Népszerűek a maguk korában, később elfeiledik őket – a közgazdaságtudománynak is vannak ilyen művelői. Közéjük tartozik Wilhelm Röpke német polgári közgazdász, a neoliberalizmus híve. Neve egyébként a szűk szakmán kívül ma sem ismeretlen a gazdaság és politika iránt érdeklődő (leg)idősebb honfitársaink előtt. A harmadik út címmel 1943-ban megjelent könyve a mi égtájainkon is felkapott olvasmány volt. (Bizonyosan azért is, mert akkoriban sok szó esett Bibó István és a népi írók – Röpkétől ugyan eltérő – “harmadik utas” elgondolásairól.)
Alkalmasint az újrafelfedezés szándéka (is) vezette a kiadót, amikor Emberséges társadalom – emberséges gazdaság címmel válogatást jelentetett meg Röpke munkáiból. A meglehetősen szűk terjedelmű szöveggyűjtemény egyik bökkenője: vajon meg lehet-e ismerni belőle szerzője legfontosabb nézeteit, gondolatait. Jelen esetben ez annál is nehezebb, mert az 1899-ben született és 1966-ban elhunyt nemzetgazdász több mint négy évtizedes tudományos tevékenysége rendkívül tág témakört fogott át. Emellett széles körű publicisztikai tevékenységet folytatott, cikkeinek egész sorát tekintélyes német és svájci lapok rendszeresen közölték. Jó néhány könyve ért meg számos kiadást, nem egyet közülük több nyelvre is lefordítottak. Életútja nem volt szokványos. Szorgalma meghozta gyümölcsét: gyorsan haladt előre az egyetemi rangsorban. Hitler hatalomra jutása után a konzervatív liberális nézeteket valló Röpke elhagyni kényszerült hazáját. Tanított Hollandiában, Törökországban, majd Genfben, a háború után pedig megbecsült tanáremberként visszatért Németországba. S ahogy ellensége volt a nácizmusnak, úgy állt szemben a “vörös parancsuralmi rendszerrel”: határozottan kiállt az 1956-os magyar forradalom mellett.
E vázlatos bevezetés csupán azt kívánta bizonyítani: milyen fáradságos és bonyolult, elismerést érdemlő munkát végzett J. Horváth Tamás, aki nem csupán fordította és válogatta, hanem jegyzetekkel, magyarázatokkal is ellátta a kiszemelt írásokat. Érthető módon nem vállalkozott azonban arra, hogy összefoglalóan minősítse Röpke tudományos teljesítményét. Ez annál is nehezebb lett volna, mert Röpke sokirányú munkássága nem “állt össze” valamilyen újszerű gondolatokban gazdag főművé.
A sokféleségből önkényesen kiragadva néhány gondolatot, abból kell kiindulnunk, hogy Röpke a szabad piacgazdaság, a valódi versenyrendszer töretlen híve volt. “Ez az egyetlen olyan rend, amely a szabadságot biztosító állami és társadalmi renddel és a jog uralmával összhangban áll” – írja 1944-ben. A későbbiekben sokat foglalkozik a jóléti állammal. Úgy véli: a nyugati gazdasági és társadalmi rendszer egészségét a jóléti állam feltartóztathatatlannak látszó előretörése és a pénzérték romlása, a kúszó infláció fenyegeti. A jóléti államot – 1958-ban – egyenesen anakronizmusnak tekinti, mert “a szabad vállalkozásra támaszkodó rendszer hosszabb távon nem fér meg olyan rendszerrel, amely a jövedelem és a vagyon egyenlőségének biztosításán fáradozik”. Állítja: a szabad és felnőtt emberekhez nem méltó, hogy folytonosan csak az államtól várják a segítséget ahelyett, hogy saját erejükből tevékenység és biztosítás útján gondoskodjanak öregségükről. Az inflációért egyenesen Keynest teszi felelőssé. “Ha nem lett volna Keynes (… ) akkor a közgazdaságtudomány valószínűleg szegényebb lenne, de a népek annál gazdagabbak, mert gazdaságuk és valutájuk egészségét az infláció kevésbé veszélyeztetné.” Hát, az ördög tudja!
Röpke végül is aligha tartozott az eredeti elméleteket kiagyaló, a közgazdaságtudományt látványosan előrevivő jelentékeny közgazdászok közé. Mégis joggal várható, hogy kutatók, gazdaságtörténészek szorgos munkával – előbb-utóbb – összefoglaló és megalapozott értékelést készítsenek sokágú munkájáról. Ehhez nyújthat segítséget ez a válogatás is. –
