Gyurkó Szilvia gyermekjogi szakértő, jogász és aktivista, a hazai gyermekvédelem egyik meghatározó alakja kapott felkérést az alakuló Tisza-kormány Szociális és Családügyi Minisztériumában a gyermekjogi és gyermekvédelmi államtitkári feladatra. Gyurkó a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány alapítója – a szervezet célja a gyermekek jogainak érvényesítése és a bántalmazás megelőzése. 2012 és 2014 között az UNICEF Magyarország szervezet gyermekjogi igazgatójaként dolgozott. Éveken át volt az Országos Kriminológiai Intézet munkatársa, ahol főként a gyermekbántalmazás és a fiatalkori bűnözés témaköreit kutatta. A szakember államtitkári jelölése már a múlt héten kiszivárgott, és kedden reggel vált hivatalossá Kátai-Németh Vilmos szociális és családügyi miniszterjelölt bizottsági meghallgatásán. Gyurkó Szilviával pár nappal ezelőtt készítettük az interjút.
∗
Alapvetően segítő szakemberként tevékenykedett eddig, ezután viszont államtitkárként szakpolitikai tevékenységet fog végezni. Nehéz lesz az átállás erre a szerepkörre?
Sokat gondolkodtam, hogy elvállaljam-e. Nyilván óriási a felelősség, de nem abban volt kétségem, hogy jó-e az a vízió, ahogy egy gyerekeknek, felnőtteknek egyaránt jól működő gyermekvédelmi rendszert elképzelek, hanem inkább abban, hogy azok között a keretek között, ahogy eddig ez működött, hogyan lehet biztosítani azt a támogatást és figyelmet, amivel tényleges változtatásokat lehet elérni.
Abban egészen bizonyos vagyok, hogy 21. századivá kell tenni a gyerekvédelmet, végre meg kell érkeztetni Magyarországra úgy igazán a gyermekjogokat.
Végül azért döntöttem úgy, hogy elvállalom, mert régóta figyelem ezt a területet, sokat tanultam róla, és mindezt, hála istennek, nemcsak íróasztal mögül műveltem, hanem mindig ott voltam a terepen. Szóval bízom benne, hogy el tud fogadni a szakma és el fogunk tudni kezdeni közösen gondolkodni a gyermekjogi, gyermekvédelmi szakemberekkel. Hangsúlyozom, szakmai felkérést kaptam erre a pozícióra, a szakmából jövök, és, ha vége lesz ennek a munkának, a szakmába fogok visszamenni, tehát mindenkinek meg tudom ígérni, hogy nem fogok semmilyen szalagot átvágni, nem lesznek ilyen értelemben politikai feladataim.
Nemrég jelent meg egy nyílt levele, amely azonnali cselekvésre szólítja fel az új döntéshozókat, azzal érvelve, hogy nincs idő, a gyerek nem ér rá. Tudjuk, hogy elképesztően mély gödörben van a gyermekvédelem, ugyanakkor egy hatalmas és komplex rendszer megfelelő átalakítása aligha történhet meg egyik pillanatról a másikra. Mi az, amit rögtön meg lehet csinálni, és azonnal érződnie kell a hétköznapokban, és mi az, amire várni kell?
Érdekes fintora ez a sorsnak: sejtelmem sem volt, hogy tulajdonképpen önmagamnak írom azt a nyílt levelet, de persze minden sorát komolyan gondoltam, és komolyan gondolom most is. Persze, a változás mindig egy folyamat következménye, de egy olyan folyamaté, amit az első napon el lehet kezdeni. A szemléletváltás az új vezetés mellett azonnal meg kell történjen. A szeparációs, senkivel szóba nem álló gyakorlattal – ami a Belügyminisztérium irányítása alatt a gyerekjogok és a gyerekvédelem kapcsán kialakult – nagyon élesen és határozottan szakítani kell. Szeretnék minden szakembernek a szemébe nézni, mindenhova elmenni, közvetlenül tárgyalni gyermekjóléti szolgálatokkal, lakásotthonban dolgozókkal, gyámhivatalokkal – mindenkivel, aki gyerekekkel foglalkozik, hogy ne csak halljanak arról, hogy itt valami más kezdődik, hanem érezzék is, hogy ebben a folyamatban számít a szavuk.
Nemcsak az az igaz – és ezt próbáltam hangsúlyozni a civil pozíciómból is –, hogy a gyerekvédelemben nagyon nagy kihívások vannak és sok a nehézség, hanem az is, hogy vannak erőforrások, vannak hősök, vannak olyan emberek, akik az elképesztően nehéz körülmények közt is kitartanak, és érezniük kell a reményt, hogy végre komolyan vannak véve.
A szakma szereplőivel való kapcsolatteremtésen túl mik leszek az első feladatai?
Ha az első száz napra gondolok, arra azt az ígéretet tudom tenni, hogy megkezdődik egyfajta átvilágítás, ugyanis a Belügyminisztérium elképesztően mélyre zárt adatokat, struktúrákat, ezért egy csomó informális háttérfolyamatot föl kell térképezni és be kell azonosítani az erőforrásokat is. Nem kapkodásra, ígéretcunamira meg gyors jogszabályokra van szükség, a legfontosabb most az, hogy valódi képünk legyen. Arra tud épülni egy stratégia, ami ahhoz a tempóhoz alkalmazkodik, amit a szakma föl tud venni és amivel el tudunk indulni a változás felé.
Az elmúlt években a gyermekvédelem totális titkosítása volt jellemző állami szinten, szinte vakon dolgoztak az emberek, és a politika vakon tartotta a társadalmat is. Amit tudni lehetett, azt általában oknyomozó újságcikkekből lehetett tudni: nevezetesen, hogy nagyon nagy a baj, és borzasztó visszaélések történnek. A független média munkatársai az állami hivataloktól rendre azt a magyarázatot kapták, hogy ez a gyermeki jogok védelmében van így. Ez is változni fog? Láthatóvá válik a gyermekvédelmi intézmények világa?
Nagyon komoly hazugság volt, hogy ez a fajta titkosítás a gyerekek érdekében történt. Az intézményvédelem megelőzte a gyerekek védelmét, de ezen a ponton fontos hozzátennem azt is, hogy a médiában gyakran egyáltalán nem traumaszenzitív módon történt az áldozatok, a túlélők, az érintettek bemutatása, a történeteik megjelenítése. Fontos a transzparencia, ugyanakkor meg kell szüntetni, hogy ilyen módon kiszolgáltatottá váljanak a gyerekek a bulvárosodásnak. A transzparens működés nem azt jelenti, hogy a gyerekek magánéletét vagy bármiféle adatait ki kellene szolgáltatni, és
nagyon komoly ambícióm, hogy szűnjenek meg azok a tartalmak is, ahol például mikuláscsomagot átadó közszereplők mennek lakásotthonokba gyerekekkel fotózkodni anélkül, hogy ez bármilyen módon a gyerekekről szólna.
Viszont föl kell állniuk azoknak a munkacsoportoknak, amelyek részben az átvilágítás során, részben a későbbi időszakban folyamatos jelleggel biztosítják, hogy minden korábban történt bántalmazási, visszaélési ügyben megtörténik a kivizsgálás. Ezeknek az eredményeit közzétesszük, világos lesz, hogy mi volt a hiba, amit fölismertünk, mi az, amin változtatni tudunk annak érdekében, hogy még egyszer ne történhessen meg; legyen valódi felelősségvállalás, legyen beismerése annak, ha bármi nem megfelelően történt. Viszont mindezt traumaszenzitív módon kell a nyilvánosság elé tárni. Nemcsak az egyedi ügyek világos és egyértelmű, felelős kommunikációjára van szükség, hanem magának a rendszernek az átláthatóságára is. Valójában Magyarországon az emberek sokszor használják a kifejezést, hogy gyerekvédelem meg gyerekjogok, de csak kevesen tudják, hogy ezek valójában mit jelentenek.
Sok a mítosz, a félinformáció, sok a félelem, és ezeket is csak akkor lehet csökkenteni, és akkor lehet bizalmat építeni a szakma iránt, ha a szó legjobb értelmében vett transzparencia megjelenik, és a bulvár helyett a szakmaiság kerül előtérbe.
Rendszeres, nyílt kommunikációt tervezünk, valamint szakítást azzal a gyakorlattal, hogyha kiderül egy ügy, akkor az elhallgatás vagy a nyomok eltüntetése legyen az elsődleges.
Azzal sem értett egyet, amikor elterjedtek a Szőlő utcáról a borzasztó képsorok, amelyeken fel nem ismerhető módon ugyan, de gyerekeket bántalmaztak ottani dolgozók? Sokak számára a kiszolgáltatott gyerekek történeteinek megmutatása érzékenyítő módon hatott.
Képzelje el, hogy ön van azon a felvételen és emberek milliói nézik. Nem tudják, hogy ön az, de ön tudja és a barátai, ismerősei, családtagjai is tudják. Amikor traumaszenzitivitásról beszélek, arról is beszélek, hogy sosem szabad elfelejteni: ezeknek a történeteknek az elmesélése miként érinti az áldozatokat. Nagyon nagy különbség van a széles társadalom kíváncsisága és aközött, hogyan vállalunk felelősséget ezekért az ügyekért.
Egy jól működő gyerekvédelemben eleve nincs szükség rá, hogy ilyen felvételekkel kelljen elérni, hogy egy ügyben eljárás induljon vagy végre legyen következmény. Igen, értem, hogy az ilyen felvételek nélkül nem lett volna változás, valójában azonban nem arra van szükség, hogy ilyen felvételekből legyen több, hanem arra, hogy egy gyerek bántalmazása megelőzhető legyen.
Eleve nem szabad, hogy olyan emberek legyenek a szakmában, akik szerint a testi fenyítés vagy bármilyen bántalmazás elfogadható, de, ha ez mégis megtörténik, akkor a jelzőrendszer és a megfelelő következmények alkalmazása legyen elsődleges. Ne kelljen a gyerek magánéletét kiteregetve a sajnálatos módon elszenvedett traumáival őt újra szembesítve megjeleníteni a nyilvános térben. Ezek a történetek elsősorban azokról szólnak, akik közvetlenül megélték, és minél szélesebb a nyilvánosság, annál nagyobb a kockázata az újratraumatizálódásnak. Bízom benne, hogy amiről most beszélek, azt sokan megértik. Tudjuk, hogy előkerül az átvilágítás során még ügy, de nagyon fontos szempont, hogy miként lehet ezeket úgy megjeleníteni, hogy az nem vesz el az áldozatok emberi méltóságából, a magánéletükből, mégis megjelenik a nyilvános térben a felelősségvállalás az intézmény részéről és az, hogy milyen anomália történt.
Sokat változott az, ahogyan a társadalom reagál a gyermekvédelem ügyére. Négy-öt évvel ezelőtt, ha arról írtunk cikket, hogy a gyermekvédelmi rendszerben súlyos visszaélések történnek, túl sok embert nem érdekelt. Kaptunk gyermekvédelmi intézményekben dolgozó szakemberektől olyan csüggedt jelzéseket, hogy „ezek gyakran elhanyagolt, hátrányos helyzetű, szegény, javarészt roma gyerekek, nem izgat a sorsuk senkit”. Aztán a politika áttörte a közöny falát, hiszen a kegyelmi botrány, aminek egyik következménye a politikai földcsuszamlás, egy gyermekvédelmi intézményből kiszivárgott szörnyűség apropóján tört ki. Iszonyú gyorsan, néhány hét leforgása alatt vezető téma lett a közbeszédben a gyermekvédelem, és ma is az. Mindez tényfeltáró munkák, megrázó újságcikkek nyomán pattant ki.
Kétségtelen, ha nincs az elmúlt két évben Bicskének meg a Szőlő utcának nagy médiavisszhangja, nem lett volna politikai változás. És az sem történt volna meg, hogy egy civil, aki száz százalékban a szakmájával foglalkozik, ilyen pozícióba kerül.
Én ennek a kormányzatnak a tagjai közül a választásig még csak nem is találkoztam senkivel, nem volt semmiféle diskurzus köztünk, nem vettem részt a szakmai programjuk kidolgozásában, tehát most egy politikai kívülállóra bízták a feladatot.
Ha nem érzékelhető az a változás, hogy a társadalom azt mondja: ez így nem mehet tovább, kell egy újfajta hitelesség, egy újfajta felépítmény, akkor ez nem történik meg. Ebben az esetben a társadalmi attitűd változása kényszerítette ki a politikai szándék megjelenését; és ez különösen annak fényében feltűnő, hogy az elmúlt 30 évben – gyakorlatilag a rendszerváltás óta – nem nagyon volt politikai akarat a gyerekvédelemmel való foglalkozásra. Ez van a felszínen, a mélyben viszont az, amiről ön is beszél, hogy a gyermekvédelem kapcsán rengeteg a sztereotípia, például, hogy a rendszer csak szegénységben élő családokkal foglalkozik vagy szinte csak roma származásúakkal vagy a gyerekvédelemnek csak akkor van dolga, ha egy gyerek bajban van.
Tehát a gyermekvédelem alapesetben preventív, megelőző jellegű, nem csak krízishelyzetben levőknek lehet vele dolga.
Persze. Amikor a gyermekjogok „megérkeztetéséről” meg a 21. századi gyermekvédelem kialakításáról van szó, az nem azt jelenti, hogy jönnek a gyermekvédők és kiveszik a családból a gyereket. Egy jól működő gyerekvédelmi rendszer minden család életében hozzáadott értéket jelent, segítséget, támogatást. Könnyebbé teszi a szülői döntéseket, és, ha nehézség adódik, akkor erőforrásként tud megjelenni, akár átmeneti, akár tartós jelleggel. Egy ilyen ökoszisztéma létrehozása az, ami hosszú távú folyamat, lépésről lépésre kell felépíteni, de muszáj magunk előtt látni célként. A gyerekjogok azt jelenti, hogy számítanak a gyerekek szükségletei, hogy figyelünk rájuk és aktívan teszünk azért, hogy jól legyenek. Így nemcsak a védelmükért vállalunk felelősséget, hanem a jóllétükért is, valamint azért, hogy érdemben részt vehessenek a rájuk vonatkozó ügyekben, hallathassák a hangjukat és számítson a szavuk. Ez nem azt jelenti, hogy egy gyereknek „bármit szabad” vagy mostantól még eszköztelenebbek lesznek a felnőttek, hanem épp az ellenkezőjét. Egy erősebb, többoldalú felelősségvállalást, amiben a gyerek is aktívan részt vesz. Hiszek abban, hogy ez megvalósítható, mi több, nagyon sok közösség már most is így működik.
És tudom: ahhoz, hogy a nagy rendszereink is ilyen módon működjenek a gyerekekkel, először a felnőtteknek kell jól lenniük. Az ő megerősítésüknél, az ő szükségleteik és igényeik elismerésénél kezdődik a változás.
