Kedves 26 éves lány! Én 22 évesen, egyetemista koromban házasodott, budapesti, négygyerekes családapa vagyok. Ebből már láthatod, nem a te korosztályodhoz tartozom. Mégis azt gondolom, hogy – a világon nyitott szemmel járva – van releváns mondanivalóm számodra. Először is, kérdésedre felelve: tényleg ennyire éretlen, pontosabban elköteleződni nem akaró, arra nem képesek a mai huszonéves fiúk és lányok jelentős része.
Viszont ha négy év együttélés után sem akar valaki elköteleződni, és fogalma sincs arról, hogy egyáltalán mikorra tudja ezt még csak elképzelni is, akkor – ha valóban még babát is szeretnél néhány éven belül – nincs értelme tovább várni rá. Számtalan olyan, akár 6-10 éve együtt élő pár van, ahol az egyik fél nem akar elköteleződni sem, nemhogy gyereket vállalni. Azután vagy együtt maradnak valódi elköteleződés nélkül, vagy nem – inkább utóbbi. Vagy lesz később egy baba, nyüstölésre, vagy véletlenül, és nem maradnak együtt. Esetleg így is együtt maradnak, jellemzően nem véglegesen, de abban jó eséllyel nem lesz sok köszönet. Szerintem egyik sem túl biztató jövőkép számodra.
Valóban nehéz lesz a vágyaidat valóra váltani, különösen ha nem egy nagyvárosban élsz, ahol lényegesen nagyobb az ismerkedési lehetőség, mint egy kistelepülésen. De ha még évekig benne ragadsz ebben a kapcsolatban, akkor ezt az időt elveszted, és még kevesebb esélyed lesz egy társra találni, aki mellett el akarsz majd köteleződni, és aki elköteleződik melletted.
A levelet válaszként kaptuk Zénó nevű olvasónktól, akinek természetesen nem ez a neve, és aki a Tényleg ennyire éretlenek a mai huszonéves fiúk? című olvasói levélre reagált. Abban Diána írta meg az Így jártamnak, hogy már négy éve benne van egy kapcsolatban, és 30 éves koráig szeretne családot alapítani, de esélyt se lát erre a vele körülbelül egyidős barátjával.
Mikor tudjuk, hogy szakítanunk kell?
Ez az egyetlen megválaszolandó kérdés, hiszen ezt az egy tanácsot láthatjuk az olvasói levélben. A szakítás igen hosszú döntési folyamat, a gondolattól egészen a tényleges kimondásig akár hónapok, évek is eltelhetnek, nem megy annyira könnyen. Ez természetesen a hosszú távú intim párkapcsolatokra jellemző, nem pedig a könnyen jött, könnyen ment kapcsolatokra. A párkapcsolatokban történnek változások, és ezek a változások fejlődést is adnak a kapcsolatnak, ha a kölcsönös alkalmazkodás, egymás elfogadása, az egymás felé fordulás jelen vannak a pár életében. Ezek hiányában máris úgy érezheti az egyik fél, hogy muszáj megváltoznia a másiknak jellemében, személyiségében, viselkedésében, gondolkodásában, különben tovább nem bírja.
A neheze pedig ebben a pillanatban jön: kevesen tudják felvállalni a szakítással járó felelősséget, és igyekeznek áthárítani azt a másikra. Akár úgy, hogy benne ragadnak a rosszban, és a csodára várnak, vagy úgy, hogy az élethelyzet változására várnak (ilyen például a külföldi utazás). Pedig lehet, hogy menthető lenne a kapcsolat, ha a két ember képes lenne őszintén, mindenféle vagdalkozás nélkül elmondani egymásnak, mi az, ami miatt ramatyul érzik magukat a kapcsolatban. Amikor azt hisszük, tényleg már mindent megpróbáltunk és nem ment, még akkor is lehet, hogy más oldalról megközelítve, másmilyen viselkedéssel sokkal többet tennénk azért, hogy megtartsuk a párkapcsolatot. Az őszinte beszélgetésben kiderülhet, ki mit gondol, és lehetséges, hogy a másik észre sem vette eddig, hogy mi volt az, ami miatt bántó lehetett a viselkedése. Nem lehet elvárás, hogy a szerelemben a partnernek éreznie kellene, hogy bele kellene látnia a fejünkbe, mi bajunk van. Nem szabad a másiktól elvárnunk, hogy a mi fejünkkel gondolkodjon. Ebből kiindulva, ha mindketten nyitottak arra, hogy változtassanak és nem egymás hibáztatásáról szól a beszélgetés, azaz a te soha, te mindig és a te hibád kifejezések nem hangzanak el, akkor érdemben is előrelépésre lehet számítani.
Szakítás után az élet
Általában az otthagyott, elhagyott felet szokás áldozatként kezelni, gondoljunk csak Jennifer Anistonra, akire már örökké mint Brad Pitt elhagyott menyasszonyaként tekint a világ és sajnálja. Pedig lehet, hogy tudat alatt minden tőle telhetőt megtett azért, hogy Brad Pitt Angelina Jolie-ban lehetőséget lásson egy jobb, minőségibb párkapcsolatra, és Brad Pitt évek óta csak halogatta a szakítást. Nem tudhatjuk, de a családtagok, barátok sem tudhatják, pontosan mi zajlott a kapcsolatban, hiszen csak egy oldalról ismerhetik a történetet. A szakítást máshogyan dolgozzák fel a férfiak és a nők, ha a nő szakít, akkor érzelmileg már jó régóta megrágta magában a dolgot, és mondhatni már a párkapcsolat ideje alatt elkezdődött benne a válás feldolgozása. Ez nem jelenti azt, hogy a tényleges elválás nem fogja megviselni, egyszerűen csak máshogyan reagál majd, mint az elhagyott férfi. Azok a férfiak, akiket kidobnak a nők, általában belemenekülnek valamibe, vagy a bulizás, éjszakai élet, vagy az egyéjszakázás vagy egy siratófalnak használt új barátnőbe. A drasztikus, végleges válás előtt célszerű megpróbálni a különköltözést, ha a konfliktusokkal terhelt hétköznapok nincsenek a pár mindennapjaiban, akkor rendeződhet a kapcsolat. Párterápián is van, hogy a különköltözést javasolja a terapeuta, éppen azért, hogy a pozitív élményeket erősítsék.
Bár a rossz párkapcsolat lezárása egy ideig trauma és kudarc, mégis felszabadító hatású hosszú távon, biztos, hogy egy új korszak kezdete. Az életünk nagy részét ma már partnerkereséssel töltjük, így benne van a pakliban az is, hogy párszor a padlóra kerülünk és az öröknek hitt szerelmi életünk megy tönkre. Azért fáj ennyire, mert a kötődés nagyon erős tud lenni: az intim, hosszú távú kapcsolatokban hasonló ragaszkodást élünk meg, amit anno csecsemőként és kisgyerekként az édesanyánkkal. A gyász folyamata hosszúra nyúlhat, a deprimáltság érzése normális. Érzelmektől, személyiségtől függően akár 3 évig is eltarthat, adjunk időt magunknak, hogy feldolgozzuk a traumát.
A sorozatunk többi cikkét ide kattintva olvashatod el.
Kiemelt kép: Besenyei Violetta
