Közélet

Bánki György: Szétszaggatja a nemzetet a NER

Ha úgy tekintünk az országra, mint „anyaföldre”, ha a hazának anyafunkciót tulajdonítunk, akkor az van, hogy az anyánk nem figyel ránk, és ez óriási csalódás – mondja Bánki György pszichiáter, a nárcisztikus személyiségzavar ismert kutatója, akivel a többi között arról beszélgettünk, hogy a szenvedéstörténeteink versenyben állnak egymással, hogy legtöbbször a saját meggyőződéseinkhez keresünk társakat és megerősítő információkat, de arról is szót ejtettünk, miért durvul a politika és a közbeszéd.
Korábban a témában:

A közbeszéd radikalizálódása már-már közhely: a véleménytáborok tagjai nem vitapartnernek, hanem ellenségnek tekintik egymást. Sokan már nem is mernek kommenteket olvasni egy kényesebb kérdésről szóló cikk vagy poszt alatt, olyan mértékűre duzzadt a verbális agresszivitás.

Ezt részben a mai technológia teszi lehetővé, hiszen képesek vagyunk úgy kommunikálni, hogy nem az arcunkat adjuk valamihez, hanem a „profilunkat”. Elbújhatunk akár álnév mögé, vagy lehet az arcképünk egy koalás bögre. Ez csökkenti a személyes felelősségvállalás súlyát, és ahogy az egyéni jellemzőink jelenléte csökken, úgy enyészik el a kritikai érzék és a megfontoltság is. A Legyek Urában akkor tudják megölni a gyerekek Malackát, amikor befestik az arcukat. A másik ok, hogy gyorsan teszünk meg dolgokat, mert gyorsan lehet. Amikor egy kommentcunami közepén találjuk magunkat, kapkodunk, nincs idő megállni, lehiggadni. Lehetetlen ilyenkor megítélni, hogyan hatottunk a résztvevőkre, és sokszor nem is figyeljük a másik ember érzéseit.

Ugyanez nagyban: az amerikai elnök csípőből tweetel, és közli a pillanatnyi hangulatát tükröző álláspontját. Nincs belső fékrendszere, minden felbukkanó ötletéről azt hiszi, meg is kell cselekednie. Felteszem, régebben egy elnöki nyilatkozatot hosszas, közös töprengések előztek meg. Az igazán demokratikus működések valójában lassúak: egyezkedéseket igényelnek, a tények részletes megismerését, a vélemények összevetését és alapos vitát. Ezt tanulni kell. Nehezebb út, de jobb helyre visz, mint az ilyen rövidzárlatok.

A házelnök mondta nemrég, hogy „a fékek és ellensúlyok rendszere hülyeség”, vagyis nem kell ilyesmivel pepecselni.

Az autokrácia egyik csábítása az erő, a hatékonyság. A választók egy részének ez kellemes, mert helyettük gondolkoznak, és azt hiszik, értük. Nincs pepecselés. Ez rövid távon működik is. De hosszú távon a közösség fejlődésképessége látja kárát, hiszen autonóm elmék és óriási csoportok maradnak ki a döntések befolyásolásából. De ez nem csak nálunk van így, mindenfelé erősödik a radikális populizmus, ami a tömegek csalódottságát, biztonságvágyát meg az egyszerű világértelmezések iránti igényét lovagolja meg. S ahogy erősödik a nyugtalanság, úgy nő az úgynevezett toxikus vezetők és a nyers, harci megoldások iránti vonzódás. Olyan hatalmak diktálnak, mint Oroszország, vagy a másik barátunk, Kína, amely Auschwitz-szerű táborokban tart egy amúgy türk népet, és ahol körömletépés, erőszaktevés és gyilkosság folyik. Közben össze vagyunk kötve: ha egy amerikai kosaras rosszat szól Kínára, összeomolhat a csapata szponzorációja. Az erkölcs és a messzebb mutató cél tehát a pillanatnyi működőképesség áldozata lesz.

Mitől vagyunk ingerültek? Buszon, boltban, utcán is egyre agresszívebbek az emberek.

Nyilván nem annyira, mint az online térben, de kétségtelen, hogy átlépnek határokat egyesek, például elkezdenek valakit inzultálni a vélt vagy valós identitása miatt. Eleve rengeteg frusztráció keletkezik a szegénységből, az előrelépés lehetetlenségéből is. Úgy működik az ország, mint a régi rendi társadalom: ki hová születik, ott is marad, és a maradék középosztálynak is rossz érzéseket okoz a borzasztó lecsúszottság. A rossz érzéseink okát valahogy be akarjuk azonosítani, és áttekintés híján gyakran egymásban leljük meg. Vagy a felkínált ellenségekben. Azért örülünk annak, ha megmondják, ki miatt vannak a bajok, mert akkor érzelmileg legalább nem vagyunk olyan tehetetlenek.

Fotó: Marjai János / 24.hu

De amúgy csakugyan tehetetlenek vagyunk?

A többség az. Egy közmunkás nem mondhatja, hogy gyerekek, ez hülyeség, ebből nem lesz így semmi, legyenek már fejlesztések a környéken, és teremtsünk normális munkahelyeket.

Hűbéri helyzetben van, ha jár a szája, azt a kicsi egzisztenciáját, segélyszerű majdnem semmijét is elveszítheti. Ez lelkileg is alakítja az embert, például kiölheti a szolidaritásra való képességét. Versenyeztetve van lojalitásból és kussolásból.

Az emberek az ilyen rendszerekben egymás kárára élnek. És nem vagy csak nagyon nehezen ismerik fel a közös érdekeiket.

Vannak még közös érdekeink?

Hogyne lennének! Sőt, ha a nagyobb képet nézzük, csak azok vannak. A békében, de vitákban fejlődő társadalom például mindenkinek jó lenne.

Akkor mi akadályozza, hogy megvilágosodjunk, és azt mondjuk: nosza, gyerekek, csináljuk meg együtt?

Együtt, de kivel? A globális tőke olyan társadalmakat hoz létre, amelyekben az egyén végül maga is elhiszi, hogy csak önmagára hagyatkozhat. A kapitalizmus azt kényszeríti ki, hogy légy mobilis, ne is menj haza, intézmények oldják meg gyermekeid nevelését, hogy te dolgozhass, kötődj kevésbé, és mindezektől légy boldog. Ha nem vagy boldog, azért is te vagy a felelős. Mindez úgy lesz a belsőnk része, hogy a trükköt nem vesszük észre, saját pszichológiai beállítódássá válik. Ráadásul minket meghatároz a szocializmus öröksége is, amikor nem volt szabad szerveződni, mindenki a saját pecsenyéjét sütögette, és erre borult rá egy hamis kollektivizmus.

A mostani hatalom, állítása szerint, közösséget akar teremteni. Nemzeti közösséget.

A hivatalos politika erős kohéziót akar, ehhez lett módszere is: létrehozta a Narcisztikus Együttműködés Rendszerét, ami illúziója szerint csakugyan közösséget teremt, valójában viszont nagyon erős feszültségeket gerjeszt. Az ilyen szisztémában a hatalom mind korlátlanabbul fér hozzá az állampolgárok életéhez, de a polgár nem tudja kontrollálni a hatalmat. Ehelyett ígéreteket kap védelemről, biztonságról, kollektív önbecsülésről, felemelkedésről, a jó és a rossz megkülönböztetési képességéről. És világossá válik, hogy lojalitással és kritikamentes együttműködéssel lehet előbbre jutni. Sokan nem kérnek ebből, de a rendszer lényege a saját kizárólagos üdvözítőségébe vetett hite meg a harci szellem, tehát még a belső feszültségeket is kivetíti az „idegenekre” és a be nem hódoló saját állampolgárok csoportjaira. Ez kohéziót teremt ugyan a hívők között, de a nemzetet „mi”-re és „ők”-re szaggatja.

A „mi és ők” szemléletet kéne felszámolni?

Nem hiszem, hogy fel lehet számolni, mert ez amúgy a normális csoportlélektanhoz tartozik. Mindig csoportok tagjai vagyunk, és természetes, hogy a mi csoportunkat ügyesebbnek, okosabbnak, sokszínűbbnek gondoljuk, mint a másokét, hiszen ezért vagyunk a mi csoportunkban. Annyit tudunk tenni, hogy tudatosítjuk magunkban, hogy ez természetes, de elsajátíthatjuk a kritikus önreflexió képességét és az empátiát más csoportok iránt. Ha nagyon összetartó közösséget hozunk létre erős vezetővel, a benti frusztrációk kibeszélhetetlenek maradnak, hiszen a feszültségek nem tudnak fölfelé áramlani az önelnyomás, a félelem, az odatartozás vágya miatt.

Normális csoportban az ember tarthatja hülyének is a vezetőt, kritizálhatja, de egy nagyon zárt csoportban ez szinte eszébe sem juthat.

Az erős vezető körül nagyon lojális emberek vannak.

Látszólag. Valójában bennük is sok az irigység, az indulat, akár a gyűlölet, amit kordában kell tartaniuk, amiről még beszélniük sem szabad, amire próbálnak nem is gondolni, de valahol, valakin biztosan levezetik. Ha egy vezető kellően tisztességtelen, akkor úgy manipulálja a csoporttagokat, hogy ezt az agresszivitást a csoporton kívülre irányítsák, a másik, rivális csoport tagjai felé. Az erőszak egyre nagyobb legitimációt nyer. Ha a politikai hatalom birtokosai döntően az elnyomó megoldásokat választják, az leszivárog, és a társadalom minden szintjén, az orvos-beteg, tanár-diák, főnök-beosztott viszonyokon keresztül a legkisebb hatalomszerkezetekig elér, legyen az portaszolgálat vagy jegyellenőrzés.

Itt akkor meg is nevezhetünk egy csoportot, akik a bajainkról tehetnek: ők a politikusok.

Valóban csábító a gondolat, hogy mi vagyunk az áldozatok, és „azok” tönkreteszik az életünket. Szabad is őket kritizálni, de nem tehetünk úgy, mintha a politikusi réteg izolált csoport volna, akikhez semmi közünk. Ők is mi vagyunk. Olyanokat választunk, akik a legjobban kifejezik azt, amilyenek vagyunk.

Fotó: Marjai János / 24.hu

És az elit mitől frusztrált és agresszív? Megvan mindenük, jacht, csillogás, úri élet.

Az ő kínjuk nem az előrejutás képtelensége, hanem a kognitív disszonancia. Ez azt jelenti, hogy van egy önképem, egy világképem, és ha ettől elütő információt kapok, az feszültséget kelt bennem. Jó vagyok, ügyes vagyok, megérdemlem. De közben tudom, hogy nem erről van szó. Meg kell magyaráznom magamnak minden nap. Azért ez sem csupán irigylésre méltó. Sok félelem, düh és ideges zavar munkál bennük a látszat ellenére. Torzan gondolkozni, végtelenségig az önigazolás köreibe keveredni tragikus dolog.

De a beteg lelkű agresszorok szintén szenvedtek mások agressziójától valamikor.

A szenvedést tisztelni és gyógyítani kell, de a gonoszságot semmi sem igazolja, a hajdan megrugdosott test vagy lélek sem. Társadalmi és történelmi szinten is elég traumatizáltak vagyunk, hiszen egy darálóban próbálunk fennmaradni, Kelet és Nyugat határán. Rengeteg személyes és családi trauma nem kerülhet be a nagy közösbe. Nincs befogadva, elismerve a másiké, a szenvedéstörténetek versenyben állnak egymással. Pedig igazából mindenki szeretne hallatszódni, arra vágyunk, hogy a szomorúságunk vagy veszteségünk eljusson valaki füléhez. Ha úgy tekintünk az országra, mint anyaföldre, tehát ha egy ilyen anyafunkcióban képzeljük el a hazánkat, akkor az van, hogy az anyánk nem figyel ránk, és ez óriási csalódás.

Az elit szenvedéstörténeteit is meg lehetne érteni, nem? A miniszterelnököt például keményen verte az apja, ezt ő mesélte el egy videóban. Szintén saját maga utalt rá, hogy a kritikus kérdéseket rosszindulatú támadásként éli meg.

Nem tudom, hogy ez a két dolog összefügg-e, nem ismerem eléggé az ő történetét ahhoz, hogy elemezni tudjam. Az biztos, hogy az elnyomók, legyenek bármilyen hatalmi szinten, áldozatként tekintenek magukra, akiknek a világ sokkal tartozik. Az autokratikus politikai vezetők beszédeit elemezve kitűnik: úgy gondolják, hogy üldözik őket, illetve ezt a képletet használják a tömegek bevonására. Az üldözöttség egy narcisztikus agresszornak rendkívül fontos, ugyanis ő csak visszaüt vagy megelőző csapást mér: kénytelen megvédeni magát. A legborzasztóbb, ha el is hiszi.

Az önigazolás rosszabb, mint a hazudozás. Amikor hazudok, legalább a tudatában vagyok, és ha úgy döntök, felhagyhatok vele. Az önigazolásban, amit egyébként kicsiben mindenki csinál, én is, elköteleződöm valami mellett, és már nem feltétlenül tudom, hogy hazudok-e.

A média is virtualizál, ezért nem pontosan tudjuk megkülönböztetni a vélt és a valós veszélyt, érzékelni az árnyalatokat. Például a klímaváltozást illetően még kutatják, hogy mekkora a szerepe az emberi tevékenységnek, de a közösségi felületeken már nem vita, hanem élethalálharc folyik, véleményeket tálalnak tényként, és aki kétségbe vonja, hogy a nejlonzacskók használata harminc éven belül a kihalásunkat okozza, az az emberiség ellensége.

A siófoki Civil Csoport Hétvégénk nagycsoportján például, amit éppen a társadalmi működéseink megtapasztalására szervezünk, rendkívül barátságos és párbeszédre törekvő emberek vannak, de nagyon hamar kialakulhat egy éles hangulat és feszültség, amivel aztán a csoport dolgozni fog. Egy kicsit térjünk vissza itt az önigazolás problémájához. Mondok egy példát. Az önigazolás útja a
szociálpszichológia szerint egy piramis két oldalán való lecsúszáshoz hasonlít. A csúcson együtt érzékeljük mondjuk azt, hogy változik az éghajlat. Nyugtalanító a dolog. Lesznek, akik ekkor azt gondolják, ehhez lehet közünk valahogy. Mások azt, hogy a Föld klímája amúgy is mindig változik. E pillanatban elindulunk a piramis két lejtőjén lefelé, távolodva egymástól. Minden észlelésünk az első döntésünket próbálja innentől alátámasztani. Az ambivalencia nehéz érzés, megpróbáljuk hát meggyőződéssé változtatni valamelyik oldalon. A csoportos ügyeknél nemcsak arról van szó, hogy ez meg ez a meggyőződése valakinek, hanem hogy azok közé tartozik, akiknek ez a meggyőződésük. A másik is ezt teszi. Innentől a meggyőződéseinkhez keresünk megerősítő információkat.

Lépésről lépésre haladunk, és lesz egy pont, amikor már nagyon távol vagyunk egymástól, a másikat egy ellenséges és veszélyes csoport tagjának látjuk, és haragszunk rá. Ehhez egyáltalán nem kell, hogy valós információkat szerezzünk, lehet, hogy egyikünk sem jutott közelebb az igazsághoz, viszont simán átharapjuk egymás torkát, megfeledkezve róla, hogy olyan pontról indultunk, ahol még mindenki egyetértett.

Fotó: Marjai János / 24.hu

Ennyire azonosulunk a véleményünkkel?

Van bennünk egy erős késztetés, hogy amit gondolunk, mindenek felett való igazságnak tartsuk. Ez is az önigazoláshoz tartozik, az énképünket nem akarjuk összezavarni. Ezt egy Lee Ross nevű szociálpszichológus naiv realizmusnak nevezte: „Egy olyan józan, okos ember, mint én, aki ráadásul jó szándékú is, nem szokott hülyeségeket gondolni; így amit én gondolok, az az igazság, különben nem gondolnám. Aki mást állít, az sajnos nem ismeri az igazságot, vagy egyszerűen hazudik.”

Amikor dühös leszek amiatt, hogy a sok hülye mást gondol, mint én, és alaposan elküldöm őket a francba a Facebookon, attól megnyugszom?

Nem biztos.

Azt gondolnánk például, hogy az agresszió kiélése csökkenti az agressziót, de valójában inkább növeli.

A kiélt agresszió rendszerint elkötelez a másik ember lebecsülése mellett. Ha valaki elkezdi bántani a másikat, akkor beindul az önigazolás: „mivel jó ember vagyok, biztos nem ok nélkül voltam bántó; ha így kellett viselkedtem, akkor a másik nyilván hibázott”. Tehát a következő alkalommal még valószínűbb, hogy belekötök, sértegetem vagy megalázom, hiszen ezt önmagam előtt már igazoltam. A vert gyereknek is elmagyarázzák a szülők, hogy ő tehet arról, hogy felpofozták. Olyan messzire lehet jutni ezen az úton, ami már tényleg kóros és veszélyes.

Apró lépésekkel a totális önbecsapásig?

Másképp nem is menne. Egy fiatal újságírónak a propagandalap nem azt mondja, hogy „figyelj, mi itt hazudozunk, megrágalmazunk embereket, sőt, igyekszünk tönkretenni a megrendelőink ellenfeleinek a családját is, a lehető legaljasabb módokon, nincs kedved csatlakozni hozzánk?” Ez így túl nagy lépés lenne. E helyett azt mondják: „Nagy tehetség vagy, jó az értékrended, jól megfizetünk, hasznos tagja lehetsz a csapatunknak. Jó, néha vannak ilyen kötelező körök, kicsit megpiszkálunk egy-két kellemetlen alakot, de ennyi.” Tehát vigyáznak arra, hogy mindig csak akkora lépéseket tegyenek, amelyeknél még az önigazolás jól működhet. Ez a „láb az ajtórésben” és a „fokozatosság” technikáit kombinálja. És az újságíró öt év múlva csak néz, hogy olyan borzalmas dolgokat írt le emberekről, amelyeknek nem is nézett utána, hogy nem is érti, miként juthatott idáig.

Nyilván megmagyarázza magának.

Persze. Egy csomó önigazoló formula van, soroljam? „El kell tartanom a családomat. Ilyen az élet, nem én teremtettem ezt a rendszert. Valójában mindenki ezt csinálja. Valahol azért biztosan megérdemelték. Ha én nem teszem, megteszi más.”

De mi lehet a megoldás? Egy egész társadalmat nem lehet terápiába küldeni.

A társadalom terápiája lehet például az oktatás. Egy autonómiára tanított nemzedék másként tud gondolkozni és viselkedni, kialakíthat egy tisztességes politikai kultúrát és beszédmódot. Az egyén szintjén pedig arra lehet törekedni, hogy ne engedjünk a nyomásnak, ne akarjunk első blikkre mindenről véleményt formálni. Zimbardo mondja: lehet, hogy valóban a miénk a világ legjobb csoportja, de tartsuk meg annyira az egyéni identitásunkat, hogy tudjuk kritikával szemlélni. Vigyázzunk, hogy ne olvadjunk bele, ne oldódjunk fel a csoportban, tudjuk kifejezni az egyéni értékválasztásainkat, amik néha bizony szembemennek a többségével. És ennek lesznek hatásai magára a csoportra.

Elég kockázatos javaslat. Ha csoporton belül elkezd valaki nyíltan kritikus lenni, egy ponton túl esetleg kipenderítik.

Várjuk ki a végét. Lehet, hogy kipenderítik, de lehet az is, hogy egy halk hang megszólal, és azt mondja, ő is kapcsolódik a kritikus észrevételhez. És aztán egy másik, majd még egy. A kiállás megerősítheti a csoport azon tagjait, akik régóta érzik, hogy nincs minden rendben, de sokáig nem mertek megszólalni. Nem merték vállalni a kockázatot, de ha egyvalaki már vállalta, akkor az levesz róluk valamennyi félelmet, hogy egyedül maradhatnak. A másik fontos dolog, ami kifelé vezethet az ördögi körből, hogy merjük felismerni, ha személyesen hibáztunk, hiszen mindenkivel megesik, nem dől össze a világ, és nem kell rögtön azt gondolnunk magunkról, hogy rossz emberek vagyunk. Néha fontos, hogy az ember elgondolkozzon, adjon időt magának, szedje össze az erejét, és mondja ki: tévedtem. Ez másokra is nagyon jó hatással tud lenni.

Fotó: Marjai János / 24.hu

Működik még a megbocsátás és a bocsánatkérés?

De még mennyire, kifejezetten szomjaznak az emberek az ilyen gesztusokra. Persze nem a politikai eszközként alkalmazott, érdektől vezérelt bocsánatkérésekre, és nem is arra, hogy „ha esetleg valakit megbántottam, tudomisén, akkor elnézést kérek”. Ez egyébként a lehető legrosszabb duma. Az igazi az, ha valaki azt mondja, hogy ez tényleg nagyon rossz volt, nem kellett volna, sajnálom.

Azért a megbocsátás sem könnyű. Tételezzük fel, hogy egy súlyosan bántalmazott gyerektől az apja vagy az anyja bocsánatot kér. „Iszonyú sokat ártottam neked, és rájöttem, hogy nem kellett volna, úgyhogy bocs.” Mit lehet ezzel kezdeni?

Ha valaki súlyos sebeket ejtett egy emberen vagy egy közösségen, akkor tisztességtelen dolog még azt is elvárnia, hogy ne haragudjanak rá. Ez egy újabb bántalmazás, megint csak arról szól, hogy az elkövető ne érezze rosszul magát. Popper Péter mondta, hogy nincs borzalmasabb, mint mikor egy férfi hazamegy, közli a feleségével, hogy megcsalta, és könnyes szemmel megkéri, hogy bocsásson meg. Nem elég a szerencsétlennek, hogy megcsalták, még azt is elvárják tőle, hogy győzze le az összes természetes érzését ezzel kapcsolatban. De ha valaki ilyen elvárások nélkül elismeri, hogy csúnya dolgokat csinált, akár egy személlyel, akár egy közösséggel szemben, abban a gesztusban van erő, és reményt adhat a változásra, segíthet a gyógyulásban is.

Kiemelt kép: Marjai János / 24.hu

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.