Látszólag hatalmas ellentmondás van abban, hogy a társadalmi egyenlőtlenséget növelő, a tehetősebb rétegeket (és elsősorban Orbánhoz kötődő vállalkozókat) jutalmazó Fidesz-KDNP szavazóinak egy jelentős része a szegényebb településeken élők közül került ki. Ha viszont a jelenséget társadalom-lélektani szemszögből próbáljuk megérteni, létezik egy elmélet, ami magyarázatot adhat a jelenségre: ez a rendszerigazolás pszichológiája.
A magyarországi falvakban és községekben a korábbi választásokhoz képest is többen szavaztak a Fideszre, mint a városokban. A 10 legszegényebb faluban 83%-ot kapott a párt. A tendenciát elsősorban a migránsoktól való félelemmel és a közmunka viszonylagos pozitív hatásával magyarázzák az elemzők. A mélyszegénységben élők nagymértékben függnek az állami juttatásoktól, és bár az elmúlt 8 évvel a legszegényebbek jártak a legrosszabbul, a közmunkáért kapott bér kétszerese is lehet a korábbi segélyeknek. Ezt az elméletet igazolja, hogy kimutathatóan jobban teljesített a Fidesz a közmunkában érintett településeken, mint más községekben. Mivel ezekre a helyekre szinte csak a kormány által uralt közmédia jut el, szinte törvényszerű, hogy a „migránsveszéllyel” való riogatás is erősen hatott az itt élőkre.
A rendszer vesztesei támogatják a rendszert
Azt gondolhatnánk, hogy az elnyomott csoportok rosszul érzik magukat, ennek hatására ráébrednek, hogy változtatni kellene, és nem fognak olyan pártokra szavazni, amik fenntartják a gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségeket. Meglepő lehet, de gyakran ennek éppen az ellenkezője igaz. John T. Jost szociálpszichológus és munkatársai a ’90-es évek elején jöttek rá arra, hogy a rendelkezésre álló pszichológiai koncepciók nem adnak elegendő magyarázatot, ezért alkották meg a rendszerigazolás elméletét. (Magyarul az „Önalávetés a társadalomban: a rendszerigazolás pszichológiája” című tanulmánykötetben lehet bővebben olvasni erről.)
A rendszerigazolás olyan, nem tudatos lelki folyamat, ami legitimálja az aktuális társadalmi berendezkedést – a társadalmi és gazdasági rendszereket, hierarchiákat – a személyes- és csoportérdekek ellenében is. Jellemző rá a „hamis tudat”, vagyis olyan téves, pontatlan hiedelmek megléte, amelyek szemben állnak az adott személy társadalmi érdekeivel, így járulva hozzá a számára előnytelen helyzet fennmaradásához. Vagyis a rendszerigazolók nem veszik észre, nem tudatosítják az őket (vagy másokat) érintő igazságtalanságokat, hátrányokat, elfogadják a társadalmi hierarchiát, a rendszerben betöltött szerepüket; lényegében azonosulnak az elnyomóikkal és nem akarnak változást.
Könnyebb elfogadni a gazdaságilag egyenlőtlen viszonyokat, ha rendszertámogató elveket vallunk, de míg a magas státuszúaknál a különböző motivációk egymással összhangban állnak, az alacsony státuszúaknál gyakran ellentétben. Aki személyesen, vagy egy csoport tagjaként profitál politikai intézkedésekből, az könnyebben ért egyet azzal, hogy a rendszer igazságos; míg a hátrányosabb helyzetű emberek ellentmondásokkal kerülnek szembe. Utóbbiak emiatt sokkal inkább azonosulnak saját csoportjukat megbélyegző sztereotípiákkal, amelyek segítségével – a rendszer kritizálása nélkül – megmagyarázhatják, miért élnek szegénységben és miért nincs nagyobb hatalmuk. Az elnyomó rendszerek jóval nehezebben maradhatnának fenn, ha elnyomott emberek tömegei nem támogatnák aktívan a rendszert.
A hatalommal nem rendelkező csoportok más, szintén alul levő csoportokat is hajlamosak negatívan látni, elítélni; az alacsony státuszúak inkább egymással versenyeznek, mint a magas státuszúakkal. Ezzel saját identitásukat erősítik, és egyben a rendszert is támogatják. Így tudott a kormány migránsellenes kommunikációja nagy hatást gyakorolni a szegényebb településeken élőkre. Ezek az emberek a szerencsésebb élethelyzetűekhez képest sokkal inkább motiváltak arra, hogy a fennálló állapotot (a status quót) legitimnek és racionálisnak tartsák. Ha nem ismerik fel a rendszer hátrányait, elégedettebbek lehetnek az egyébként elviselhetetlen életkörülményekkel, így nem is fognak tenni ellenük. Ráadásul, ha azt tapasztalják (vagy azt hitetik el velük), hogy bizonyos csoportok veszélyeztetik a rendszert, fel is erősödik a legitimitásba és igazságosságba vetett hitük. A kormány azt üzente a szegényeknek, hogy ha állandósul a jelenlegi berendezkedés, akkor megmarad a közmunka, és nem jönnek ide a migránsok: nem kerül tehát veszélybe a látszólagos biztonság.
Minél rosszabb, annál inkább támogatják
Ellenzéki oldalról a korrupcióval vagy a demokráciával kapcsolatos aggodalmak hangsúlyozása nem ellensúlyozhatta a status quo ígéretét, nem vehette fel a harcot a rendszerigazoló hozzáállással. Abból, hogy a rendszer vesztesei nem a hatalom birtokosait látják ellenségnek vagy vetélytársnak, az is egyenesen következik, hogy elfogadják azokat az eszközöket, amiket a kormány a klientúra építése során használ. Ennek tudtában az is jobban érthető, miért nem rengették meg különösebben a Fidesz szavazóit a sajtó által feltárt korrupciós ügyek.
A rendszerigazolás mértéke különböző szociális, történelmi, kulturális és gazdasági tényezőktől függ – ami többek között azt is jelenti, hogy adott rendszeren belül elég nehezen fognak megváltozni ezek az attitűdök. Azok a politikai struktúrák ugyanis, amelyek a status quo minden áron való erősítésére törekednek, olyan embereket fognak kitermelni, akiknek szintén ez lesz a céljuk. Ráadásul minél félelmetesebb, megalázóbb vagy igazságtalanabb a rendszer, annál inkább idéz elő rendszerigazoló reakciókat. Bár kutatások szerint nálunk kisebb mértékű a rendszert támogató hajlandóság az alacsonyabb státuszú csoportok esetében, mint más országokban, ez mégsem vezet el változtatási törekvésekhez. A Fidesz törzsszavazói erős közösséget alkotnak, akkor is, ha nem tudnak azonosulni a kormány minden lépésével; és ahhoz, hogy egy pártra szavazzon valaki, elég, ha csak néhány intézkedését látja pozitívnak. Még ha egyeseknek nyomasztó is a harcias, szinte háborús retorika, úgy gondolják, erre van szükség a jelenlegi helyzetben; ha pedig szembesülnek azzal, milyen siralmas állapotba került az egészségügy és az oktatás, azt az előző kormányok bűnének tartják.
Kimutatható még egy sajátossága a rendszert fenntartó hozzáállásnak, ami elősegítheti a rendszer támogatását, és ezt is könnyen kihasználhatja a hatalom. Az alacsonyabb státuszú embereket megelégedéssel tölti el, ha magyarázatot kapnak arra, miért egy adott csoport vezeti az országot vagy jut rendszeresen anyagi előnyökhöz. Ez abban az esetben is igaz, ha a magyarázat valójában nem objektív vagy akár törvénytelen működésmódra utal: ezekben az esetekben is hatásos, és segít elviselhetővé tenni a jelenlegi helyzetet, sőt, még növeli is a hatalmon levőkkel kapcsolatos pozitív sztereotípiákat. Az tehát, hogy egyesek nem szakértelmük, hanem haverság vagy rokoni kapcsolatok révén részesülnek a kedvezményekből, kicsit sem ingatja meg a rendszerigazolásra hajlamos emberek hitét. Egészen addig elégedettek lehetnek, amíg lehetőségük van arra, hogy valamilyen módon részt vegyenek a folyamatokban (mondjuk szavazhassanak); még ha a részvételnek nincs is lényeges hatása a végeredményre.
Bár Jost úgy gondolja, a társadalmi egyenlőtlenségek, hierarchiák nem eleve adottak, nem részei az „emberi természetnek”, nincs sok okunk nagy optimizmusra. Meg lehet tanulni felismerni az elnyomást és az igazságtalanságot, de azt hiába várjuk, hogy a rendszer vesztesei akár maguktól, akár meggyőzés hatására rájönnek, hogy a kormány nem megoldja, hanem előidézi a problémáikat. A közösségfejlesztésre, a civilek edukációs programjaira nagy szükség van a szegény községekben akkor is, ha a Fidesz ezeken a településeken is toronymagas győzelmet aratott. De a politikai elemzések és jóslatok mellett használnunk kell azt a sok évtized alatt felhalmozott pszichológiai tudást is, ami segít megérteni a néha teljesen logikátlannak tűnő emberi viselkedést.
