásárolni. Az új autók eladása továbbra is állami monopólium, és legalább 400 százalékos a kocsikon az állami felár. Egy Peugeut 508-as például átszámítva 56 millió forintba kerül, vagyis alig van, aki meg tudja venni.
Kubában amúgy minden utazás időutazás. Ha a szocialista ipar egykori csodáiba – kis Polskiba, Ladába vagy Moszkvicsba – ülünk be, akkor 30, ha az amerikai embargó előtt behozott Buickba, Pontiacba vagy Chevybe, akkor 50-60 éves kocsikat próbálhatunk ki.
Kérdés, meddig lehet forradalmi lelkesedéssel ellensúlyozni a hiánygazdaságot. Buzdító feliratokban nincs hiány. “Szocializmus vagy halál.” “A gazdasági harc a haza feladata.” “Rend, fegyelem, igényesség” – a kommunista vezetés óriásplakátokon hirdeti az eszme diadalát. Che Guevara képét jóval több helyen látni, mint Fidel vagy Raúl Castróét, személyi kultusznak nincs sok jele. Azt viszont már a gyerekeknek is megtanítják, mit köszönhetnek Fidelnek. Szülőfalujába, Biránba kötelező az osztálykirándulás a kisiskolásoknak.
A lelkesítő szlogenek a legváratlanabb helyeken is feltűnnek. Egy vidék iskola ütött-kopott vécéjének falán például ez olvasható: “A forradalom átalakulóban van, a szocializmus és a kommunizmus felé.”
A kommunista kormányzat arra gondosan ügyel, hogy túl sok információ felnőtt korukban se zavarja össze az embereket. Újságok nincsenek, – kivéve a kommunista pártlapot, a Granmát -, és az internet is csak néhány, államilag ellenőrzött helyen működik.
Sokan a lábukkal szavaznának, ha megtehetnék. Egy szigetország esetében azonban ez nem könnyű. Az amerikai vízumért például sokat kell fizetni (a havi kubai fizetés többszörösét), és azért a beszélgetésért is, amelyen a nagykövetség helyett működő irodában kell részt vennie annak, aki az Egyesült Államokba akar utazni. (Washington és Havanna között 1961-ben szakadtak meg a diplomáciai kapcsolatok.)
Joel idegenvezető. Két testvére több mint húsz éve emigrált Floridába. Meglátogatná őket, de nem akar fölöslegesen fizetni az elbeszélgetésért. Mint mondja, semmi esélye nincs, hogy megkapja a vízumot, mert azt feltételezik róla, hogy ő is kint akar maradni. Pedig nem, két gyermekét és feleségét nem hagyná itt az anyagi jólét miatt.
Január végén Havannában tartották 33 latin-amerikai és karibi ország csúcstalálkozóját. A biztonság kedvéért őrizetbe vettek néhány ellenzéki aktivistát, nehogy zavart keltsenek. A csúcson részt vevő ENSZ-főtitkár, Ban Ki Mun látogatást tett Fidel Castrónál. Az erről készült fotók alkalmasak voltak azoknak a híreknek a cáfolatára, melyek szerint a volt elnök nagyon rosszul van. Sokak szerint halála sem jelentené a rendszer végét, hiszen öccse, Raúl ugyanazt a politikát folytatja, mint a forradalom vezére.
A Castro-rezsim leginkább abban bízhat, hogy a tenger, a szivar, a rum és a rumba továbbra is elég vigaszt nyújt a kubaiaknak.
