Pár hete mi is beszámoltunk róla, hogy azért perelt be egy bostoni éttermet egy nő 50 ezer dolláros kártérítést követelve, mert elcsúszott egy szelet sonkán. Július közepén pedig arról írtunk, hogy egy floridai kislány 800 ezer dolláros kártérítést kapott, miután egy autós mekizés alkalmával a combjára esett egy forró csibefalat, és komoly égési sérüléseket okozott neki – a családja pedig beperelte a McDonald’s-ot.
Az Egyesült Államokban nincs az európai országokban létező általános, minden adófizető egészségügyi ellátását fedező társadalombiztosítási rendszer, így a furcsa balesetek utáni gyógyulás érdekében az áldozatok családtagjainak sokszor mélyen a zsebükbe kell nyúlniuk. Mégis hajlamosak vagyunk azt gondolni a hasonló kártérítési ügyekről olvasva, hogy a pénzre pályázó balszerencsés felperesek egyszerűen csak a jogi kiskapukat kihasználva próbálnak nyerészkedni.
Azonban a valóság általában nem ilyen egyszerű. Az elsőre különösnek tűnő balesetek hátterében gyakran komoly emberi tragédiák állnak – de az alperesként az ilyen ügyek eltussolásában érdekelt nagyvállalati lobbi, illetve egyes sajtótermékek szenzációhajhász, leegyszerűsítő címadási gyakorlata miatt a hírfogyasztók számára néha úgy tűnhet, hogy a kártérítést követelő magánszemélyek egyszerű szerencsevadászok.
A lobbitevékenység hatására számos amerikai államban korlátozzák, mennyi sérelemdíjat kaphat egy baleset vagy egy orvosi műhiba áldozata, egy dohányzás okozta rákban elhunyt beteg hozzátartozója, vagy akár egy munkáltatói hanyagság miatt megsérülő alkalmazott.
A méregdrága mekis kávé
„Vezetés közben a lábai közé szorította a kávét, amivel leforrázta magát.” „Közel 2,7 milliós kártérítést ítéltek meg neki, amit a McDonald’s-nak kell kifizetnie” – ilyen és ehhez hasonló felkonfokkal mutatták be a hírműsorokban 1994-ben az akkor 81 éves Stella Liebeck balesetét és kártérítési perét.
Miközben Liebeckkel valójában nem is ez történt.
Annak a híre már nem jutott el annyi emberhez, hogy az esküdtszék döntését felülbírálta az ügyet tárgyaló bíró, így végül peren kívül megegyezve csak 640 ezer dolláros sérelemdíjat kapott az Új-Mexikó állam fővárosában, Albuquerque-ben élő asszony. Ahogy azt sem írták meg, mennyire komoly sérüléseket szenvedett a pár évvel korábban véletlenül az ölébe öntött forró kávétól, és azt sem, hogy a gyorsétteremlánc mennyire nem akart együttműködni a családjával, mielőtt jogi útra terelte volna az ügyet.
Az HBO Liebeck McDonald’s elleni perét és annak óriásira dagadó hullámait bemutató 2011-es Hot Coffee – azaz Forró kávé – című dokumentumfilmje szerint például a Jóbarátok sikerét is beárnyékoló másik népszerű korabeli szitkom, a Seinfeld alkotói két részt is szenteltek annak, hogy a sorozat sültbolondja, Kramer leforrázta magát kávéval, majd bíróságra vitte az ügyet.
A mítosz egy évtizeddel később is olyan erős volt, hogy az amerikai popipar paródiakirálya, „Weird Al” Yankovic még 2005-ben is jó ötletnek tartotta, ha elkészít egy I’ll Sue Ya, azaz Be foglak perelni című számot, amiben olyan humorbonbonok vannak, minthogy „Bepereltem a Starbucks-ot! Leöntöttem magam agy frappuccinóval, és hideg volt!”
Az említett HBO-s dokumentumfilm riportere által az utcán leszólított emberek közül többen is nevetségesnek tartották az asszony kártérítési ügyét. Volt, aki egyenesen azon csodálkozott, hogy miként kaphat kártérítést egy olyan ember, aki saját hibájából forrázta le magát, mert vezetés közben próbált beleinni a kávéjába.
Majd, amikor megmutatták nekik az asszony belső combjain keletkezett égési sérülésekről készült vérfagyasztó képeket, akkor már jogosnak érezték a kártérítési igényt.
A McDonald’s garasoskodása miatt mentek bíróságra
1991. december 14-e végzetes nap volt Stella Liebeck számára. Az akkor 79 éves asszony ezen a napon vásárolta meg az egyik albuquerque-i McDonald’s autósokat kiszolgáló ablakában azt a forró kávét, amivel nem sokkal később súlyosan megégette magát. A közhiedelemmel ellentétben az idős asszony nem vezetett a baleset idején, így természetesen nem is volt egyedül. Az egyik unokája vitte el a gyorsétterembe, ahol a vásárlás után le is parkoltak elfogyasztani a megvásárolt ételeket és italokat.
Azonban az autó belső terében nem volt kialakítva pohártartó, így Liebeck nem tudta hova tenni a kávéját, és jobb híján a lábai közé szorította, amikor cukrot és tejszínt szeretett volna belerakni. Majd a pohár tetejének eltávolításakor véletlenül az ölébe öntötte az italt, ami rendkívül forró volt. A McDonald’s akkori belső szabályzata előírta, hogy 82 és 88 Celsius-fok közötti hőmérsékletűnek kell lennie a vásárlók kezébe adott kávénak.
Az asszony sokkot kapott, így az unokája azonnal a helyi kórház sürgősségi osztályára vitte. Itt aztán kiderült, hogy a belső combjai egy részén – a teste bőrfelületének mintegy 6 százalékán – harmadfokú égési sérülések, további 12 százalékán pedig kevésbé súlyos égési sérülések keletkeztek.
Végül összesen nyolc napig kellett a kórházban maradnia, ahol bőrátültetésen esett át, de az állapota annyira romlott közben, hogy 49 kilogrammról lefogyott 38-ra. A kórházi tartózkodás után további három hétig állandó otthoni ápolásra szorult, ekkor a lánya gondoskodott róla.
A törékeny asszony a balesetben maradandó sérüléseket szenvedett, és két évig részlegesen rokkantnak nyilvánították. De a Liebeck család jóhiszeműen állt az ügyhöz, ezért eredetileg nem is akart bíróságra menni. Először csak egy levelet írtak a gyorsétteremlánc vezetőinek, melyben javasolták, hogy csökkentsék a vendégeknek kiadott kávé hőmérsékletét, mert az balesetveszélyes, valamint 20 ezer dollárt akartak kérni kárpótlásul – ami Liebeck kórházi kezelése mellett a lánya munkabérkiesését is kompenzálta volna.
A tárgyaláson kiderült, hogy a baleset előtti évtizedben több mint 700, forró kávé okozta balesetről szóló panasz futott be a McDonald’s-hoz, mégsem tett semmit a cég – ezért az esküdtszék végül úgy döntött, hogy Stella Liebeck javára ítél. (Az indoklásban ugyanakkor rögzítették, hogy a balesetért legalább 20 százalékban az idős asszonyt terheli a felelősség.)
A nyilvános fiaskó hatására a McDonald’s szabályzatában megváltoztatták a kávékra vonatkozó előírásokat. Azonban az ügynek ennél sokkal nagyobb hatása lett az Egyesült Államok polgárainak életére.
A kávé hidegebb lett, de sokan a kártérítés lehetőségét is elbukták
Bár a McDonald’s kávéinak hőmérsékletét csökkentették, a nagy nyilvánosságot kapó ügy hatására később emberek milliói vesztették el a méltányos kártérítéshez való jogukat.
A pofátlan kártérítési pereken való felháborodásra alapozó morális pánik az efféle ügyeken sokat bukó nagyvállalatok és orvosok lobbija, valamint az őket felkaroló republikánus politikusok miatt akkora lángon égett, hogy az amerikai államok többségében sokszor helyi népszavazással megerősítve fogadtak el olyan törvényeket, melyek felső határt szabnak a kártérítéseknek.
Erre egyébként azért volt szükség, mert a washingtoni kongresszus elfogadta ugyan a kártérítések felső határára vonatkozó szövetségi törvényjavaslatot, de Bill Clinton elnök megvétózta azt.
A dokumentumfilmben Ronald Reagan egyik elnöki beszéde is látható, amiben felelevenít egy korabeli hírt, miszerint kártérítést nyert egy férfi, akit Los Angelesben, egy forgalmas kereszteződés sarkán álló fülkében telefonálva elütött egy autó.
Majd meg is kapta a kártérítést, méghozzá a telefonfülkét üzemeltető távközlési vállalattól. Ami Reagan elnök szerint kifejezetten abszurd. A részletek ismerete nélkül akár még igazat is lehetne adni neki, ám a film azzal folytatódik, hogy egyébként a férfinak a baleset után amputálni kellett a lábát, és hiába sodorták el már korábban többször is a szóban forgó telefonfülkét, mégsem helyezte át azt máshova a telefontársaság. A baleset előtti javítás ráadásul olyan rosszul sikerült, hogy a fülke ajtaja beszorult miatta, az áldozat pedig ezért nem tudott időben elmenekülni.
Még Bush kampányát is felturbózta a kiöntött kávé
Az arcátlannak beállított kártérítési ügyek megfékezésének ígérete csak a 90-es években, a Stella Liebeck kávéja okozta forró hangulat hevében vált igazi kampányfegyverré, méghozzá a későbbi elnök, George W. Bush 1994-es texasi kormányzói kampányában.
Az ifjabb Bush kormányzói és elnöki kampányait irányító Karl Rove ugyanis amellett, hogy politikusoknak adott tanácsokat, a nagyvállalatoknak is lobbizott. Egy időben például egyszerre szerepelt a sérelemdíjreformért lobbizó álcivil szervezetek egyik legnagyobb támogatója, a Philip Morris dohánygyártó és Bush fizetési listáján is.
Így nem meglepő, hogy Bush egyik fő kampánytémája a sérelemdíjreformnak nevezett kártérítési sapka volt, amit a kormányzóvá választása után be is vezettek Texasban. Az elnökké válása után pedig szövetségi szinten is újra elővették a kérdést – bár itt azóta sem fogadtak el olyan általános érvényű törvényjavaslatot, mint amilyet még a 90-es években próbáltak.
Karl Rove munkássága egyébként a politikus egész pályáját végigkísérte. A sikeres kampányok után 2001 és 2007 között vezető tanácsadó lett Bush elnök mellett, 2005 és 2007 között pedig még a második Bush-kormány kabinetfőnökének a helyettese is volt. A második elnökké választása utáni győzelmi beszédében az amerikai elnök egyenesen „Az Építésznek” nevezte az egyszerre több vasat is nagy sikerrel a tűzben tartó tanácsadót.
Akinek a lobbitevékenysége miatt akár a súlyos orvosi műhibáktól egész életre lebénuló betegek is eleshetnek a méltányos kártérítés lehetőségétől. Vagy a dokumentumfilmben bemutatott utolsó történet alapján az is megtörténhetett, hogy a hadsereget kiszolgáló, és olajkitermelést végző magáncég olyan munkaszerződést íratott alá egy Irakba küldött fiatal nővel, ami megakadályozta, hogy kártérítést követeljen, miután a főnökei ígéretével ellentétben női szobatársak helyett csupa férfit kapott, akik pár nappal később meg is erőszakolták őt.
