Most már mindenről lehet beszélni, hiszen megnyerték a választást…

Beszélhetünk bármiről, természetesen.

Amikor az ennek ellenkezőjét állító mondata elhíresült, és a Fidesz komplett kampányt épített rá, ön jó darabig eltűnt a nyilvánosság elől. Utólag hogyan látja: elrontott mondat volt?

Kontextusból kiragadott mondat volt, de ha úgy tetszik, elrontott mondat is, hiszen a Fidesz propagandamédiája képes volt nemcsak mondatokat, hanem akár szavakat vagy szótagokat is összevágni és más jelentést adni neki – hogy ezt meg tudták vele csinálni, azt mutatja, hogy nem volt bölcs mondás. Azon a nyáron próbálták először a tiszás adóemelés hazug sztoriját bedobni, és épp kapóra jött ez a mondat, amire iszonyatos lejáratókampányt építettek. A bíróság nemrég ki is mondta, hogy az egész adókampány hazugság volt.

Ironikus, hogy a beszélgetés, amiben elhangzott, pont arról szólt, ami végül történt: hogy nagyon ügyelni kell arra, mit, hol, mikor és hogyan mond az ember.

A rendszer, amiből szeretnénk ezt az országot kivezetni, erre épült: próbált embereket ellehetetleníteni és tönkretenni, a személyiségüket legyalulni. Akkor azt mondtam, most is úgy gondolom, hogy jó, hogy velem esett meg, nem mással, ugyanis én nem omlottam ettől össze, nem éreztem úgy, hogy vége a világnak. A politika gyakran az idegek játéka, arról szól – és ez fokozottan igaz volt ebben a kemény kampányban – hogy ki bírja tovább. Azzal az elképesztő erőfölénnyel szemben, amivel a Fidesz-KDNP dolgozott, nagyon nehéz volt helytállni. Tudtam, hogy ezen keresztül nemcsak engem, hanem magát a Tiszát és Magyar Pétert is szeretnék ellehetetleníteni, közöttünk konfliktust generálni.

Nem volt konfliktus?

Nem, de következmény igen: megállíthatatlanul elterjedt rólam egy hazugság, nevezetesen, hogy el akarom titkolni a választók elől az úgynevezett adóemelési szándékainkat, és ennek a választókerületemben is éreztem a hatását. Közös döntésünk alapján egy ideig kimaradtam a belpolitikai nyilvánosságból, és az Európai Parlamentben folyó munkára tudtam koncentrálni. Nagyon örülök, hogy a családom és a kollégáim segítségével ezen túl tudtunk lenni.

Szóval jók az idegei.

Jók, és a nehéz helyzeteken a hitem átsegít. Édesapámtól tanult hitvallásom, hogy kongruens életet kell élni: amit az ember magánemberként gondol, amit a munkájában tesz, ahogy a családjával, vagy az emberekkel van, azok fedjék egymást.

Egyébként nem akartam politikus lenni, a jelenlegi pályámon ugyanazt az Istent szolgálom, akit az egyházban szolgálni igyekeztem. Két éve, mikor épp ételfutár voltam, aztán elmentem egy állami céghez dolgozni, nem gondoltam, hogy miniszter leszek valaha.

De mindig valami olyat akartam tenni, ami az emberek javát szolgálja. Azt reméltem, hogy ezt lelkészként tehetem, de amikor az egyházban ellehetetlenültek a lehetőségek, más irányokba kellett nézzek. És most ugyanezt a szolgálatot végzem egy nagyobb kontextusban.

Amikor bejelentették a miniszteri kinevezését, az a külhoniakkal való kapcsolatépítés és az egyházi ügyek vitele szempontjából nem, de a kulturális életben meglepetést okozott, hiszen a nyilvános életrajza szerint nem dolgozott kulturális területen – ellentétben a tiszás élvonal olyan tagjaival, mint Rost Andrea vagy Nagy Ervin. Sokan nem értik, hogyan illeszkedik ez a döntés a szakminisztériumok és az ágazati rendszer koncepciójába. Aspirált erre a kulturális miniszteri posztra?