A tévé elhitette velünk, hogy egy szép napon milliomosok, filmcsillagok és rocksztárok leszünk. Pedig nem leszünk. Erre lassan rádöbbenünk, és nagyon, de nagyon berágunk.
(Tyler Durden a Harcosok Klubja című filmben)
Azt nyilatkozta egy ízben, hogy a huszonegyedik század a mentális betegségek évszázada lesz. Nem erős ez így egy kicsit?
Sajnos, inkább a tények erősek. Az adatokból úgy tűnik, hogy azokkal a nagy pszichés betegségekkel, amelyek a tizenkilencedik, illetve a huszadik századot jellemezték, nem tudtunk elég hatékonyan megbirkózni, más mentális zavarok gyakorisága pedig növekszik.
Csődöt mondtak a terápiák? Megáll a tudomány?
Vannak hatékony terápiáink, és a tudomány is fejlődik, mégis az a helyzet, hogy például a skizofrénia ma ugyanakkora probléma, mint a huszadik században volt. Viszont felzárkózott hozzá egy csomó növekvő gyakoriságú mentális betegség. Ilyen a depresszió, ami már a második leggyakoribb munkaképesség-csökkenést okozó betegség világszerte, e tekintetben csak a szív- és érrendszeri betegségek előzik meg. A depresszió gyakorisága 1990 és 2013 közt a WHO szerint 53,4 százalékkal nőtt, ami nagyon gyors emelkedést jelent.
Mit értsünk pontosan depresszió alatt?
Ez egy olyan mentális zavar, amikor a beteg elveszti az örömre való képességét, a motivációit, inadekvát bűntudatot érez egy csomó dolog miatt, a nap nagy részében rossz a hangulata, akár gondolhat öngyilkosságra is.
Lehet valaki tartósan befelé forduló azért is, mert veszteségek érték, gyászol, elvesztette a munkahelyét, vagy elvált. Aki ilyenkor sokáig rosszkedvű, arra is mondhatjuk, hogy depressziós?
A gyászra, válásra, vagy egy munkahely elvesztésére adott normális reakció nagyon hasonlít a depresszióhoz. Például a bűntudat élménye szinte minden veszteség miatti krízishelyzetben előfordul, sokszor indokolatlanul: „pont abban a pillanatban nem voltam ott, amikor meghalt”, „én vagyok a hibás, amiért elköltözött”, vagy „ha jobban dolgoztam volna, nem estem volna bele a létszám-leépítésbe”. Amíg ez az állapot a konkrét veszteséghelyzetre reflektál, az nem depresszió, de amint generalizálódik, és már úgy merül fel, hogy „általában véve szörnyű ember vagyok”, és az egész világgal kapcsolatban ezt kezdem táplálni magamban, az már a betegség jele.
A depressziósok számának ilyen meredek emelkedése nem lehet attól, hogy egyszerűen többen fordulnak orvoshoz, és csökken a látencia?
Elméletileg lehetne attól is. Vannak olyan nyugati országok, ahol az emberek a saját jóllétükkel többet foglalkoznak, és hamarabb fordulnak orvoshoz.
Csakhogy a WHO ezekkel a kulturális faktorokkal számolt a felméréskor, tehát annak ellenére nő a depresszió gyakorisága, hogy valamelyest csökken a látencia, és az emberek már azzal is elégedetlenek, amivel ötven éve még boldogok voltak. És sajnos, még mindig nagyon sokan kerülik az orvost. Ez a mentális zavarban szenvedőkre fokozottan igaz, a depressziós betegeknek csak a fele kér szakorvosi segítséget, Magyarországon valószínűleg még kisebb ez az arány. Tehát nem onnan tudjuk, hogy egyre több a depressziós, hogy jelentkeztek a betegek az orvosnál, hanem onnan, hogy a kutatók elmentek és felméréseket végeztek a lakosság körében. Bizonyos szakmáknál pedig rendszeres a dolgozók mentális állapotának mérése.
Gondolom, ez igaz az orvosokra is. Önöket mennyire fenyegeti a depresszió?
Minden egészségügyi dolgozónak fokozott szüksége van a lelki karbantartásra, hiszen ez azon munkák körébe tartozik, ahol nagy a kiégés veszélye. A nyugat-európai egészségügyi rendszerekben sokat tesznek a kiégés ellen, mert nagyon értékes a jól képzett és tapasztalt munkaerő, és rájöttek, hogy nem kifizetődő, ha túlhajszolják a munkatársat, aki egy idő után nem tud teljesíteni.
Nyugaton nagyon magasak az orvosi fizetések. Meg lehet fizetni a stresszt?
Persze, hogy meg, pontosabban többet tud a stressz ellen tenni az, akinek nem kell folyamatosan a megélhetése miatt aggódnia. A létbiztonság, az anyagi megbecsülés képes csökkenteni a kiégés rizikóját. De ez csak az egyik, a másik a munkaidő-korlátozás. Nyugaton kötelező elmenni a munkaidő végeztével, és az alkalmazott nem folytathatja a munkát másodállásban. Ráadásul hét- vagy tízévente elküldik úgynevezett sabbaticalra az orvosokat, akik ilyenkor egy évig nem dolgozhatnak, viszont feltöltődhetnek, pihenhetnek, mégis megkapják csaknem a teljes fizetésüket.
Azt hiszem, orvos szeretnék lenni nyugaton.
Ezt megértem, de mindenkinek a saját lehetőségei közt kell megtalálni a boldogulását.
Mi miért nem fordulunk szakemberhez a lelki bajainkkal?
Magyarországon, sajnos, az átlagnál is magasabbak az előítéletekből épült falak: a mentális probléma komoly stigmát jelent. Ennek megfelelően igen alacsonyak nálunk a kezelési arányok.
Azt üzente ezzel – nagyon helyesen –, hogy a lelki egészség ugyanolyan fontos, mit a testi, és hogy mentális szakember segítségét kérni körülbelül annyira szégyen, mint fogorvoshoz menni. Már csak azért is iszonyú fontos lenne ezt széles körben megérteni, mert kezeletlen depressziósok jóval hamarabb halnak meg.
Mert öngyilkosok lesznek?
Nem. Valóban megnő az öngyilkosság kockázata a depresszióban, de a depressziósok legnagyobb része azért hal meg idő előtt, mert könnyebben betegszik meg. A depresszióban eleve vannak biológiai tünetek is. Egy csomó hormonnak és ingerület-átvivő anyagnak megváltozik a napi bioritmusa, és aztán ez durva változásokat okoz a szervezetben. Egy súlyos, de kezeletlen mentális zavarral élő ember életkilátásai körülbelül tíz évvel rövidebbek.
Lehet a depressziót örökölni is?
Vannak erre hajlamosító genetikai típusok, de ez csak az egyik tényező. Ha ilyen hajlam mellett valaki boldog családi környezetben él, meg tud birkózni a negatív élményekkel, és egészséges életmódot folytat, akkor lehet, hogy soha nem lesz depressziós. Viszont ha nyomorúságosak a körülményei, vagy szörnyű dolgok történek vele, a genetikai hajlam aktiválódik. Ha kap egy betegséget, az is aktiválhatja, vagy az, ha felborul a biológiai ritmusa, akár csak azáltal, hogy olyan munkát vállal, ami akkor követel tőle aktivitást, amikor a belső órája szerint pihennie kéne. A tudományos gondolkodás már jó ideje a holisztikus szemlélet felé mozdult el, egyre tisztábban látjuk, hogy nem választható szét a testi és a lelki aspektus. És a beteget sem csak a tünetei felől nézzük, hanem egész valójában, az élete összefüggéseiben. Fontos, hogy képzett-e, mennyire egészségtudatos, mi a munkája, a családi háttere, a szociális körülményei. És ma már éppen ennyire fontos a természetbe való beágyazódása.
Tehát az az alapprobléma, hogy kiágyazódtunk a természetből?
Az ember az evolúció során együtt fejlődött bioszférával. Most már az is világos, hogy nem ragadhatjuk ki a természetes környezetéből negatív következmények nélkül. A bioszféra épp olyan fontos, mint a magunknak alkotott környezet, a kultúra, a társadalmi-gazdasági spektrum. A világ mesterséges formálását a környezet meglehetősen megsínyli, s ez nyilván visszahat magára az emberre is, hiszen az ember a természet része.
Létrehoztunk egy világot, amiben nem tudunk boldogan élni?
Felhúztunk egy világot magunk köré, amiben a két csúcsérték a biztonság és a jólét. Csakhogy ezeket már extrém módon képzeljük el, és rámegy az egészségünk, hogy megteremtsük magunknak, amit fontosnak tartunk. A nagyszüleink idején elfogadott életcél volt, hogy lesz majd egy feleségem, lesz két szép gyerekünk, saját lakásunk, esetleg egy kis hétvégi telek, ahova néha kiautózunk pihenni, – ez akkoriban igen szép életpálya volt, és az emberek nem is nagyon vágytak többre. Ha egy átlag mai fiatalnak azt mondom, hogy kábé ez a maximum, amit elérhet, csalódottan fog rám nézni. Márpedig valószínűleg pontosan ez lesz a maximum, de őt iszonyúan frusztrálni fogja egy ponton túl, hogy sem híresség nem lesz belőle, sem gazdag ember.
És ami senkinek nem fog összejönni egy ponton túl, az a fiatalság. Ez is csúcsérték, ami pedig minden igyekezetünk ellenére egy idő után elvész. A kultúránk a felszínen rendkívül toleráns, hiszen elvileg lehetsz bármi. De a mélyben, implicit módon nagyon is intoleráns, mert sokan azt élik át, hogy nem lehetnek közepesen vagy kevéssé sikeresek, nem küzdhetnek anyagi gondokkal, nem lehetnek átlagos kinézetűek, de idősebb korúak sem, vagyis nem lehetnek az, akik valójában.
Az általános felfogás szerint keresztény kultúrában élünk, ahol a vallás egyik alapvető gondolata az ember eredendő bűnössége. Ez generálhat-e olyan bűntudatos szorongást, ami depresszióvá fajul?
A valóságosan, élő hitként megélt vallásosság inkább protektív tényező. Az, hogy bemegyek minden vasárnap a templomba és kipipálom, hogy ott voltam, vagyis az üres vallásosság nem biztos, hogy segít bármiben is. De aki mélyen megéli a hitét, és számára a spiritualitás fontos, az komoly sáncot építhet a depresszió ellen. De nem csak a vallásosságra igaz ez, általában véve az élet értelmének a megélése erős védelmet nyújt. Egy spiritualitásban létező ember gyakrabban éli meg, hogy az életének van az adott helyzeteken túlmutató értelme és célja.
Többször is említette a bioritmust. Ez hogyan függ össze a depresszióval?
A kutatások jelenlegi állása szerint nagyon szorosan. Elvesztettük ugyanis kapcsolatot a környezetünk egyik legfontosabb elemével, a napi bioritmussal, amely nemcsak egy környezeti ritmus, hanem a génjeink is ezt diktálják. Ez az a felfedezés, amiért a 2017-es Nobel-díjat adták, mert kiderült, hogy a biológiai ritmus kulcskérdés a testi és lelki egészségben egyaránt.
amely a Nap és a Föld viszonyából adódik, és ahogy megszületünk, beindulnak a szervezetünkben az úgynevezett óragének, amik újra és újra lefuttatják a szervezetben a huszonnégy órás programot.
És ebben kódolva van, hogy mikor kell táplálkozni, aludni…
Igen, ahogy az is, hogy mikor vagyunk a legkreatívabbak, mikor a legélénkebb a figyelmünk, mikor tudjuk a legjobban égetni a zsírt, mikor a legaktívabb az immunrendszerünk abban, hogy a fertőzéseket leküzdje.
Márpedig a legtöbb munkahelyen pontosan meghatározott, hogy mettől meddig kell jól teljesíteni.
Hát ez az. Pedig ma már az orvostudomány egyértelműen ki tudja jelenteni azt is, hogy a váltott műszak egészségkárosító, minden kutatás ebbe az irányba mutat. Ha megborul a cirkadián ritmusunk, márpedig nagyon sok minden boríthatja, akkor előbb-utóbb nem fogunk tudni aludni, depressziósak lehetünk, elkezdhetünk hízni és kialakulhat a 2-es típusú cukorbetegségünk. És a váltott műszak csak egy dolog, de egyre több ember dolgozik rendszertelenül, vagyis amikor van egy határidős megrendelése, akkor akár napi húsz órát hajt….
Nem lehet ilyenkor valahogy átállítani a belső órát?
De, nagy körültekintéssel és megfelelő módon át lehet. Ha valaki mondjuk újságíróként dolgozik, viszont úgy rendezi be az életét, hogy délelőtt tizenegyig meg sem mozdul, viszont aztán dolgozik este tízig, és ez nála rendszeres, az még mindig jobb: a rendszerben van ennyi alkalmazkodóképesség. A legrosszabb, ha az úgynevezett rugalmasság jegyében folyton változik, hogy mikor dolgozunk, és mikor próbálunk pihenni: egyik sem fog menni igazán.
Régi korokban ez a ritmus jobban rendben volt?
Igen, és ennek pofonegyszerű az oka: nem létezett hatékony éjszakai világítás. Az éjszakai elektromos fény a legfontosabb természetes ritmusba, a fény és a sötétség váltakozásába kavart bele. Korábban a sötétedés szinte áthatolhatatlan korlátot jelentett az ember számára.
De ha a betegségek mögött a természettől elfordult civilizáció áll, mit tehet az orvos? Gyógyszerek adása, illetve terápia helyett azt javasolja, hogy térjünk vissza a természethez?
Orvosként az a dolgom, hogy kezeljem a már kialakult mentális betegségeket. Viszont a megelőzésen sokkal nagyobb hangsúly van, hiszen a pszichés betegségek döntő többsége megelőzhető. Azt mondják, a jövőben a gyógyászat szemléletét négy „p” fogja jellemezni. Preventív lesz, vagyis megelőzésre fókuszáló; prediktív, előrejelző, ami azt jelenti, hogy a beteg genetikai és életmódbeli analízise alapján meg tudjuk mondani, öt-tíz éven belül milyen betegségekre számíthat. A harmadik, hogy perszonalizált lesz a gyógyászat, a terápiák nagyon személyre szabottak lehetnek…
A gyógyszeres terápiák is?
Hogyne. Meg fogjuk tudni mondani a genetikai ismeretek alapján, hogy ki melyik vérnyomáscsökkentőre reagál legjobban, és melyiknél jelentkeznek legkevésbé mellékhatások. És legfontosabb a negyedik „p”, hogy a gyógyításnak participatív, vagyis „részvételi” minősége lesz. Az egészség nem az orvostudomány dolga, hanem mindannyiunké.
De a civilizációnk szabályait egyikünk sem tudja megváltoztatni. Nem mondhatjuk például a munkáltatónknak, hogy holnaptól a cirkadián ritmusunknak megfelelően akarunk dolgozni.
Nem, de azért nem vagyunk tehetetlenek sem a káros civilizációs hatásokkal szemben. Ha olyan közösséget találunk, ami értékrendileg hasonul a miénkhez, az jó, mert krízis esetén a kölcsönös összetartás védelmet jelent. Az egészséges táplálkozás, vagy
Olyan világban élünk, amilyenben, de azért van esélyünk rá, hogy odafigyeljünk az alvásunkra és a biológiai ritmusunkra. Például az étkezések ütemezése a bioritmus egyik fő szabályzója. Ha a kamionos, aki hol itt alszik, hol ott, odafigyel arra, hogy minden nap ugyanabban az időpontban húzódjon le az út szélére és egye meg a szendvicsét, már nagyon sokat tett az egészsége megőrzéséért.
