Tanítványaimat mostanában arra buzdítom, legyenek adószakértők, akkor biztosan nem maradnak munka nélkül! – ironizált az új német kormányprogramot értékelve a minap Norbert Walter, a Deutsche Bank vezető közgazdásza. Megjegyzésének „céltáblája” a november 18-án aláírt koalíciós szerződés gazdasági fejezete.
Annak alapja ugyanis a kereszténydemokraták (CDU) szorgalmazta áfaemelés, ami a szociáldemokraták (SPD) kívánságára beépített úgynevezett „gazdagadó” bevezetésével egészül ki. „Az adóemelés hatása nem mondható meg előre” – fordítja komolyabbra a szót Walter. Úgy véli, a 2007. január elsejétől kezdődően beharangozott áfanövelés 2006-ban akár jelentős többletbevételeket is hozhat, hiszen a drágulást kivédendő, bizonyosan sokan hozzák előre az eredetileg csak két év múlva tervezett vásárlásaikat. Közgazdász körökben mégsem tört ki az éljenzés az adóemelés hallatán. Az elemzők nem győzik ugyanis hangoztatni abbéli félelmüket, hogy az államkassza foltozgatásának áldozatául esik az állami kiadások érdemi racionalizálása.
Kompromisszum-kormány
Mindhárom érintett párttól komoly kompromisszum-készséget követelt a berlini nagykoalíció megalakítása:
CDU-LEMONDÁSOK. A személyi kérdéseket illetően egyértelműen a kereszténydemokraták voltak a leginkább nagyvonalúak: a kancellári posztért cserébe a belügy kivételével szinte valamennyi kulcstárcáról lemondtak. A belügyi tárca élére a 15 évvel ezelőtt egy ellene irányuló fegyveres támadás következtében tolószékbe került Wolfgang Schäuble, a CDU 1998 és 2000 közötti elnöke került. Emellett a kereszténydemokraták felügyelik a honvédelem, a család- és ifjúságügy, az oktatás és kutatás területét, illetve maguknak tartották meg a kancelláriahivatalt is.
SPD-TRÓFEÁK. A szociál-demokraták részéről Franz Münteferingnek, az SPD eddigi elnökének jutott az alkancellári poszt – őt alig másfél hete váltotta a párt élén a CDU-elnök Angela Merkelhez hasonlóan a volt NDK-ban nevelkedett Matthias Platzeck -, s e tisztségében olyan, szintén a pártjához tartozó minisztériumokat felügyelhet, mint a munkaügy, az egészségügy, a közlekedés, az igazságügy és a környezetvédelem. Ez utóbbi pozíciók megszerzésénél azonban az SPD számára nyilván sokkal értékesebb trófea a pénzügyi és a külügyi tárca. Előbbi új irányítója Peter Steinbrück, Észak-Rajna-Vesztfália korábbi tartományi miniszterelnöke, aki a Ruhr-vidék sikeres átalakítási programjával vívott ki tekintélyt magának, míg a német diplomácia első embere mostantól az a Frank-Walter Steinmeier, aki eddig afféle „szürke eminenciásként” Gerhard Schröder volt kancellár hivatalát vezette.
CSU-SIKEREK. Az Edmund Stoiber bajorországi miniszterelnök vezette párt sem panaszkodhat, a keresztényszocialistáknak jutott ugyanis a gazdasági minisztérium. Ám Stoiber némi habozás után végül a neki felkínált szövetségi poszt helyett továbbra is a tartományi kormányfőséget választotta, így az eredeti tervekkel ellentétben a tárca munkáját Michael Glos, a CSU Bundestag-frakciójának eddigi vezetője irányítja majd. A keresztényszocialistáknak jutott ezen felül a fogyasztóvédelem és az agrárium felügyelete is.
Az elmúlt hetek nagykoalíciós alkudozásait kísérő sajtótájékoztatókon ugyanis a két oldal mintegy 41 milliárd eurós idei államháztartási hiányt emlegetett – miáltal a deficit már negyedik éve haladja majd meg a maastrichti kritériumokban rögzített 3 százalékos GDP-arányos határt. Egy ekkora hiány pedig puszta költségmegtakarítási programmal már nem tüntethető el, ahhoz a bevételek növelésére is feltétlenül szükség van. Pontosabban igazából a költségcsökkentés lenne a követendő út, legalábbis akkor, ha az a nagy elosztórendszerek átfogó reformját jelentené. Erre azonban a kereszténydemokraták és bajor testvérpártjuk, a keresztényszocialisták (CSU), valamint a szociáldemokraták alkotta nagykoalíció vezetői rövid távon nem vállalkoztak, így jobb híján maradt a felemás intézkedéscsomag.
A kompromisszumok láttán nem is késtek sokáig a bírálatok. „Először hagyjatok bennünket dolgozni, s aztán fogalmazzátok meg kritikáitokat” – reagált azonban a fanyalgásra saját kereszténydemokrata pártja tagságának üzenve Angela Merkel. Mondhatni, jogosan, hiszen a CDU vezetőjeként november 22-én, azaz csupán e hét keddjén foglalta el a kancellári széket. Szavai jól kifejezik azt az elmúlt hetekben nyilvánvalóvá vált törekvést – amelyet Merkelen kívül a koalíció más pragmatikus vezéregyéniségei is magukévá tettek -, hogy a cél első lépésben a működőképes kormányzás. Márpedig ez az induláskor feltétlenül kompromisszumokat követel, radikális reformprogram helyett pedig jobbára csak áthidaló, tűzoltás jellegű akciók megvalósítására ad lehetőséget.
Mindent egyszerre
A mindenkori német kormány politikájának irányvonalát ugyan az alkotmány szerint a kancellár határozza meg, Angela Merkel azonban következetesen hangoztatja, hogy nem avatkozik majd bele kollégái munkájába (a tárcák leosztásáról lásd a keretes írást). Ám ha ez így lesz, akkor aligha lesz könnyű egy, minden egyes koalíciós párt törekvéseit magában foglaló, működő gazdaságpolitikai koncepciót megvalósítani. Abban ugyanis egyszerre kellene benne lennie az SPD szociális jóléti modellhez ragaszkodó, az igazságosságot mindenekfelett hirdető álláspontjának, illetve a CDU szabad versenyen alapuló liberálisabb megoldásainak – és mindezek mellett még arra is képesnek kellene lennie, hogy a német gazdaság jelenlegi súlyos problémáit orvosolja.
Márpedig a bajok számosak. Az Európai Bizottság őszi konjunktúra-jelentése szerint 2005 egészében Németországban alig 0,8 százalékos GDP-növekedés várható, s a gazdaság bővülésének üteme jövőre is legföljebb 1,2 százalék lehet. Mindemellett alacsony a beruházások szintje, és a fogyasztási kedv is mélyponton van.
Közös pontok
Ez az ígéret ma aligha ér sokat. A választási kampányban még átfogó reformokról beszélő CDU ugyanis a működőképes kormány összehozása érdekében lemondott nagyszabású terveiről. Az összesen 190 oldalas koalíciós szerződés a munkaerő-piaci reform helyett például már a költségvetés rövid távú konszolidálását tartja elsődleges feladatnak. Mindazonáltal elvitathatatlan, hogy a CDU, a CSU és az SPD az eltérő ideológiai alapállás ellenére fölöttébb hasonlóan vélekedik a német gazdaságban hosszabb távon megvalósítandó reformlépésekről.
Mindenekelőtt mindannyian a telephelyi környezet javításával – vagyis munkaerő-piaci, egészségügyi, adó- és oktatási reformokkal – ösztönöznék a vállalati beruházásokat. Ám még ha így is van, a koalíciós szerződésbe kevés olyan intézkedést sikerült becsempészni, amely a bérköltségek csökkentését, a munkaerő-piaci szabályozás lazítását, vagyis összességében a telephelyi környezet kedvezőbbé tételét célozná. A kivételek közé tartozik, hogy a munkahelyi próbaidőt az eddigi 6 hónapról 2 évre emelik, a munkanélküli biztosítási hozzájárulás mértékét pedig 2 százalékponttal csökkentik. A nyugdíjreform irányába tett óvatos első lépés lehet a korhatár 65-ről 67 évre emelése, ez azonban semmiképpen sem megoldás a nyugdíjrendszer problémáira.
Külpolitikai célok
Bár a külügyi tárca a szociáldemokratáké lett, Németország első női kancellárjának az ország új külpolitikai irányának meghatározásában sikerült a leginkább a kereszténydemokraták álláspontját érvényesíteni. Jelzésértékű például, hogy bár a nagy elődök – így Konrad Adenauer – példáját követve Angela Merkel számára is meghatározó a francia-német különleges kapcsolat fenntartása, első külföldi útja azonban Párizsból rögtön Brüsszelbe vezet tovább. Így kívánja demonstrálni, hogy Berlin a jövőben legfőbb mozgásterének az Európai Uniót tartja. A két következő célpont London és Varsó; Merkel mindkét helyen az utóbbi időszak fagyossá vált kétoldalú viszonyát igyekszik némileg enyhíteni. Washingtoni bemutatkozását csak az európai külpolitikai vezérfonal felvétele után tervezi, de ez az út is belefér még kancellársága első hetébe. Merkel feltett szándéka, hogy javítsa az iraki háború idején hűvössé vált transz-atlanti kapcsolatot.
A szociáldemokratákétól nem csupán az amerikai viszonyt illetően, hanem Törökország uniós csatlakozásáról is nagymértékben eltérő véleményt megfogalmazó CDU ez utóbbi kérdésben természetesen kompromisszumra kényszerült. A szóban forgó passzus egyszerűen tudomásul veszi a csatlakozási tárgyalások megindítását, annak végeredményét azonban még nyitottnak tartja. Merkelék a jelek szerint nem mondtak le az általuk jó ideje hangoztatott „különleges partnerségről”, amely státust Ankara a teljes jogú tagság helyett kapná.
