Ha minden jól megy, mire megszűnik a forint előre bejelentett mértékű, rendszeres és egyenletes leértékelése, addigra már nem a német márkához, hanem az euróhoz lehet és kell majd a magyar fizetőeszköz árfolyamát kötni. Jó esetben ugyanis 1999. január elsejétől – legalábbis a banki műveletek terén – indul az egységes európai pénz. Bevezetése érinti a magyar vállalatok már megkötött szerződéseit, értékesítendő termékeik és szolgáltatásaik árát, számítógépes szoftvereiket és banki átutalási gyakorlatukat. Valamennyi külföldi kapcsolatokkal és szerződésekkel rendelkező magyar vállalatnak – amennyiben piacon akar maradni – értelemszerűen ehhez kell majd alkalmazkodnia.
Ha minden jól megy, 1998 januárjában megkezdődnek a Magyar Köztársaság és az Európai Unió közötti csatlakozási tárgyalások. Ennek során persze nagyon fontos a (még pontosításra szoruló) magyar nemzeti érdekek következetes képviselete – ennél már csak az a fontosabb, hogy az ország megfelelően alkalmazkodjon az egységes Európa által támasztott feltételrendszerhez. A gazdaságpolitika mindenkori irányítói például nem téveszthetik szem elől a maastrichti konvergencia-kritériumokat, s az azok megszegését szankcionáló stabilitási paktumot – még ha egyelőre nyilvánvalóan túlzás volna is ezek betartását célul tűzni.
Ha minden jól megy, mire e sorok megjelennek, Magyarország hivatalosan is azok közé az országok közé kerül, amelyeket meghívnak a NATO-ba. A magyar honvédségnek bőven van mihez alkalmazkodnia, hogy a világ legfejlettebb katonai szervezete egyáltalán képes legyen integrálni. Ennél mégis lényegesen fontosabb az a garanciarendszer, amelyet a NATO-csatlakozás jelent az országnak, nem utolsósorban gazdasági téren. Az új európai status quo újabb biztosítékul szolgál majd azoknak a külföldieknek, akik – jobb ötlet híján – éppen ide szeretnék felesleges tőkéjüket befektetni. Ehhez az új helyzethez is alkalmazkodnia kell majd a magyar gazdaságnak. Nagyobb figyelmet kell például szentelni a tőzsde kapitalizációjának, a börzén keresztül történő privatizációnak. Kínálatot kell teremteni, hogy a Budapesti Értéktőzsde végre ne pusztán az elérhető hozam miatt szárnyaljon a világelsők között, de forgalmát tekintve is felnőjön legalább a középméretűek közé.
Ha minden jól megy – és elvtelen kompromisszumok nem torzítják felismerhetetlenné -, a nyugdíjreform valamikor 1998 során életbe lép, s ez legalább kétmillió állampolgárt késztet alkalmazkodásra. S bár az elmúlt egy évtized során a gazdaság szereplői közül talán éppen az egyes polgárok kényszerültek – sajátos és sokszor torz túlélési stratégiák kidolgozása révén – a legrugalmasabb adaptálódásra, a nyugdíjreform az első olyan erő, amely szervezett, átgondolt és intézményesített formában késztet alkalmazkodásra milliós tömegeket.
A felsoroltakból is látszik, hogy az alkalmazkodás nyolcvanas évtized végén megkezdődött kora még korántsem zárult le; vélhetőleg egyhamar nem is fog. S ha a cégvezetők és a munkavállalók szemében ez nem válik teljesen világossá, akkor az ország ismét ledolgozhatatlan versenyhátrányba kerül. Ezért lehet veszélyes az ősszel beinduló választási kampány – a politikusok megzavarhatják a gazdaság szereplőinek egyébként meglehetősen korrekt helyzetértékelését.
Kormánypárti oldalról éppen azok hivatkoznak lépten-nyomon a legtöbbet a makrogazdasági sikerekre, akik az azt megalapozó és a sikeres világgazdasági alkalmazkodáshoz nélkülözhetetlen megszorító gazdaságpolitikát a legkevésbé támogatták. És fordítva: ellenzéki oldalon éppen azok fanyalognak a legtöbbet az egyébként vitán felül álló sikerek láttán, akik programjukban a kormány által végül is követett gazdaságpolitikát eredetileg is szorgalmazták.
Mindkét megközelítés veszélyes. Az első azért, mert azt a látszatot kelti, mintha a sikeres makrogazdasági mutatók immár állandósultak volna, s nem lenne szükség további karbantartásukra, javításukra. Mintha az államháztartás területén immár minden rendben volna, az egyetlen hiányzó tétel az érzékelhető növekedés – ám az is kopogtat. A második, defetista verzió azért veszélyes, mert feleslegesnek tünteti föl azokat a társadalmi költségeket, amelyek nélkül pedig az alkalmazkodásnak még ez a foka se jött volna létre.
Az egyik megközelítés kimondva-kimondatlanul azt sugallja: további alkalmazkodásra már nincs szükség. A másik még rosszabb, mert aszerint arra nem is volt szükség. Még szerencse, hogy az alkalmazkodás korának van egy elévülhetetlen vívmánya. Az tudniillik, hogy a politikusok egyre kevésbé tudják befolyásolni a gazdaság szereplőit. Így a szereposztásban jószerivel nem marad számukra más, mint a viccbeli kisnyúlnak: reszeli a körmét, és közben hülyeségeket beszél…
