Régen úgy hívtuk, hogy élménybeszámoló, manapság elegánsabb neve van, azt mondják rá: közönségtalálkozó.
Régen számos ilyen meghívásnak kellett eleget tenni; akkor is, most is megtisztelő az érdeklődés és a szeretet, amit ilyenkor megélhetek.
Arról például, hogy miképpen is működik egy élsportoló vagy edző, színész, író, orvos, kazánkovács, masiniszta. Mik a motivációi, hogyan dolgozza fel a sikert és a kudarcot.
Popper Péter a tanárom volt, később a kollégám a Gyerekklinikán, majd a barátom. Rettenetesen kíváncsi ember volt. Mindent szeretett volna megérteni (vagyunk így egy páran), és gyakran kérdezte:
Mondd, nyuszi, mi vesz rá egy vélhetőleg épelméjű lányt ilyen döbbenetes melóra, csak azért, hogy előbb érjen a medencefalhoz, mint egy másik kettyós?
Jobbára a válaszom után is a csodálkozást láttam Péter szemében.
Ugyanezt éltem meg a régi élménybeszámolókon is.
Miért csinálom, ki segít és miben, mi visz előre, mi hátráltat; az élsportnak van-e hosszú távú, életre szóló haszna, kára.
És érdekes, bár a világ változik, és nyilván benne változunk mi is, van, ami ennyi év után is ugyanúgy kerül terítékre, mint hajdanán.
Néhány hete – boldogság – meghívást kaptam egy Budapesthez közeli településre, ahol elhangzott egy fontos, valójában nem csupán a sportot, hanem az élet egészét érintő kérdés, amire sok éve is válaszolnom kellett.
Nevezetesen:
Mennyire voltál egyedül egy-egy verseny előtt, alatt, után? Kik álltak melléd, és kik hagytak cserben?
Nem semmi kérdés!
Fiatalon megtapasztaltam, hogy az élet egyéni sportág.
A rajtkövön, a vizsgák előtt, a szülőágyon, vagy, amikor elveszted egy szerettedet, egyedül kell megbirkózz a nehézségekkel. A döntéseidben is jobbára egyedül vagy, tiéd a felelősség. Ám jó, ha van melletted, veled valaki. Aki néha már azzal sokat segíthet, hogy nem árt, csak csendben marad.
Régen is azt mondtam, ma is állítom: olyan ez, mint egy páternoszter.
Amikor elkezdtem komolyan sportolni, a földszintről indultam, velem volt az edzőm és még néhány ember, akik bíztak bennem. Aztán az első emeleten beszálltak még páran, a másodikon szintén, a harmadikon már dugig volt a fülke, a negyediken pedig nem fért be új ember.
Idővel a páternoszter átfordult leszállóágba, először egy ember szállt ki, aztán több, aztán sok, és mire leértem, egyedül maradtam.
Hiszek a sport emberformáló erejében.
Hiszem, hogy a munka, amit elvégeztél, sosem vész kárba.
Hiszem, hogy sok segítséget kaphatunk életünk során, de bizonyos terheket nem lehet megosztani. Legyen szó sportról vagy bármiről, ami a szívünk vágya.
