Nem sokkal azután, hogy egy öthónapos kislányt halálra drogozott az anyja, a családot gondozó védőnő öngyilkos lett. Az okokat nem ismerjük, de a tragédia ráirányíthatja a figyelmet arra, mennyire nehéz ma Magyarországon védőnőnek lenni, és milyen súlyos veszélyt jelenthet a kiégés a segítő foglalkozásokban.
Bár 2015-ben a Magyar Védőnői Szolgálatot mint nemzetközi szinten egyedülálló ellátási rendszert hungarikummá nyilvánították, a döntés – egy kisebb béremelést leszámítva – üres gesztus maradt. A védőnők társadalmi és fizetésbeli megbecsültsége alacsony, munkájuk tárgyi feltételei nem optimálisak. Gyakran dolgoznak erőn felül, rengeteg családot kell ellátniuk, a területen jellemző a munkaerőhiány, miközben nagy különbségek lehetnek a különböző munkaterületen dolgozók között – fizetésben és leterheltségben is. Gyakran időpontokat be nem tartó anyákkal, családon belüli bántalmazással, és kioktatóan viselkedő ügyfelekkel kell foglalkozniuk. Ezek a körülmények nagy eséllyel idézhetnek elő fásultságot, kiábrándulást, vagy akár kiégést.
A kiégés nem lustaság és nem depresszió
A kiégés fogalmát a ’70-es években alkotta meg Herbert J. Freudenberger pszichoanalitikus, aki elsősorban önsegítő közösségek tagjainál, krízisintervenciós központok, illetve egészségügyi intézmények dolgozóinál figyelte meg a jelenséget. Később kiderült, hogy mások mellett rendőröknél, pedagógusoknál, papoknál, újságíróknál, politikusoknál, börtönőröknél is megjelenhet. Bárki érintett lehet, aki emberekkel kerül kapcsolatba a munkája során.
Nem mindig könnyű a kiégést más jelenségektől – például a depressziótól, egy krízisre adott akut választól – elkülöníteni. Fizikai, érzelmi, mentális kimerültség, reménytelenség és inkompetencia érzése, a célok elveszítése, gyengeség, kedvetlenség, dührohamok, cinizmus, betegségekre való hajlam, fájdalmak, az étkezési szokások és a testsúly változása jellemezhetik. Amikor valakinél már kényszerré válik, hogy bizonyítson, és emiatt egyre többet dolgozik, a személyes igényeit pedig elhanyagolja, a problémákról nem vesz tudomást, akkor nagy eséllyel romlanak a kapcsolatai is, és egyre közelebb kerül a teljes kiábránduláshoz, a munkaképtelenséghez, vagyis a kiégéshez. Súlyosabb esetekben deperszonalizáció is megjelenhet: idegennek érezheti a gondolatait, a saját testét. Ilyenkor már pszichiáter segítségére is szükség lehet, ezért is lenne jó, ha a kiégést meg tudnánk előzni, mielőtt különböző függőségekbe csap át, vagy öngyilkossághoz vezet.
A megelőzés azért nehéz, mert egy olyan bonyolult jelenségről van szó, amit az adott ember munka- és életkörülményei, személyisége, attitűdjei mellett társadalmi elvárások is nagyban befolyásolnak. Rizikófaktor egy munkahelyen többek között a túl nagy vagy akár a túl kis mennyiségű munka, bármilyen változás, a felelősségvállalás nem optimális szintje, a kommunikációs és szervezeti kultúra hiányosságai, az alacsony fizetés, a bizonytalanság vagy az elmosódott határok. Nem egyszerűen arról van szó, hogy ha rengeteg a feladat, szorít a határidő és nem kapunk elég pénzt a munkánkért, automatikusan stresszt élük át: a stressz egyénenként és helyzetenként mást jelenthet.
A segítő foglalkozást végzők (például egészségügyi dolgozók, pszichológusok) többszörösen veszélyeztetett csoportot alkotnak, de ez a halmaz is sokszínű. Míg egy pszichológusnál követelmény, hogy szupervízióba járjon és folyamatos önismereti munkát végezzen, illetve az ehhez szükséges eszközök is nagy eséllyel a rendelkezésére állnak, addig más segítők – például a védőnők – szinte semmilyen támogatást nem kapnak ahhoz, hogy megelőzzék a kiégést.
Ráadásul ha a segítő empatikusan azonosul a súlyosan traumatizált kliensekkel, ügyfelekkel (például szexuális erőszak vagy családon belüli bántalmazás átélőivel, mélyszegénységben élőkkel), akkor nagy az esélye a másodlagos traumatizációnak. Annak ellenére, hogy az adott traumát nem ő élte vagy éli át személyesen, olyan tüneteket mutathat, amilyeneket az érintettek. Rémálmai és alvásproblémái lesznek, szorongani fog, állandó készenléti állapotba kerül. Ez a felfokozott érzelmi és mentális állapot pedig a kiégés előszobája. A kiégés egy fajtájának is lehet nevezni az „együttérzésből való kifáradás” nevű jelenséget: amikor az az ember, akinek az empátia az egyik legfontosabb munkaeszköze, képtelenné válik az együttérzésre, és negatívan, dühösen kezd viszonyulni másokhoz.
Az önfeláldozók, a maximalisták és a nők nagyobb veszélyben
Egy kutatás szerint a magyar munkavállalókat sokkal inkább veszélyezteti a kiégés, mint például a dánokat; és különösen az orvosok, ápolók körében kell ezzel számolni. Társadalmi szinten nagy szerepe van ebben annak, hogy mennyire érzik megbecsültnek magukat (anyagilag vagy egyéb szempontból) egy szakma képviselői, milyen feltételek mellett kell dolgozniuk. Az élet minden területét átható teljesítmény- és önfeláldozás-központú szemlélet sem segít mentálisan egészségesnek maradni; ráadásul emiatt nehezebb is bevallani magunknak, ha kudarcot vallottunk, nem bírjuk a megterhelést.
Bizonyos területeken a férfiakat, de általánosságban a nőket érinti inkább a kiégés. Ennek egyik oka az lehet, hogy súlyosabb szerepkonfliktusokat élnek át, mint a férfiak, mivel a munkahely mellett a háztartásban, gyereknevelésben is jó teljesítményt várnak tőlük. Ráadásul a hagyományos szerepleosztás része, hogy egy nőnek szeretettel, együttérzéssel, mosolyogva kell végeznie a feladatait. Otthon sokféle segítő munka hárul rájuk: elsősorban ők gondozzák a gyerekeket, ápolják az idős vagy beteg családtagokat, elvégzik az érzelmi házimunkát. Magyarországon a többség még mindig úgy gondolja, hogy mindez női feladat. Tehát ha egy nő nem is dolgozik segítő szakmában, a magánéletében akkor is nehezen kerülné ki, hogy a másokról való gondoskodás terheivel szembesüljön. A teljes kimerülést pedig nemcsak a munkahelyi körülmények idézhetik elő, hanem magánéleti, párkapcsolati nehézségek is.
A társadalmi elvárások, az adott munkahely jellemzői mellett egyes személyiségtényezőknek is nagy szerepük van abban, hogy ki fog nagyobb eséllyel kiégni. A perfekcionista és maximalista munkavállalóra jellemző, hogy mindig tökéletesen akar teljesíteni, nem képes pihenni, nem tud örülni a sikereinek, retteg a hibázástól, ritkán mond nemet. Nyilvánvaló, hogy így nehéz kiegyensúlyozott életet élni, és ez előbb-utóbb súlyos krízishez vezet.
A segítő szakmákban dolgozók személyiségének gyakran része az önfeláldozó hozzáállás, vagy akár a helfer-szindróma. Akire jellemző ez a tünetegyüttes, az elsősorban – nem tudatosan – azért segít másokon, hogy saját érzéseit, szükségleteit ne kelljen észrevennie. Nem kér segítséget, nem fogalmazza meg egyértelműen a vágyait (azok csak kitörések és betegségek formájában jelennek meg), agressziója gyakran saját maga ellen fordul. Szigorúan próbálja szabályozni saját érzelmeit, mert fél attól, hogy mások „gyengének” fogják látni. Droggá válik számára a munka, a segítés: ez adja az önértékelését, ezzel tölti ki a belső űrt. Nem csak azt gondolja, hogy mindenkit meg kell mentenie, de azt is, hogy képes erre, mert erősebb másoknál. Így kapcsolatai sem lesznek egyenrangúak, hiszen szinte folyamatosan segítő, megmentő szerepben van.
Szerencsére a kiégés megelőzéséről is tudunk annyit, mint magáról a jelenségről. Nagy felelőssége van ebben a politikának, a társadalomnak, a munkahelyeknek, a családoknak és az egyéneknek is. Sajnos egy olyan világban, ahol még a szabadidő eltöltése is a teljesítményről szól, és ahol nemcsak a munkahelyeken, hanem az önkéntes tevékenységekben, emberi kapcsolatokban is gyakran azok kapnak nagyobb elismerést, akik a legjobban kizsákmányolják saját magukat, nehéz lesz változtatni. A legfontosabb talán az, hogy minden érintett megkapja, és igényelje is a kellő szakmai, illetve lelki támogatást; a segítő hivatások választása pedig jól átgondolt döntés legyen, ne az önfeláldozás és a teljesítményközpontúság motiválja.
Kiemel képünk illusztráció: Koncányi Zsoltné, a Nő az esély című program tanulója viszi a tisztálkodáshoz szükséges eszközöket a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Harmónia Egyesített Szociális Intézményben Mérken 2017. április 4-én.
Fotó: Balázs Attila /MTI
