Harminckilenc év múlt el azóta, hogy az emberiség és a zsidó nép ellen elkövetett bűntettekkel vádolt Adolf Eichmannt Jeruzsálemben, az egész világon óriási érdeklődést kiváltott bírósági tárgyaláson halálra ítélték, az ítéletet végrehajtották, hamvait a tengerbe szórták. Azóta nálunk is csaknem két generáció lépett felnőttkorba, többségük azt sem tudja, ki volt Eichmann, akinek átkos tevékenysége szorosan kötődik hazánk második világháború alatti legsötétebb időszakához is. Ezért fontos dokumentum Eichmann Tágyalástól ítéletig című, börtönben írt feljegyzése.
EGYRE HATÉKONYABB MÓDSZEREK. Mindenekelőtt szögezzük le: ez az SS tiszt 1941 és 1944 között a megszállt Európa egész zsidó lakosságának sorsa felett szinte korlátlanul rendelkezett. Döntő része volt az öreg kontinens mintegy 5,0-5,5 millió polgárának elpusztításában. Feljegyzései alapján képet alkothatunk e szürke bürokratáról, aki szorgos hivatalnokként teljesítette főnökeinek kívánságát. Már 1932-ben belépett az osztrák náci pártba és az SS-be, rövid idő múlva a “zsidó ügyekkel” bízták meg. Foglalkozott a zsidó vallással, a cionizmussal, tanult héberül, és 1937-ben újságírói álcában Palesztínába is ellátogatott. Ausztriának a német birodalomhoz való “csatlakozása” után lépett előre, amikor is a vezetése alatt Bécsben megalakult a zsidó kivándorlásügyi hivatal. Egyébként 1940-ben az SS mellett a Gestapo zsidó ügyekkel foglalkozó ügyosztályát is beolvasztotta a deportálásokat irányító korábbi szervezetébe. Hangoztatja: őt csupán a deportálandó szállítmányok koordinálásával bízták meg.
Feladata, hatásköre a valóságban ennél jóval nagyobb volt. Pontosan tudta, mi lesz a sorsa az elpusztításra szánt áldozatoknak. 1941 őszén Lublinban “tanulmányozta” a kipufogógázzal történő kivégzéseket, 1942-ben Minszkben az SS különleges osztagosainak géppisztolyos tömeggyilkosságait. Ezek a “kisipari módszerek” azonban nem voltak elég hatékonyak. Ezért 1942 januárjában a hirhedt wannseei értekezleten – ahol Eichmann vezette a jegyzőkönyvet – döntöttek a “végső megoldásról” az európai zsidóságnak a keleti területek megsemmisítő táboraiba szállításáról. Ekkor mutatta meg Eichmann, mire is képes. A “célállomáson” is tájékozódott: először 1942-ben, utána még jó néhányszor ellátogatott Auschwitzba.
Eichmann feljegyzéseit önigazolásnak szánja. “Én is befogott igásló voltam, és a kocsis parancsa szerint sem balra, sem jobbra nem térhettem ki.” Némi önkritika: “Engedelmeskedtem és kötődtem isteneimhez, teljesítettem a parancsot, és nem berzenkedtem ellene.” Vagy: “Bálványok szolgálójává lettem, teleaggatva rendjelekkel és váll-lapokkal, érdemrendekkel és kitüntetésekkel, melyekre érdemesnek tartottak”.
ELISMERÉS FÖLÜLRŐL. Ki is érdemelte a náci vezetők megbecsülését. Ezt bizonyítja naplójának az a része, ahol számba veszi a szövetséges és megszállt országokban végzett fertelmes tevékenységét. Ebből a tanulságos összeállításból kiderül, hogy jó néhány országban nem ment zökkenőmentesen a “zsidótlanítás”. Volt, ahol a helyi szervek szabotálásait kellett leküzdenie, másutt az egyházak éles tiltakozásai, leginkább pedig a lakosság szembenállása akadályozta a deportálásokat. Persze a teljes összhang sem volt kivételes jelenség: a nácik által létrehozott horvát bábállam például még fejenként 30 márkát is hajlandó volt fizetni a Birodalomnak minden elhurcolt zsidó után.
Ezzel elérkeztünk a napló legelszomorítóbb fejezetéhez, a magyarországi deportálásokhoz. A német megszállás után Magyarországra érkező Eichmann “érdeme”, hogy néhány hét alatt, 1944. május 15. és július 9. között több mint négyszázezer vidéki zsidót – tisztes magyar állampolgárokat – deportáltak, s nagy többségüket elgázosították. Hogyan is tudta Eichmann, csekély létszámú különítményével, a náci emberirtás történetének ezt a csúcsteljesítmé- nyét elérni? A válasz – legalábbis részben – könnyű! Úgy, hogy a “terep” jól volt előkészítve a zsidótörvényekkel, a sok éve folytatott durva, uszító, antiszemita propagandával. A végrehajtás bonyolult művelete azonban így sem nélkülözhette az egész magyar közigazgatás, a csendőrség feltétlen támogatását. Nem meglepő, hogy Eichmann a csendőrség dicséretén kívül azt írja: “Illedelmesen be kell vallanom, hogy a magyar hatóságok gépezete olyan módon működött, ahogy azt a más országokban működő egyéb hatóságok ritkán mondhatták el magukról.” “Az áldóját! Eddig azt hitted, hogy csak Németországban uralkodik az a bizonyos pontosság, és itt legalább ugyanazt a kínosan pontos akkurátusságot látod.” Fájdalmas és elgondolkoztató elismerés! Horthy 1944. július 6-án leállította a deportálásokat. Emiatt a berzenkedő Eichmann munka nélkül maradt, s csak a nyilas hatalomátvétel után tért vissza fővárosunkba. Nem rajta múlott, hogy nagy művét, “az ország teljes zsidótlanítását” nem tudta befejezni. Így is kivívta még, hogy néhány tízezer szerencsétlent gyalogmenetben indítsanak el Ausztriába.
VESZÉLYES ÚTON. Végezetül: e hiteles koronatanú feljegyzései nem győzik meg az olvasót arról, hogy Eichmann, “aki nem tudott átlépni saját árnyékán”, csupán “eszköz volt a nagyobb erők és egy rejtélyes sors kezében”. De arról talán igen, hogy szerfelett veszélyes úton járnak a holokauszt tagadói, akik óhatatlanul a náci gaztettek rehabilitálását szolgálják. –
