Kádár János a XX. századi politika egyik legkiemelkedőbb és legfontosabb egyénisége volt – mondta Rainer M. János, az 1956-os Intézet főigazgatója annak kapcsán, hogy július 6-án lesz húsz éve, hogy meghalt az 1956-1989 közötti állampárt, az MSZMP egykori vezetője. A rendszerváltás utáni politikai diskurzus során teljesen érthető, hogy kialakultak különböző sztereotípiák Kádár Jánossal kapcsolatban, minden párt a kádári korszakhoz képest definiálta magát.
Vérengzés majd ügynökhálózat
Voltak, akik a véreskezű diktátort és az árulót látták benne, mások nosztalgiával tekintettek a Kádár által vezetett országra, „boldog évekként” említve azt az időszakot. Ezek a megállapítások azonban leegyszerűsítik Kádár János politikai munkásságát, mert kiragadnak egy-egy mozzanatot, amely nem az egész pályájára vonatkozik. A vérengzés Kádár János uralmának első néhány évére igaz csak, az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése utáni megtorlás és a politikai perek a hatvanas évek közepére leálltak – tette hozzá.
„Figyelemre méltó Kádárnak a Nagy Imre-perhez való ragaszkodása”, az, hogy egykori vezetőtársát fizikai értelemben is mindenképpen meg akarta semmisíteni. Ilyen értelemben Kádár „mérhetetlenül hatalomvágyó ember volt”, aki nem rettent vissza az erőszaktól hatalma megtartásáért. A hatalmat azonban nem öncélként élte meg, mert „volt egy missziója, hogy a magyar munkásnak jobb legyen, mint az előző rendszerben, a Horthy-korszakban”.
Május 1-jén (MTI)
A társadalom pártállami ellenőrzése természetesen megmaradt a későbbiekben a rendszer végéig, többek között az állambiztonsági hálózaton keresztül. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy kizárólag az ügynökök munkájának eredményeként nem indultak perek a rendszer ellenségének kikiáltott emberekkel szemben. Az ügynöki jelentések inkább csak a megelőzésben játszottak szerepet – véli Rainer M. János.
Nem volt igazán reformer
Kádár kétségkívül tehetségesen üzemeltetett egy szovjet típusú rendszert, ami „kisebb társadalmi áldozatokkal és nagyobb társadalmi hozadékokkal” járt, mint a többi szocialista országban. Ezek az eredmények azonban nagyon relatívak, mert nem volt sokkal magasabb a gazdasági növekedés, mint a keleti blokk többi országában, nem voltak sokkal jobbak az életszínvonal-mutatók sem. Példaként mondta, hogy a keletnémet államban, az NDK-ban könnyebben lehetett lakáshoz jutni, vagy Csehszlovákiában arányait tekintve több embernek volt autója.
A „boldog korszakot” is csak bizonyos megszorításokkal lehet elfogadni, mert a gazdasági jólét csak a ’60-as évek elejétől a ’70-es évek végéig tartott Magyarországon – összegezte. Az emberek szabadságérzete magasabb volt Magyarországon, mint a többi szocialista országban. Könnyebben utazhattak és a társadalmon belüli mozgásterük is nagyobb volt. Szerényen, de gyűjthettek maguknak vagyont az emberek, könnyebben hozzájuthattak bizonyos kulturális javakhoz is. Az egyéni gyarapodást tették lehetővé a mezőgazdaságban a háztáji gazdaságok, az iparban a gazdasági munkaközösségek és a magánkisipari vállalkozások, de megjelentek magánkereskedelmi cégek is a Kádár nevével fémjelzett korszakban.
Kádár János személyiségével kapcsolatban nem állja meg teljes körűen a helyét az a megállapítás sem, hogy reformer politikus volt, noha nem állt útjába az 1968-ban bevezetett új gazdasági mechanizmusnak nevezett reformsorozatnak, amellyel egyes piacgazdasági szabályozókat építettek a szocialista tervgazdálkodásba. Gazdasági értelemben súlyos problémát jelentett, hogy a hetvenes évek végére a rendszer létalapja rendült meg, miután kiderült, hogy a konjunktúra nem állt helyre, az életszínvonal csökkenésének pedig a külföldről felvett kölcsönökkel igyekeztek elejét venni.
(MTI)
A ráfizetéses ágazatokat fenntartották, ugyanakkor az ország olyan adósságspirálba került, amiből nem tudott kiszabadulni. Az 1985-ben megválasztott új szovjet pártfőtitkár, Mihail Gorbacsov reformlépéseit már végképp nem értette meg az öregedő Kádár. Így történhetett meg, hogy a korszak névadóját az MSZMP vezetéséhez közel került felvilágosodottabb, technokrata politikusok „felfelé buktatták”, hatalom nélküli pártelnökké választották.
Bocsánatot kért?
Ekkor már a szellemi leépülés jelei érezhetők voltak Kádár megszólalásain. A Központi Bizottság előtt 1989. április 12-én elmondott zavaros beszéde után már nem csak a társadalom, hanem a párt nyilvánossága elé sem lépett. Az ekkor mondott szöveg legnagyobb része a Nagy Imréékkel szembeni megtorlás magyarázata volt, legtöbbször elsőre kevéssé érthető formában.
Sólyom András, a Kádár János utolsó beszéde című film rendezője a beszéddel összefüggésben az MTI-nek úgy fogalmazott: amikor Kádár azt mondta, „nekem az a bajom, hogy az agyam örökké forog”, valójában mindenkinek el akarta mondani, hogy mi minden nyomasztja a lelkét. A film moderátorával, Kornis Mihály drámaíróval együtt úgy gondolták, hogy Nagy Imre kivégeztetéséért érzett felelőssége mondatta Kádár Jánossal a következőket: „Én elkövettem egy hibát. (…) És ami ebből következik: Bocsánatot kérek!”
Ezekkel a mondatokkal kapcsolatban Kornis Mihállyal együtt úgy tartották, hogy a „szövegmondás hogyanját” kell mindenképpen elemezni. „Tehát hogy Kádár hogyan ejti ki a szavakat, ezen dől el ugyanis az, hogy mit gondolunk róla, milyen ember volt” – vélekedett. Sólyom András hozzátette: a Kádár János utolsó beszéde című film megrendezése után úgy látta, ez csak a kezdete lehet a politikus személyisége megértésének, amelyhez feltétlen szükséges a korszak tanulmányozása is.
