Utánozó majmok

Rajzfilm-rockereket nem a Gorillazt megalkotó team mutatott fel elsőként, komoly előzményei vannak e mesének. Emlékezzünk csak a Tardos Péter-féle Rock Lexikon karikatúráira, vagy az Ifjúsági Magazin 1980-as számaira, ahol többek között Nagy Ferót látjuk, amint lábára tekerednek a kábelek. Emblematikus képaláírás: „Teljesen belegabalyodtam a sikerbe”.

De ismerünk KISS és Sex Pistols képregényeket is, és innen már csak egy lépés hiányzott: meg kellett mozdítani a figurákat, és készen is voltak a cartoon-popsztárok. A Gorillaz-projektet megalkotó Damon Albarn, a Blur nevű britpop alapzenekar kölyök képű ficsúrja falkányi démonnal küzd, az ő démonjai azonban japán manga rajzfilmekre emlékeztető gorillapofák. Fogjuk fel ezeket a popkoboldokat úgy, mint Albarn atomjaira szétesett énjének különböző megtestesüléseit.

És még mindig nem mondtuk ki: a Gorillaz az első virtuális popzenekar. Egyébként a hús-vér valóságban nem létező popkreatúrákat valójában korunk Verne Gyulája, a cyberpunkra keresztelt sci-fi-irodalom pápája, William Gibson találta ki az Idoru című regényében.

Tehát Albarn nem csinált mást, mint összerakta a kirakós játék kockáit, és megteremtette a csak a tervezőasztalon létező popzenekart. A Gorillaz nem más, mint egy „nagyon laza” hiphop „formáció”, csupa „cool arcokkal”. A kreatúra olyan gyerekeknek készült, akik szerint komoly igazság van a „Fanta arcokkal buli a tavasz” szlogenben. Persze, mégsem írható le ilyen egyszerűen a Gorillaz, hogy mást ne mondjunk, nálunk annak ellenére lett „értelmiségi hóbort”, hogy jobbára tinilapokban próbálják promotálni a „majmokat”.

A Damon Daysben az a nagyszerű, hogy ahány dal, annyi szín, és hogy pont olyan lekerekített, vibrálóan tarka zenés matiné az egész, mint a Kölyökklubban látható rajzfilmek. A Gorillaz remekül leutánozta a popkultúra kliséit, csavar rajtuk néhányat, de a könnyed slágerek eltáncolása közben sem csúsznak el azon a képzeletbeli banánhéjon, amelyet hívjunk most így: a megengedett határértéken túli popularitás.